Pányokot az elszármazottak szeretete tartja össze

Szülőfalumba, a százlakosúra zsugorodott Pányok községbe összehívták az elszármazottakat egy hétvégi találkozóra. Szorongó érzésekkel tértem haza, hiszen emlékeimben jómódú községként él mindmáig a számomra legszentebb település, ahová valamikor ekként címezték apámnak a levelet: Palágyi Béla tanító úrnak, Pányok, Abaúj-Torna vármegye, gönci járás, utolsó posta Abaújvár. Amikor még ilyen levelek érkeztek, a falumban 98 lakóház állt, és közel négyszáz lakost számlált. Volt rétje, szántója a gazdáknak a Hernádon túl is, jómagam a cimborákkal 1947-ig a túlpartra hajtottam legelni a tehenet; aztán a folyó, melyben úszni tanultam, úgy 1948 táján, országhatárrá szigorodott. Az újvári hídon át nem járhattunk már a kenyheci állomásra, ahonnan vonat vitt tovább Kassára bevásárolni, tanulni vagy színházlátogatásra. A faluban reggel a csordás réztrombitája ébresztette az embereket, százötven szarvasmarhát trombitált elő az istállókból. Utána a kondás ökörtülök kürtje recsegett, nem hiába, úgy kétszáz süldő, malac, koca bújt elő a vezényszóra. A Hasdát völgyéből előcsörgedező kis patak fehérlett a vízi szárnyasok csapatától. Aztán a Hegyecske, Cserepes, Csákó, dimbes-dombos földdarabkáit türelmes műgonddal megmunkáló családok számára elérkezett a szövetkezet. Ha valamit, hát a pányoki határt nem a nagyüzemi gazdálkodás céljára alakította ki a történelem logikája. Ezt az élet is igazolta: szorongva bolyongtam a téeszes időkben a hályogos ablakú, megtört gerincű házak között, mert a beomló pincék, szél csattogtatta pléhtetők között porladtak a mindennapok. Ötvenévesnél fiatalabb évjárattal nem találkoztam a faluban. Az ifjabbja dacosan a szemébe húzta keserves életét, és nekivágott a nagyvilágnak. Elnyelte őket Diósgyőr, Ózd, Kazincbarcika panelrengetege.
A találkozóra legalább kétszáz elszármazott érkezett. Az út két oldalán parkoló autók sorjáztak. De ami ennél is fontosabb jel, megszűnni látszik a városi elszívó hatás! A házak nem pusztulnak tovább, az utcákat névtábla jelzi, a középületeknek is – kivéve az iskolát és Menyhért néni kocsmáját – mintha gazdája került volna. Korábban a romos házakba fedél nélküliek költöztek, akik valami sajátos biológiai törvény szerint sokszorozódtak. Ez a folyamat visszájára fordult: a faluban nem ütött végleges tanyát a kiáltó igénytelenség és hetykén vállalt nyomor.
A gyülekezőt, amit az 1901-ben épült templomban tartottunk, szemmel láthatóan megújult. A sors hozta így: gomba támadta meg Isten hajlékát, tatarozásra szorult. Miközben a lelkész házaspár – melynek férfi tagja a polgármester – az istentiszteletet tartotta, számvetést végeztem a templomban. Bizony, a gomba nagy kárt okozott. Hiába kerestem az úrasztalát, mely előtt megkeresztelt jó keresztapám, Kádár József telkibányai pap, már nem találtam. Hiányzott a faragott szószék is, melyről apám hirdette az igét. Most a papi pulpitus kő és márvány, jobban hasonlít egy kandallóra, mint elődjére, a paraszt barokk faragványra. Szép munka azért a felújítás, örömmel olvasom, hogy az építőmester Kuzma Endre volt. Az anyja, Tóth Margit volt a második anyám, aki megpróbált nevelni (több-kevesebb sikerrel).
Az orgonát elektromos fújtató működteti. Alighanem a kor legnagyobb találmánya ez. Kisiskolás koromban a pénteki hittanórán apám kijelölte azokat, akik majd az orgonát fogják pumpálni, szünetben pedig a fekete táblára kiteszik arab számmal az éneklésre következő dicséreteket, római számmal a zsoltárokat. A négy-öt fős kompániából legtöbbször egyedül jelentem meg a karzaton, így egymagam pedáloztam végig mind a délelőtti, mind a délutáni istentiszteletet. Keresem a padsorokban a gyerekkori cimboráimat, Sivák Dénest, Jobbágy Zolit, Menyhért Janit, Krakkai Pistát, de egyikeket sem találom. Mondják, mind elmentek… Fiúk, hát ez nem volt szép, pedig már az is meg van bocsátva, hogy a fújtató pedálját én tapostam helyettetek. A lányok viszont ott sorakoztak az „És engem megismersz?” kérdéssel. Hát persze, Váradi Manci legelébb, aztán Radácsi Mártuska, a patakszéli Sivák Jolánka, Krakkai Rózi, Sivák Aranka. Legtöbbjük nagymama, özvegyasszony, túlélték korosztályom férfi tagjait.
Bár a padsorok tele voltak hívekkel, valami hiányzott… Hát persze, mi annak idején búzavirággal, pipaccsal, labdarózsával, zöld gallyakkal díszítettük fel a templomot, ha konfirmációra vagy hittanvizsgára került sor. Most sehol egy virág, sehol egy zöld ág. Műsort adtak az iskolások. Kiderült, nyolc-tíz kislányból és három-négy fiúcskából áll az iskoláskorú ifjúság. Hát ők bizony nem fognak díszíteni. Valamikor a nyolc osztállyal megtelt az iskola tanterme. Együtt tanultunk valamennyien az „osztatlanban”. Apám révén én – óvoda nem lévén – ötéves koromban már „lógóba” járhattam. Egyszer átküldtek a szatócshoz az újságért. Amikor meghoztam, rögtön fel is olvastam belőle. Anyám halálra vált a rémülettől: „Ez a fiú tud olvasni!” A következő évben mentem elsőbe. Félreértés azért ne essék, nem voltam én csodagyerek. Arra ott volt Sivák Józsi.
Az egyházi szertartás időközben világi fordulatot vett: a lelkész úr, immár polgármesterként, átadta a falu díszpolgári címét, természetesen Sivák Józsinak. Józsi, mint mondtam, mindig is „okos tojás” volt, apám évtizedeken át felemlegetett mintatanítványa. Sokáig párizsi külszolgálatban volt, de a családi házat nem hagyta lepusztulni. Most, államtitkárként is segít, ahol tud. A karrierjét nem a „mozgalomban” alapozta meg. Közgazdászként, kandidátusként könyveket írt, ahogyan a pályáját követtem, a politikában hű maradt szakértelméhez. A templom elől az emberek tanácstalan toporgás után elszéledtek. Pedig valamikor a templom előtti fórumon dőltek el a nagy dolgok. Itt árverezték a közbirtokosság földjeit, az egyház kaszálóit, az utak széleit, és gazdára talált mindent suhintásnyi fű. Igaz, akkor még hajtott a csordás. Most azt mondják, jó, ha tucatnyi tehén van a faluban.
A harangtoronyba feltétlenül fel kellett pillantani. Valamikor nemcsak hogy felkísérhettem a recsegő lépcsőkön a bicegő harangozót, Imre bácsit, azt is megengedte, hogy a kötelet rángassam. A haranglábakon fürtökben csüngtek a denevérek, átható szaguk még a karzatról is érződött. Örömmel láttam, hogy most is megvannak a bőregerek, sőt olykor egy-egy vaksi bagolypár is tanyát üt ott fenn.
Odajött hozzám az egyház gondnok aszszonya, és azt mondta: „Gyere, kinyitom a szülői házadat.” Bementem a pedagógus szolgálati lakásba, megkerestem anyám ágyának a helyét, és odaálltam. Itt születtem, ezen a földrajzi hosszúságon és szélességen, Takács Jánosné bábaasszony áldásos közreműködésével. Mivel lehetne ezt az állapotot elcserélni? Mikor az oroszok bejöttek, a mi házunkat találták a legrangosabbnak, ott rendezték be a parancsnokságot. Perceken belül át kellett költözni a szomszédba, Menyhért Janiékhoz. Életem egyik legromantikusabb korszaka volt az. Tizenhárman laktunk egy szobában, mi, gyerekek a földre terített szalmán aludtunk. Tetvesek voltunk, rühesek voltunk, de saját lovam volt, apám vette a visszavonuló magyar katonáktól, aztán az egyik ruszkitól is kaptam egy kis muszkát. Unalmunkban aknákat, kézigránátokat robbantgattunk, a határban lövészárkot ástunk, valóságos fegyverarzenált hordtunk össze. Amikor malenkij robotra vitték a faluban még megmaradt 22 férfit, azt mondták, lövészárkot mennek ásni Nádasdra. Apám is ott állt a sorban, én is vele akartam menni, fogtam is a kezét, mivel a falu papját, Kovács Lajos bácsit nagyon kedveltem. Aztán nagy bánatomra az egyik orosz tiszt, megrögzött sakkozó, apámat kiszólította a sorból: „Ucsityel, davaj sakk!” A menet elvonult, évek múlva ketten tértek haza közülük, halálos betegen.
A házunkkal szemben állt Menyhért néni kocsmája. Még most is makacsul viaskodik az idővel, teteje már nincs, de a kőből rakott falak nehezen morzsolódnak. Valamikor a falu szíve lüktetett itt. Az olajos padlót néha fűrészporral szórta fel valamelyik fiú, Zoli vagy Béla. Kecskelábú asztalok, székek, ám a pult végében egy Adlerból kiszerelt kettős bőrülés jelentette a fényűzést. Ebben foglalhatott helyet Kórán Pali bácsi, a kurátor, apám, Menyhért néni veje, Jobbágy János bácsi, Sivák Miklós bácsi és még néhányan azok, akik később az első házban kártyapartival zárták a napot.
A szomszéd község, Alsó-Kéked alig tízpercnyi sétaút Pányoktól. Ott élt Merczel Lilla országgyűlési képviselő és földbirtokos, ott töltötte a nyarait Enyedi Andor református püspök. Vérbő élet zajlott a Fűzi-féle szaletliban, ahol Mátyás Berti újvári cigány bandája muzsikált; a kastély, a fürdő mind mind igényességet, önérzetes tartást adott a pányokiaknak. Volt minta a gazdálkodásban, építkezésben, mulatságban, volt példa arra, milyen lovat vásároljon valaki a gönci, szikszói vásárban.
Kanyarodjunk vissza a falunaphoz. A templomi ceremónia után az idősek otthonában és a Művelődési Ház udvarán terítettek a vendégeknek. Sertéspörkölt volt krumplival, kovászos uborkával. Menyhért Pali felesége, Aranka azt mondta: „Jobb lett volna ugye, egy géplési ebéd, mi? Úgymint levesben főtt, töltött tyúk, utána mákos és túrós bobájka…” Másnap náluk már azzal kínált.
Délután hatalmas vihar tört ki. A villám belecsapott az ünnepséghez közeli ház tetejébe, ami porrá égett. A bál azért, diszkózenére, hajnalig tartott a művelődési házban.
Másnap alaposabb falunézésre indultam. Zarándoklatom célja a falu utolsó háza, Kerekes „atyus” portája volt. Mára nem maradt semmi az egykori szalmatetős házikóból, de én még fel tudom idézni magamban az egykor benne lakó utolsó természeti lényt. Az egész ember környezetében szinte semmire nem emlékszem, amit boltban lehetett vásárolni. Ingét, alsóneműjét, kapcáját felesége szőtte, miként a vastagabb felsőruházatot is. A házat maga építette, az ajtónak belül madzag volt a húzója. Ha egy ablak üvege kitörött, kiszárított disznóhólyaggal pótolta. De nekem legjobban a tűzszerszáma tetszett. A kovakő, acél és tapló, melyekkel pillanatok alatt lángra lobbantott tábortüzet, fát a sparheltban, de ezzel üzemelt a pipája is. A dohány, melyet bikatöke-zacskóban tartott, a ház végében termett, a patikáriumait a mestergerendán őrizte. Nyúlfaggyút, borzhájat, varjúkörmöt dugdosott a tető alá, de gyógyított vizelettel, ráolvasással is. Orvos volt? Természetgyógyász? Sámán? Azt hiszem, mind a három együtt. Ő volt az, akivel hajótörés esetén nyugodtan éltem volna egy lakatlan szigeten. Hogy mikor aludt, azt senki nem tudta, egy biztos: hajnalban megjelent az ablakunk alatt, bekopogott és vadász apámnak beszámolt arról, melyik vad hol tartózkodik az erdőben.
Jóleső érzés volt számba venni, hogy az évtizeddel korábban pusztulásnak indult házakra új tető került, szemlátomást gazdája lett a falunak. Érdeklődtem, mi végre ez a nekibuzdulás? Az elszármazottak gyerekei visszatérnek a gyökereikhez. Van ennek praktikus oka is. Sokan úgy gondolják, az uniós csatlakozással virtuálissá válik az országhatár, és talán ismét Kassára lehet majd járni vásárolni, tanulni, színházba. Sokan úgy vélik, nagyobb keletje lesz a csendes, meseszép vidék portáinak. A legkézenfekvőbb magyarázat viszont: jó itthon lenni. Ezért is autózik hétvégeken hazáig több mint kétszáz kilométert Sivák Józsi is, ha teheti. És ha Párizsból hazatér az oda férjhez ment kislánya, francia férjével az első útja természetesen Pányokra vezet. A Hegyecske alatt, ahol valamikor a csordás háza állt, palota emelkedik. Csupa üveg, csupa építészeti ötlet. Lehetne négycsillagos szálloda, jól menő gyógyszertár, esetleg bankfiók. Ahogy ezen meditáltam, kijött a házigazda, Kovács Ferenc építési vállalkozó, és beinvitált. Hamar kiderült, hogy a szemközt lévő, ugyancsak rendbe tett szülői ház vonzotta haza. Sokuknak a rendszerváltás hozta meg azt az anyagi lehetőséget, hogy engedjenek a szívük szavának, és a szülőföld felé forduljanak. Hétvégi házat lehetett építeni a Balaton partján, a Zsóri-fürdőben, a Mátrában. De aki Pányokról elszármazott, az ilyen lehetőség birtokában azonnal a szülőfalujára gondolt. A építész az alsó tagozatot szülőfalujában végezte. Azt állította, hogy nincs jobb oktatási forma annál, mint amikor több osztály együtt jár, és hallják egymás tananyagát. S egy települést a körzetesítés meg a kolhoz verhet széjjel. Ő is Göncön volt kollégiumban felső tagozatos korában, de a szálak nem szakadtak el. Pedig tanult Miskolcon, Debrecenben, Budapesten, végül mérnökként vállalkozást alapított 1989-ben, aztán 1992-ben megalakította a saját cégét, a KV Kft.-t. Kinyílt a világ, még Németországban is épített, majd pedig végleg hazatért Magyarországra. A nyolcvanas évek közepén az őslakosok közül, aki tehette, megvásárolt minden telket, hogy a szomszédait maga válassza meg. Kovács Ferenc a csordásház helyén épített, előtte azonban egy harminctagú roma családnak kellett elhelyezést biztosítania. Volt, akinek pénzt adott, vegyen érte házat, volt, akinek telket vett. Aztán felépült a szaunás, garázsos, pincés üvegdoboz, amely a Hegyecskére néz. Ha a vendég kinyitja a tetőtér ablakát, az az érzése, hogy a fölötte lévő fenyőerdő tűlevélpaplanával takarózik.
A ház akár referencia is lehetne az újjászületéshez. Aki látta, azt mondta: ha Kovácséknak megérte, van értelme a faluban építeni. Most tehát ott tartunk, hogy a falu újjáéledne. Igaz, nincs még bolt, kocsma, iskola. Nincs cipész, fodrász, és ami a legnagyobb gond: nincsenek munkahelyek. A megélhetési forrás a nyugdíj, a kiskert, a néhány baromfi. Eljárni nincs hová, hiszen Kékeden, Abaújváron vagy Telkibányán ugyanezek a gondok szorítanak. Árulni lehetne a természet szívbemarkoló szépségét, a csendet, a nyugalmat, az isteni békét. Csak hát ehhez a falunak működnie kellene urbanizációs, infrastrukturális valóságában. A hazajáró fiatalok vasárnap este, amikor útra kelnek, magukkal viszik az otthon ízét. Ez a kellemes útravaló kitart a következő hazatérésig. Az otthon maradottak pedig harangszóra elbotorkálnak a templomba, és elmondják a soros fohászt, bízva abban, hogy egyszer meghallgatásra talál. Valamikor Pányokot az egyház tartotta egybe. Református volt mindenki, kivéve a két zsidó boltoscsaládot, Weisz Miklósékat és Klein Lajosékat. A jelenlegi lelkipásztor, Tóth István polgármesterként nemcsak a szószékről, de a községháza hivatalos helyiségében is hirdetheti az igét: inthet a jóra, adhat tanácsot a boldoguláshoz. Segítői lehetnek az önkormányzati képviselőkön kívül a presbitérium tagjai is. A templomot már visszavívták az enyészettől. Most a falut kell, mindenáron!