Miután a Nyolcvankettesek a Szatmárnémeti-Nagybánya általános irányban tervezték előnyomulásukat, ezért a hadművelet előtti utolsó egyeztetéseket, július 4-e estéjén a nyíregyházi Tölgyfa étteremben kívánták lebonyolítani. A csonka hazától való búcsút nagyban megkönnyítette, hogy megérkezésünket követően, stílszerű rendszámú Citroen C 5-én berobogott és azonnal kemény pártmunkába kezdett a Nyírség Scharnhorst-ja, Szabolcs megye Gneisenau-ja.
Rövid nyírbátori és nagyszekeresi kitérőt követően Csengersimánál alig egy óra alatt – hét gépkocsi állt előttünk – beengedtek az ígéret földjére. A túloldalon „természetesen” magyarul egy szót sem tudó úriember szunyókált pénzváltás feliratú bódéjában – a modernnek tűnő határállomás épülete kong az ürességtől – mérgesnek tűnt, amiért felébresztettem, de azért eurómért hajlandó néhány helyi egyenértékessel megörvendeztetni.
A román pénz – különösen annak műanyag változata – külön élmény, a gyertyával végrehajtott tudományos kísérlet is igazolta, hogy hőre lágyul. Szatmárnémetiben már megtapasztalhattuk a túra legkellemetlenebb kísérő jelenségét, a minden komolyabb útkereszteződésnél kunyoráló koldusokat. Az erdődi kastély lesújtó romjait, a gyönyörű középkori ákosi református templom ellenpontozta. Itt ért el elsőként utunk leghűségesebb társa, a hol szemetelő, hol zuhogó eső.
A román viszonylatban is borzalmas lepusztultságú lakótelepekkel tüntető Nagybányán képtelenek voltunk megállni, osztagunk művészettörténészétől is csak egy lemondó legyintésre és arra a megjegyzésre futotta, az egykori festőtelep alkotói is boldogok lehetnek, hogy nem kell látniuk ezeket a siralmas állapotokat. Szatmár megyét elhagyva a Gutin-hágón keresztül a történelmi Máramaros megyébe jutottunk, ahol az utazónak szinte kötelessége néhányat megtekintenie a híres ortodox fatemplomok közül. Az egyik legszebb közülük, a környéket feldúló, 1717-es tatár betörést követően készült deszei, így nem meglepő, hogy a törököket és a tatárokat a templom kifestője az elkárhozottak között ábrázolta. Nehezebben érthető, hogy a művész miért juttatta hasonló sorsra a franciákat, zsidókat és németeket, de miután a többi XVIII. századi ortodox templomban is ők alkották a kárhozottak csapatát, ez általános vélekedés lehetett akkoriban.
Minden esetre jó jelnek tűnt, hogy a magyarok akkor még kimaradtak e felsorolásból. E hiányt ellensúlyozzák az 1918-19-es uralomváltást követően épített templomaik, például a marosvásárhelyi, ahol díszmagyaros urak korbácsolnak román szenteket. A dákó-román kontinuitás legendáját bennünk kevéssé támasztották alá a fatemplomok cirill betűs feliratai.
A Máramarosban eltölteni tervezett első estét némileg beárnyékolta a szálláshelyül szolgáló fogadóban tartott lakodalom, mely a vájt fülűeket megajándékozta a reggel hétig tartó román lakodalmas zene minden szépségével. Szigeten, mint a román többségű helyeken általában, csak az államnyelven megírt étlappal szolgáltak, így a rendeléseket megelőzte az indián regényekből is ismert cserkészés egy „nyelv” után. Csak később értettük meg, az előkerített magyar pincérlány ingerültségének okát, miszerint Romániában szinte ismeretlen a munkajog, így már több, mint 48 órája szünet nélkül dolgozott.
A zenei élménytől még zúgó fejjel ellátogattunk az 1897 és 1977 között működő börtönből kialakított, „A kommunizmus Áldozatainak és az Antikommunista Ellenállás Emlékmúzeumába. A kommunista időkben Máramarosszigeten őrizték a politikai foglyokat, az ő szenvedésüknek – köztük Márton Áronénak – állít emléket az 1997-ben megnyitott ottani Terror Háza. Azt viszont a sors fintorának is tarthatnánk, hogy a magyarok olyan esküdt ellenségeit, mint Iuliu Maniu miniszterelnököt, vagy az Erdély Romániához csatolásáért küzdő Hossu görög-katolikus püspököt is bebörtönözte a kommunista diktatúra. A jelenleg az Ukrajnával államhatárt képező Tisza-parti séta bohó kísérletét a román határőr ébersége – így 2003-ban, a látástól-Mikulásig egyesülő Európa közepén – meghiusította. Az egyaránt NATO és uniós tagságra pályázó országok között szemmel láthatóan nagyon baráti a viszony, ezért is van lezárva a forgalom elől az a keskenynyomtávú híd, amely kapcsolatot biztosítana a kárpátaljai Aknaszlatina és a partiumi Máramarossziget között. Ezt követően az Iza völgyén előnyomulva Rozália, Izakonyha és Jód fatemploma következett. Itt segítségünkre volt a falu szája, hiszen a vándor még körbe sem tudta járni a legrégebbit, a gyönyörű XIV. századi jódi templomot, már előkerült a kulcsok őre. A figyelmes szem hamar észrevette, mekkora ellentét feszül a kis falvak szegény, de tiszta és rendezett utcácskái és a nagyobb városok málló, gondozatlan lakótelepei között. A városba kényszerített, s ezzel gyökértelenné tett emberek kilátástalanságát csattanósan ábrázolta az omladozó borsai tömbháza lakásának erkélyén gubbasztó idős néni. Már Máramarosban feltűnt, hogy miközben ordít a szegénység, a nyomor, sok száz éves műemlékek pusztulnak el a gondozatlanságtól, addig száz számra épülnek új ortodox templomok a nagyvárosok lakótelepein éppen úgy, mint vidéken, lásd például a friss kolostorkomplexumot Barcánfalván. A román ortodoxia – mely legalább annyira a nacionalizmus élesztésének intézménye, mint egyház – tetemes állami támogatással hajtja végre nemzetébresztő feladatát, melynek egyik forrása éppen az 1918-as uralomváltás óta több lépcsőben elvett és mindmáig vissza nem adott magyar közösségi vagyontárgyak képezik.
A csapat erősebb idegzetű tagjai meglátogatták a majszini múzeumot, ahol a magyar fegyveres szervek által 1944-ben a faluban kivégzett partizánok támogatóinak állítottak emléket. Miután a magyarok vélt és valós disznóságainak „ismertetése” Romániában kiemelt feladatnak tűnik, ezért a múzeumban kivételesen államnyelven kívül angol feliratok is segítették a „tájékozódást”. A kiállítás, amúgy a megszokott hibákat mutatta fel, pusztán az érzelmekre kívánt hatni, anélkül, hogy tájékoztatta volna a látogatót a történtekről. (Milyen alakulat, miért követte el a megtorlást, volt-e hadbírósági tárgyalás, megfelelt az eljárás a korabeli hadijognak, miért éppen az áldozatok lettek kivégezve, stb.) A gyengébbek Naszódra és Besztercére tettek kitérőt, s meg kívánták tekinteni Harina gyönyörű XIII. századi templomát is, a próbálkozás sajnos sikertelen maradt, miután a kulcsok őrét nem sikerült előkeríteni. Ezt követte, az út egyik legborzalmasabb élménye, az egykor négy kastéllyal büszkélkedő, a történelmünkben oly fontos család ősi fészkének, Bethlennek felkeresése. A két, még maradt, de leírhatatlanul lepusztult kastélyt beszorították az egész belvároson elterpeszkedő, lepattant lakótelepek közé.
A borsafüredi szállás tervszerű elfoglalását követően – mi lévén az egyedüli vendégek – hamarosan megkaparintottuk az étterem CD lejátszója feletti uralmat is. Amely minden magyar CD lejátszására hajlandó volt, leszámítva – a rossz nyelvek szerint a beépített Decebál II chipnek köszönhetően – a „Legyen úgy mint régen volt” című dalt is tartalmazó slágergyűjteményt. Így stratégiai partnereink hozzájárulásával – a pincérhölgy minden kérdésünkre bólogatott – a nóták élő előadására helyeződött a hangsúly.
Az esős hétfőt a Nagy-Pietrosz – mely 1940-44 között Magyarország legmagasabb csúcsa volt – majdnem megmászása töltötte ki. Az előőrs átlépte ugyan a lélektaninak is nevezhető 2000 méteres tengerszint feletti magasságot, de az idő előrehaladtával és az időjárás viszontagságaival (kb. 5 Celsius árnyékban, vízszintes irányból érkező égi áldás) nem kívánva felvenni a küzdelmet, ők is dolgavégezetlenül kellett, hogy visszatérjenek a bázisra. A helyi viszonyokról sokat elárult, hogy a borsai bank pénzváltójánál hosszú sorokban várakoztak, akik július havi legfőbb jövedelmükhöz kívántak hozzájutni, a nyugaton dolgozó rokon által adott 50 euróst leire konvertálni.
Másnap a gyönyörű Radnai havasokon keresztül elhagyva a „kisebbik hazát”, átmerészkedtünk Bukovinába, ahol a néhány ortodox kolostor – Moldovita, Sucevita, Arbore, Humor és Voronet – az utóbbiban egy teljesen EU kompatibilis, a szomszéd népekkel való megbékélést hirdető, az 1938-as határokat ábrázoló Nagy-Románia térkép megtekintése képezte a programot. Itt – ellentétben az Erdélyszerte fellelhető magyar vonatkozású műemlékekkel – szorgalmasan restauráltak, az utakat a kolostorokig megjavították, s kitáblázottságuk is érzékelhetően jobb volt. Láthatóan a Fidesz már a Kárpátokon kívül is eredményesen folytatja a feszültségkeltést, hiszen Sucevita vegyesboltjában egy Arad megyéből elszármazott bácsi csodálkozott rá a magyarországi politikai életre, mondván, nem érti, miért váltották le tavaly Orbán Viktort. Ez az élményünk a későbbiekben Székelyföldön többször megismétlődött, nem kis zavart okozva ezzel lelkivilágunkban, hiszen a hivatalos kormányzati álláspont szerint az előző kabinet túlszerette az erdélyi magyarságot, és ez káros rájuk nézve. A boltban tűnt fel a román szeszipar termékeinek érdekes névválasztása, nevezetesen a Stalinskaya és a Stalingrad névre hallgató vodkaköltemények címkéin.
Ha már az italoknál tartunk, a vándornak bűn lenne kihagynia, a kötelező erdélyi szilvapálinka mellett, a Rádócon főzött – a díszdobozán magyar felirattal is hirdetett!!! – Afinata fedőnévre hallgató áfonyaszörpöt.
A gyergyószentmiklósi szállásunk előtt – melyet valamiért gyakorlótérnek alakítottak ki – kedd reggel román tűzoltók mutatták be tudásukat. (Ugyanitt tavalyi ott jártunkkor a nem kevésbé feltűnő és Székelyföld magyar lakosságát megfélemlíteni hivatott csendőrszázad parádézott, kezükben éles lőszerrel töltött gépkarabélyokkal.) A látottak alapján kár lenne a vörös kakas megfékezésével kísérletezniük, viszont előadásuk – az egymásban hasra eső tűzoltók, a nyomásszabályozóként a csöveken ugráló versenyző stb. – a Monty Python társulat legjobb alakításáraira emlékeztetett. A nap a Gyergyóban kötelező programnak is tekinthető Gyilkos-tavi csónakázással, Kis-Cohárd mászással – a csúcson a magyar zászló felvonásával – Békás-szorosi sétával telt. Az aznapi „magyarkodás” méltó betetőzését jelentette férfikarunk kiegészítése néhány helyi versenyzővel, az azonban jól jellemezte a helyi viszonyokat, hogy biztonság kedvéért, a személyzet már a Kossuth-nótánál bezárta az étterem ajtait.
Csík felé, elhagyva Gyergyót, láthattuk a hagymakupolás honfoglalás egyik kirívó példáját, a közelmúltban felépített marosfői kolostorkomplexumot. E sokkoló élményt a gyimesi csángók és a Gyimesi-szoros meglátogatásával próbáltuk oldani, ahol még láthatóak a Rákóczi vár romjai mellett az ezeréves határt jelző kövek is. Gyimesből Csíkszeredán keresztül – a már lassan megszokott úttalan utakon – Csíkménaságig törtünk előre. A megkapóan szép, de restaurálásra szoruló templom kiváló hely az elcsendesedésre. Csíkszentgyörgyön, majd Csíkbánfalván – ez utóbbi helyen született Lakatos Géza vezérezredes, volt magyar királyi miniszterelnök – át irány Udvarhelyszék. Ahol a Kalibáskőben elfogyasztott estebéd után Máréfalván a muzeális székelykapukban gyönyörködhettünk, a legrégibb a templom mellett található, s 1858-ból származik.
Szerda reggel a Székelyudvarhely határában fekvő Szejkefürdő volt első állomásunk, ahol Orbán Balázs sírja domborul. Szegényre nehéz napok vártak, mivel a helyi metallrajongók akkor gyülekeztek a közeli kempingben rendezendő koncertjükre. Farkaslakán Tamási Áron szülőházában az író 92 esztendős húga tartott rövid idegenvezetést. Elmerengve a néni életkorán, s a Kárpát-medencében nemzetünk jövőjén, talán nem is akkora baj, hogy mi már nem érjük meg e század ötvenes éveinek végét. A tengelytörést is kockáztatva a kormányt Énlaka felé fordítottuk. A gyönyörű, még szinte érintetlen falu már tíz esztendeje pályázik a Világörökség címre, minden valószínűség szerint esélytelenül, hiszen a bukaresti kormányzat semmit sem tesz az ügy érdekében. Az erdélyi magyarság helyzetét is példázta Bözödújfalu sorsa, amelyet a Küsmöd patak felduzzasztott vize lassan, de módszeresen elmosott. S ahol már csak a katolikus és unitárius templom csupasz falai merednek az égre. A borongós nap „földalatti” lezárását jelentette a parajdi sóbánya megtekintése.
Másnap irány Székelyderzs, ahol az unitárius templom Erdély talán legszebb Szent László ciklusát rejti. Itt még élnek a régi szokások, az erődtemplomban őrzik a falu gabonáját, a füstölt sonkákat és szalonnákat. Szerdánként lehet a húsokból egy-egy szeletet kanyarítani, s ennek az egész hétre ki kell tartania. A jótanácsok ellenére – az utak járhatatlanok – Zoltán felé próbáltunk áttörni a Szászföldre. A kockázatot megérte, hogy rábukkantunk Erkedre az egykor német többségű, romjaiban is gyönyörű kisvárosra. Az épületek állapota alapján itt már csak a Sztálingrád című film utolsó jeleneteit lehetne forgatni, s kiválóan alkalmas lenne egy-egy SZDSZ-es frakcióhétvége, esetleg tolerancia fesztivál lebonyolítására. A község jelene mindenesetre szemléletesen vetítette előre, miként fog kinézni Budapest a Demszky-korszak végén. Továbbnyomulásunk némi szánakozó együttérzést váltott ki a bennszülöttekből, s úgy tűnt, fogadásokat kötnek, megússzuk-e tengelytörés nélkül. A döntő pillanatban egy székely traktoros mentett meg a végleges elakadástól, aki csak annyit jegyzett meg, hogy ugye a csóró románok küldték erre magukat?
A csodás erődtemplomú Szászfehéregyháza maga az elmúlás szörnyű mementója. A falu legtöbb szász lakója az ország jövőtlensége elől menekült el 1990-et követően. Károly walesi alapítványának köszönhetően legalább kívülről helyre állíthatták az erődtemplomot. Apró öröm, hogy a templom történetének leírása nem a megszokott dákóromán hablattyal, hanem a szászoknak a magyar határt őrző székelyek helyére történő betelepítésével indított. A templom kulcsának homoródi őre szintén az Erdélyben hétszáz éves szász kultúra végét jelentő etnikai adatokkal kezdte, 15 német, 200 betelepült román, 400 magyar és 1200 roma. A német pénzen restaurált gyönyörű erődben már hosszabb ideje nincs istentisztelet. A rövid történelemórát követően, melynek lényege, hogy mennyivel jobb volt az erdélyi nemzeteknek a dualista Magyarországon, prófétai szavak következtek, előbb mi (németek) voltunk soron, majd jönnek maguk (a magyarok). Nem lehet elhessegetni a költő szavait, aki az első világháború alatt arról írt, csak egy napra vinnék ki a frontra a vérengzés okozóit. Talán másként állnának a kedvezménytörvényhez mindazok, akik a december 1-i poharazás helyett csak néhány napra helyet cserélnének ezekkel az emberekkel. E sötét gondolatokkal terhes nap „méltó” befejezését jelentette a rugonfalvi kitérő. Ahol a templomban kalauzoló tiszteletestől megtudhattuk, hogy akkor lesz a székelyből román, ha Budapestre látogat. S szegény azt sem értette miért éppen a magyar kedvezménytörvény szúrja a nagytudású európaiak szemét.
Mielőtt elhagytuk volna Udvarhelyet, megkoszorúztuk az elesett székely hősök emlékművét. A tavaly már megtekintett Segesváron és az évről évre egyre lepusztultabbnak tűnő Medgyesen, s a rozsdatemetővé alakult Kiskapuson keresztül elértünk Nagyenyedre. A vártemplom falán kis táblácska emlékeztet 1849. január 8-ra, amikor Avram Jancu – nincs falu a róla elnevezett utca nélkül – mócaival felperzseltette Enyedet, s lemészárolta magyar lakosainak jelentős részét. Az emlékezést követően irány Torockó, a Székelykővel, majd tovább a Tordai-hasadék felé. Ahol megtapasztaljuk, hogy igaztalanul bántják sokan a Soros alapítványt, hiszen hasznos dolgokat is támogat, például a hasadékban segített egy fahíd felállításában. Kolozsvár határában hatalmas táblán Funar idézget a román alkotmányból, ahonnan a neolatin nyelvet ismerő megtudhatja, hogy mi Románia hivatalos nyelve, s e nyelv elsajátítása az állampolgárok alapvető joga és kötelessége. A városban uralkodó viszonyokról sokat elárul, hogy egy darab nemzeti színű szalagot szerettünk volna kötni a Mátyás király szülőházán lévő emléktáblára. A mellettünk elhaladó bácsi szelíden figyelmeztetett, felesleges a fáradozás, ezt már holnap reggelre úgyis leszedik. Az utolsó erdélyi vacsora már a búcsúzás nyomott hangulatában telt.
A hétfő reggeli tervezgetést – mit nézünk meg Kalotaszegen – egy elbambult bennszülött tette tárgytalanná, amikor Dáciájával belénk szaladt. A 330 ezer lakosú városban két rendőr foglalkozik a balesetekkel, így a 9 órakor történt karambolról délután fél háromkor kaptunk pecsétes igazolást. Szerencsénk volt, hogy a helyi RMDSZ egyik jóindulatú munkatársa segített a neolatin nyomtatványok kitöltésében.
szenteste
Halálos karambol szenteste, teljesen útzár az érintett szakaszon
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!