Lelkek, sorsok, életek

„Hatvanéves, beteg asszony vagyok. Kétszer volt szívinfarktusom, három műtétem, és újból kellene operálni, de az orvosok most már csak végső esetben műtenek újra, mivel nagyon gyenge a szívem; a télen egy műtétem után újra kellett éleszteni. És van egy súlyos, bénult, százszázalékos rokkant élettársam, akit teljesen el kell látni. Ez a fiam dolga, én ugyanis nem tudom őt emelgetni, mivel a derekam, a gerincem és a nyakam is meszes. Sokszor még járni is nehezemre esik. Élettársam ellátásához szükség van tehát a fiamra, aki emiatt nem tud eljárni dolgozni. Ezt mindenki tudja, mégis azzal foglalkoznak, miért nem dolgozik. Nagyon rossz a helyzetünk. Albérletben lakunk: kis nyári konyha, egy szoba, ami életveszélyes. Rendbe kellene hozatni, de nagyon sok pénzbe kerülne. És attól is félünk, hogy mikor szólítanak fel a volt tulajdonos örökösei, hogy keressünk magunknak másik otthont. Azt tervezik, hogy a hagyatéki tárgyalás után eladják. Akkor el kell mennünk innen. Csakhogy nincs és nem is lesz hova, mert nincs arra pénzünk, hogy valahol vennénk magunknak egy lakást, ami már a miénk lenne, és nem kellene albérletből albérletbe költözni. Tönkre van az életünk.
Én már 15 évesen nehéz fizikai munkát végeztem. A téeszbe jártam édesapámmal aratni és kapálni, és reggel és délután még hatszáz sertést is el kellett kettőnknek látni, este meg édesanyámnak kellett segíteni, amit csak lehetett. Nem volt pihenés télen sem. Aztán 23 éves koromban férjhez mentem. Először albérletben laktunk, majd 1976-ban vettünk egy házat, ’87. tavaszára kifizettük az utolsó részletét. Addigra már négy gyerekünk volt, az egyik kiskorú, aki most is velünk él, és gondozza az élettársamat. ’88 karácsony előestéjén hozzánk költözött a vőnk. Én elleneztem már a házasságot is a lányommal, mert sehogy sem volt hozzávaló. Sokkal idősebb volt nála és alkoholista is, de a férjem és a két nagy fiam elnézte neki az italozást. Sőt együtt ittak, és egy idő után a lányomat is rászoktatták. Ha nem ivott velük, bántották, ha meg együtt ivott a négy férfi és a lányom, akkor egymást is bántották, de legtöbbször az apjukat és a lányomat. Mi ezt már nem bírtuk, és elhagytuk a házat s a falut is. Ennek már 13 esztendeje. Azután mentünk a mostani élettársamhoz egy másik faluba. Ő egy tanyán kapott munkát, ami messze volt a falutól, így mi is kiköltöztünk. Tsz-tanya volt, éjjeliőrködni kellett állatok mellett. Loptak ott, amit csak tudtak, de az élettársam résen volt, és néha mi is besegítettünk, hogy ne történjen baj. Aztán felszámolták az állatok gondozását, ami pedig tönkretette az egészségét. Ráadásul az első lebetegedése után el kellett pusztítani a legjobb betanított kutyáját, amibe nem tudott belenyugodni, és állandóan csak ezen járt az esze. Öt év után elköltöztünk, mert nem bírtuk idegekkel. Én is kikészültem. Most meg olyan helyen lakunk, ahol este már nem lehet kimenni az utcára, mert ok nélkül is belekötnek az emberbe. Ha köszönünk, az a baj, ha nem, akkor az. Mindentől el vagyunk zárva, nincs segítségünk. Már az orvos is többször kérdezte, hogy meddig akarunk még ebben a házban lakni, mivelhogy életveszélyes. Nagyon jó lenne, ha el tudnánk innen költözni, jó emberek között lakni valami nyugodt helyen, ahol minket is emberszámba vennének, nem szólnának bele az életünkbe, nem kezelnének úgy, mint valami hülyegyereket. Mi nem akarjuk mindig másra terelni a hibát, mert lehet, hogy valahol mi is hibáztunk, de azt mi beismerjük, nem úgy, mint sok más ember. Én olyan kis településen nőttem föl, ahol mindenki megbecsüli a másikat, és ha valaki bajban van, akkor azon segítenek, ahogy tudnak, és nem bántják a másik embert. Bármikor elmennénk innen, ha volna annyi pénzünk, hogy tudnánk venni, ha csak egy szoba-konyhát is kis kerttel, ahol a legfontosabbakat megtermelheti magának az ember, s pár jószágot tarthatna a saját részére, és ahol a maga kis hajlékában az ember azt tesz, amit akar, és akkor, amikor jónak látja. Úgy érzem, hatvanéves koromra igazán rám férne már a nyugalom. Mindig le kellett mondanom mindenről, sokat kellett és kell nélkülözni. Bízom benne, hogy mire vége lesz a nyárnak, talán valahogy jobbra fordul az életünk.”
Kedves Olvasónk! Egy végigdolgozott élet után van ott, ahol van, ahol nem akar lenni. Már serdülőként, apja oldalán kemény munkát végzett, aztán munka mellett négy gyermeket nevelt fel, s mikor nem bírta tovább az áldatlan családi állapotokat, elmenekült. A sors most máshonnan szorongatja: élettársát ápolja fia segítségével, s kitart mellette. Közben maga is beteg, ráadásul lakásuk bizonytalan, otthonuk, tartalékuk nincsen, mégsem kér, csak előadja keserű helyzetét, hátha érkezik valahonnan egy kis segítség ötlet vagy egyéb formájában. Föl nem merül benne továbbra sem, hogy a munkát letegye: kis kertről álmodik, „ahol a legfontosabbakat megtermelheti magának az ember”.
Levele szinte egyetlen, mély sóhaj. Láthatóan tudattalan, szívhez szóló üzenetet küldött a nagyvilágba a gyötrelmes Jelenről, a Vágyról és az Újjászületésről. Kedves I.! Őszintén reméljük, hogy bizakodása szerint alakul: érkezik segítség, lesz változás, és „valahogy jobbra fordul az életünk.”