Szabolcsban az eső élteti a reményt

A májusi eső aranyat ér, tartja a mondás, de a gazdák nyomban hozzáteszik, jól jön az júniusban is. Sok helyen azonban feltételes módban fogalmaznak: jól jönne, de nem akar.
Szabolcsban egy rossz szavuk sem lehet az időjárásra a gazdáknak. Nyíregyháza környékén május végén három kiadós eső is volt, úgyhogy fellélegezhettek a földművesek. Legalábbis a megye rétközi részén. A megyeszékhelyet övező homokdombok után kövér, fekete földeket talál az ember, főleg zöldséget termesztenek rajtuk. Kisebb-nagyobb csatornák hálózzák be a tájat, melyekből öntözni is lehet. Ha egy héttel korábban jövünk erre, találkozhattunk is volna a hatalmas vízsugarakat lövellő berendezésekkel, most azonban csak a víztől fénylő határt látjuk a Kemecsétől Dombrádon át Kisvárdáig húzódó termékeny síkságon. Embert sehol, csak messze, a csatornákon túl néhány gépet. Vegyszereznek, hiszen ebben a párás, fülledt melegben nő a dudva, mintha csak húznák.
Valahol Vasmegyer és Beszterec között járunk, amikor egy kis fasoron túl egy félig megépített, bolgárkertészetre emlékeztető tanyát pillantunk meg. Az udvaron öreg, kiszolgált kisteherautó, mögötte egy fóliájától már megfosztott melegágy, abban pedig egy férfi foglalatoskodik. A félarasznyi karfiolpalántákat igyekszik megszabadítani a gyomoktól. Körülötte vagy huszonöt hektáron paprika, káposzta és karalábé. A zsíros, fekete föld annyira nedves, hogy gumicsizmát kell húznunk.
– Ma hajnalra is esett – nyújtja a kezét Batta Gábor, a kertészet mindenese –, s hál’ Istennek, nem csak most. Az utóbbi két napban többször is eleredt. Nagyon nagy könnyebbség ez, hiszen az öntözés drága, az eső meg ingyen van.
Vendéglátónk régebben a vízügynél dolgozott, így tökéletesen tisztában van a környék öntözési lehetőségeivel, szokásaival. Ha a rakamazi, gávavencsellői régi öntözőfürtöket nem számítjuk, az egész megyében itt a legjobbak az adottságok az öntözéses növénytermesztéshez. Élnek is sokan vele, de a kedvezőbb árak miatt főleg a saját kutakat választják. Vannak, akik ragaszkodnak a csatornákhoz. A Rétköz lelkének tartott Dombrád határában például két csatornából is lehet öntözővizet nyerni.
– Hál’ Istennek, most nem kell öntözni – mutat az égre mosolyogva Dombrád és Újdombrád között három traktoros.
Gáncsos Mihály, Gáncsos Pál és Szabó István egy hatalmas tengeritábla szélén áll, vegyszert kevernek. Két lajtos kocsiról töltik fel vízzel a vegyszerező tartályát, és szívesen beszélgetnek, de a munkát azért nem állítják le, mert sürgeti őket az idő. Ma délre végezni szeretnének ezzel a táblával, hiszen erőteljesen nő a dudva.
A helyi szövetkezet kukoricáját vegyszerezik. Egyikük sem kezdő, Gáncsos Mihály pedig talán a legtapasztaltabb traktoros a Rétközben: már vagy harminc éve járja a földeket.
– A lehető legjobbkor jött a csapadék – mondja. – Ha késik még pár napot, úgy járhattunk volna a kukoricával, mint a búzával. Azt száz hektáron ki kellett szántani, mert kifagyott. Most viszont minden gyönyörű – néz szét elégedetten a földeken –, ezzel az esővel két hétig elvannak a növények.
Az esőt persze szereti a gyom is: kövér paréj- meg muhartövek ágaskodnak az ég felé. De nem lesznek sokáig ilyen délcegek. A vegyszer hatására a paréj már estére megadja magát, s a szívós muhar sem fog nyolc napnál tovább vitézkedni. Feltéve persze, ha időben befejezik a munkát. Ami tömérdek, hiszen nyolcszáz hektár kukoricája van a szövetkezetnek, ezenfelül háromszáz hektár napraforgó, hétszáz hektár kalászos és száz hektár cukorrépa számít a gondoskodásra.
A szövetkezet kukoricásától nem messze egy magányos lovas rója a dohánysorokat: ekekapáz. Mögötte a fák között feltűnik három asszony, ők is kapálnak. Természetesen a lovas ér hamarabb a tábla elejére, s már meszsziről kiabálja: ha tudja, hogy vendégek jönnek, kihozta volna a két kiscsikóját is. Kindák Sándor, a jó kedélyű, hosszú léptű férfi biztat bennünket, vegyük át tőle az eke szarvát. Ötszáz méter oda, ötszáz vissza, mi az a pár kilométer ilyen kipihent fiatalembereknek?!
Hajlanánk is rá, de Gyöngyi, a ló más véleményen van. Így aztán beszélgetünk inkább, s bevárjuk a kapáló asszonyokat. Özvegy Balla Gyuláné, Geri Sándorné és Németh Lászlóné lazítja a földet, merthogy nem látni ott dudvát egy szálat sem.
– Nem is akkor kell kapálni, mikor már égig ér a gaz – nevetnek, s kiderül, hogy Balláné meg Geriné testvérek, a fiatalasszony pedig egyiküknek a lánya.
Övék a dohány, hét évre szóló szerződés köti őket a nyíregyházi dohánygyárhoz. Ez az ötödik év, azt mondják, ezen a környéken lassan már csak ezzel érdemes foglalkozni. A búzával, a kukoricával állandóan baj van, alig lehet eladni, a dohánynak viszont van piaca. Igaz, kegyetlen munka ez, meggazdagodni nem lehet belőle, de még mindig jobb, mint ha otthon ülnének. Hanem már ők is lejjebb adták: öt éve még két hektáron kezdték, tavaly óta csupán másfél hektáron folytatják.
– A család öregszik, fogy is, ezzel is alig bírunk – legyint özvegy Balláné. – De rákényszerülünk, hiszen a nyugdíjam tizennyolcezer forint… Meg a férjem nyugdíjának a fele, még egy darabig. Azután tizennyolcezer forintból kell megélnem. Hát ezért dohányozunk.
Tavaly másfél millió forint bevételük volt a másfél hektárról, az idén természetesen még nem tudják, mennyi lesz. A kalászosokban már ők sem bíznak, a kemény fagyok miatt nekik is ki kellett szántaniuk a gyéren kelt gabonát, úgyhogy most a tengeriben, a dohányban reménykednek. Az elmúlt napok esői éltetik bennük a reményt.
A megye másik szegletében, a beregi és szatmári Tiszaháton összehasonlíthatatlanul kedvezőtlenebb a helyzet. Itt már hetek óta nagy a szárazság, sok helyen kényelmesen elfér az ember tenyere a föld repedéseiben. Szatmárcseke határában egy traktor zabot vegyszerez. A traktoros fiatalember még kezdő a szakmában, elkísérte hát egy tapasztalt gépész, Mándi Zsigmond, aki szintén magángazda. Korábban hosszú éveket húzott le a csekei téeszben traktorosként, kombájnosként, szerelőként.
– Ha nem esik egy héten belül – mondja kesernyésen –, kisül minden. A zab már így is nagyon gyenge, kínjában a kalászt hányja. Kellene az eső a napraforgóra, a tengerire is. Búza kevés van, a nagy, korai fagyok miatt itt nem is igen tudtunk vetni, s ami kikelt, az is gyengécske. Az eső még segítene, de hát ez csak reménykedés. Mi nem tehetünk semmit.