A bajbajutottak nevében

Nem először érkezett számomra olyan meghívás, amelyet nem lehetett elodázni. Ilyen volt a hét végi, amikor régi jó barát csöngetett telefonon, de aztán ne késlekedj! Így mentem is. Amikor legutóbb voltam, virult a birtok. Három felnőtt, apa, két fia újra tulajdonosa lett az előtte állami gazdasági kézben lerobbant melléküzemági részlegnek – megelőzőn az öreg gazda fejlesztette valóságos minta-parasztgazdasággá –, melyet régi becsületből vettek viszsza olyan állapotban, amire legyintgettek a falubeliek: abba egy fillért nem ölnék, mert csak a szégyent tartósítja. Szabolcsék nem alkudtak, felvállalták. Újjászületett.
Ennek 2003-ba forduláskor volt a kilencedik esztendeje.
Érkezésemre új baj is pecsételődött: egy tizennyolc hónapos bikaborjú belefalt az őrizetlen takarmány-előkészítő répájába, és állatorvosi javaslatra le kellett vágni. Mentség nem volt. Húsát szétmérték a rokonok, szomszédok körében, de az a pénz hol volt az igazi kártól: mindattól elestek, amit az a tenyésztésbe szánt jószág holnapra hordozott.
A hangulat borús volt, de a beszéd ezt az esetet csak érintette…
„Tudod cimborám, ilyesmivel minden gazdálkodó számol; beírja a gazdálkodási öszszegzőben a kihagyott részbe: váratlan veszteségek. Most ez a legkisebb. Ebben az új ezer esztendőben eddig nincsen, csak kár. A tavalyit kihevertük, ám ez az esztendő nemcsak földhöz nyomott, de még meg is taposott. Bele a földbe. Idén nem arattunk, csak kapartunk. A gyenge tavalyi 45 mázsa búza helyett most 23-at. De annak a költsége többet emésztett, mint amit az egész hozott. És minden bevételtétel összeadása végén nagy, széles rovatban ott sorakoznak a veszteségek. Odáig még nem ért el az erőm, hogy összeszámoljam. És az igazi nagy baj mégsem ez. 1933-ban édesapám, akit jól ismertél, majdnem megzavarodott. Abban az évben – az ő idejében – a jószág volt a gazdaság alapja, elhullott, és a banki törlesztés rátáblázta a házra, az utolsó menedékre a tartozást. Szegény édesanyám úgy kísérgette apánkat minden jövés-menésben, nehogy még nagyobb legyen a baj a meglévőnél.
Engem szerencsére nem kell kísérgetni, én már annyi mindenen keresztülmentem, hogy kezet nem emelek magamra. A nyolcvanadiktól két év választ el, ha megérem. De elég ebből a sokból, ami nekem eddig jutott. Nem azért kértelek, hogy jöjj, hanem a faluról, az országról szeretnék veled szót érteni. Végiggondoltad-e, hogy mi érte ezt a népet 1945-től kétezerig? Jött a front, megszállás. Ami jószág hajtható volt lábon, úgy vitték, a többit, a maradékot ők ritkították. Földet osztottak, csak azért, hogy ezt a szegény paraszt-Magyarországot egymás ellen fordítsák. Sikerült. Ránk hozták a kolhozt is. Ha addig nem volt egyik a másik ellensége, azzá tették. 1953-ban szétszaladtunk, 1958-ban egybevertek mindenkit. Egy akolba. De ott nem békesség volt, mert sok lett a pásztor. Mire úgy virradozott volna, a falusi nép azt sem tudta, hol keresse saját magát. Akkor jött a privatizáció az álkisgazdákkal. És parton ültettek hajóba a kommunisták, de víz alattunk sose folyt. Olyan zagyva világot alakítottak, amelyben a becsületes ember sehol nem találta magát, de az ország kifosztása még siralmasabbra sikeredett, mint háború után volt.
Eddig követted? Most jön a legneheze. A magyar paraszt, mióta idetelepítették a bolsevik világot, minden volt, csak ember nem, egy percig sem. Ütötték, kitelepítették, üldözték, meglopták, egymással szembefordították, mert az volt a szándék, hogy egy népet, minket, töröljenek el. Ne szépítsük, a paraszt 1945 óta nem volt más, csak ellenség. Hol oszályosellenség, hol a haladás ellenzője. Igazi, emberi szavuk soha nem volt irántunk, rajtunk csak büntetést hajtottak végre ötven esztendőn keresztül. Ezzel együtt eddig átéltük, volt mibe kapaszkodnunk: a föld. A gyökér erős is volt, mélybe is ágazott. Ez a mai rendszer? Ez az összevisszaság, ahol más törvény sincs, mint hogy fogd meg, amit eddig el nem vittél, és vigyed. Te, a főtolvaj, a parasztnép álmának megrontója, utoljára vedd el a földjét! Szerezd meg bagóért, holnapután aranyat adnak érte! Csörgetik a bankokban a pénzt, vegyél föl kölcsönt, ha bebolondítottak, majd megfizeted kamatostul, és könyöröghetsz cselédkenyérért. Majd löknek koldusnak valót.
Még ne szólj bele! Egyszer végig kell mondjam valakinek, akinek nincs ugyan hatalma semmi, de tán még továbbadhatja. Magyarország temetése folyik. Még annyi erőnk sincs, hogy fekete gyászba borítsuk az országot, és hogy a halálba menőket felriasszuk, hogy te marha magyar, téged temetnek. Még a sírodat is veled ásatják, és amikor a gödör szélére kerültél, egyet billentenek rajtad, belefordulsz. Ennyi volt. Ez az új világ szocialistástul, madarasostul, unióstul nélküled kell Európának.
Ez a vásár vége. Majd a sátorponyvákat felhajtogatják a „szegénységpárti” örök hazudozók, minden országvagyon eltékozlói, és volt ország, nincs ország, mert parasztság nélkül nem volt, nincs és nem lesz itt ország. Írd le, hogy ezek egy vén, nyolcvan esztendő előtt utolsót kiáltozó öregember szavai. Ne legyen bajod belőle. Írd ki a nevemet! Én látom ilyen beborultnak a világot felettünk. Fogják rám, hogy nem tiszta már az eszem. De vajon lát-e világosabban valaki, mint egy legalábbra alázott öreg, magyar paraszt?
Perelnivalóm a Teremtővel nincsen. Tudom, Ő ezek felett is Úr, az egyetlen Úr, de most próba alá vetette a világot. Ezt a folyót visszaforgató, hazug világot, amelyben olyan messzeség sosem volt szegény és gazdag között, mint most, de itt, nálunk ez még csak a kezdet. Jut ez a nép koldusabb kosztra, kegyelemből vetett kenyérre, mert ő is hibás. Vétkes. Odaül a bolondító „katulya” elé, és nézi, bámulja, hogy hitványak, rongyok hogy csinálnak belőle két lábon lépő marhát.
No, most majd elmondhatod, hogy vasárnap tisztességére iderendeltelek, hogy végighallgass. De értsd meg, nem szégyellem. Itt találtál három családot, akikkel a gazdálkodás kulcsát a semmibe hajíttatták. Összeomlottunk. Nem egyedül mi, százezredmagunkkal. És ez nem fáj, csak nekünk, gazdálkodóknak. Az ország hitetlen gazdái arra építenek, most nagy állami birtokba kerül a föld. Onnan aztán lehet mérni annak, aki aranyért kéri. A haszon zsebbe megy, de nem a nemzetébe. Te közben eladósodtál, így lesz belőled földönfutó a saját hazádban. Vigyázz, mert azt a keserves 23 mázsa búzát is dobra verik, kiviszik, aztán majd hoznak uniós kenyeret. Attól azért kíméljen meg minket az Isten…”
*
Jó darabig azt hittem, hogy minden nehézség ellenére lehet valamit próbálni a sok ellentmondás, pártversengés közepette egységesen az ország érdekében. De ha egy kormány elveszíti a népet, márpedig itt a nép elfordulásáról van szó, ott nem segítenek olyan nevetséges, nagy bejelentések, hogy 2008-ra bevezetjük az eurót. Ez már olyan jellegű gúnyolódás, hogy aki mondja, csecsemőnek tekinti hallgatóit. Hol leszünk 2008-ban? Hol lesz, aki így élcelődik. Mert csupa jópofáskodás: adunk hatvanmilliárdot az aszálykárok enyhítésére – de ebből ötvenmilliárd hitel. Vedd csak fel, majd kihúzzák az utolsó barázda földet is alólad. Szép paraszti jövendő!
Mostanában gyakrabban olvasom ebben az új korban a divatból kirekesztett, csodálatos igazságú, gyermekérzékenységű költőnket, József Attilát. A fenti tiborci panaszhoz csak azt az üzenetet veszem kölcsönbe tőle: „Gondoljátok meg, proletárok!” – mert a parasztok, íme, már végiggondolták.