Aki a tisztelendő úr szaunájában kapott éjszakai szállást

A hatvanegy éves rokkantnyugdíjas férfi ezen a nyáron harmadszor tette meg biciklivel a több mint hétezer kilométeres utat a portugáliai Fatimáig, teljesítve fogadalmát az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Kalandjainak azonban még nincs vége, jövőre egy horvátországi zarándokhelyre szeretne eljutni.

Keresztény Gabriella
2003. 08. 21. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Pici panellakásban él feleségével és a (szüléskor orvosi hiba okozta rendnellenesség miatt) fogyatékos 24 éves fiával Labbancz László, aki aktív évei alatt számtalan helyen dolgozott. Nyugdíjasan aztán, római katolikus lévén, sekrestyés lett egy miskolci templomban, jelenleg pedig hajnaltól napestig újságkihordással foglalkozik.
Hogy mire kell a plusz pénz egy embernek, aki 35 ezer forintos nyugdíja ellenére is váltig állítja, hogy a pénz nem boldogít, az csak gondot jelent? Nos, azokra a hosszú zarándokutakra, amelyekre ez a szikár, szívós testalkatú férfi két okból is vállalkozott.
– Az egyik a fiam állapota volt. Hála az orvosoknak és az égiek által meghallgatott imáimnak, ez mostanra stabilizálódott. A cipőjét ugyan most sem tudja önállóan befűzni, mert a keze technikailag alkalmatlan a cselekvésre, az értelme viszont tiszta, kedélye derűs, és nagyon jól érzi magát abban a speciális otthonban, ahová délelőttönként rendszeresen eljár. A másik esemény az életemben a szívműtétem volt 1999 februárjában. Bár beültették a sertésbillentyűt, nem sok reményt fűztek a felépülésemhez az orvosok. Mégis megmaradtam, sőt, valósággal újjászülettem. A májusi cseresznyét már kézzel szedtem le a fáról az ismerősöm telkén. Akkor döntöttem el, hogy a fiam és magam állapotának javulásáért úgy mondok köszönetet az égieknek, hogy háromszor is elmegyek a Mária-kegyhelyekhez. Elsőként a portugáliai Fatimába, ahol a magyar származású Kondor Vilmos atya foglalkozik a különböző jelenések vizsgálataival.
– Mikor vágott neki először az útnak?
– Még a műtétem évének októberében, mire összegyűjtöttem rá a pénzt. Lisszabonig repülővel mentem, onnan a Fatimáig tartó 120 kilométert gyalog terveztem. De két nap után levált a lábamról a cipő, és kénytelen voltam buszra szállni. Kondor atya szállást adott, sokat beszélgettem vele, és három hét után Lisszabonból repülővel jöttem haza. A következő utat 2000-re terveztem, két fatimai pásztorgyerek boldoggá avatásának május 13-i napjára. Akkor már egy nyolcsebességes kerékpárral indultam a majd’ négyezer kilométeres útra április 11-én, felszerelve sátorral, konzervvel, térképpel, a biciklin magyar címerrel és egy kereszttel, amit egy idős nénitől kaptam itthon. Ausztrián, Szlovénián, Olaszországon, Franciaországon, Spanyolországon haladtam át Portugáliáig, és egy nappal a boldoggá avatás előtt érkeztem meg. Olyan telt ház volt, hogy a tisztelendő úr szaunájában kaptam szállást, de a forró sátor után nekem az is nagyon megfelelt. Harmincegy nap múlva jöttem haza, a nejem nagy örömére, aki nagyon féltett.
– Úgy hallottam, tavaly is elindult, aztán visszafordult.
– Akkor valahogy minden összejátszott ellenem. Főleg az időjárás. Májusban indultam, és olyan iszonyatos kánikula volt, hogy Olaszországban szinte negyedóránként leálltam a hőség miatt. Végül feladtam. Dél-Ausztrián és Grazon át jöttem haza, és helyesen cselekedtem, mert nem sokkal később hatalmas, özönvízszerű áradat zúdult egész Európára. Az idei harmadik utat a Szentlélek nevében már nem egyedül tettem meg. Hurják Béla szomszédom, egy nyugdíjas buszsofőr társult hozzám. Kalandvágyból, mivel nem vallásos, ami engem nem zavart, hiszen mindenkinek tiszteletben tartom a meggyőződését. Most jobban rákészültünk az útra, mert hazafelé Lourdes-on kívül beterveztem egy másik franciaországi kitérőt is. Hogy értse a dolgot, elmondom, 1956-ban én gyerekfejjel Franciaországba disszidáltam. Egy nagyszerű család fogadott be Neversben. Fiukként szerettek és neveltek, pár hónap után mégis elszöktem tőlük, és másfél évig Párizsban éltem egy nevelőotthonban, aztán hazajöttem. Azóta is hálátlannak érzem magam. Egy tévéadásból véletlenül szereztem tudomást róla, hogy köztiszteletben álló nevelőapám indult a helyi polgármesteri választáson, de miután nem sikerült neki, másnap főbe lőtte magát szegény. Egy év múlva a felesége is meghalt, velem egyidős lányuk Párizsba költözött. A sírjukhoz akartam menni, hogy lerójam a köszönetemet ezeknek a nagyszerű embereknek, akiknek az életéből annak idején szinte nyomtalanul eltűntem.
– Sikerült?
– Igen. Azonkívül, hogy eljutottam a síremlékükhöz, meglátogattunk minden betervezett szent helyet, sőt, felmentünk a kétezer méter magasan fekvő Andorrába is, ahol egy család látott vendégül minket. Elmondhatom, hogy a több mint hétezer kilométeres utunk szerencsés volt. Leszámítva a spanyol vidék rekkenő hőségében a folytonos szomjazást, mert csak ötven kilométerenként jutottunk ivóvízhez. És a hegyekben a dermesztő hideget, a havazást, meg a gyakori biciklitolást felfelé. Szlovéniában egy megvadult ló rúgott fel biciklistől, Lourdes közelében pedig egy figyelmetlen autós, aki a bicajomra kitett táblákat bámulva véletlenül elütött. Más baj nem történt.
– Ami azt illeti, nagy bátorság és kitartás kell egy ilyen úthoz. Nem beszélve a pénzről. Egyszer sem akarták például kirabolni?
– Nekem nincs szükségem sok pénzre, mert igénytelen ember vagyok. Sátorban alszom, bográcsban főzök, kenyéren és vízen, hazai konzerven élek. És nemhogy elvettek volna tőlünk, többnyire inkább adtak. Francia-országban egy férfi gyümölcsöt, süteményt hozott a mi kőasztalunkhoz, és amikor elmondtuk, mi járatban vagyunk, száz eurót tukmált ránk szó szerint, pedig nem akartuk elfogadni, mondván, nem koldusok vagyunk mi, hanem magyar zarándokok.
– Soha, sehol nem keltett csodálkozást?
– Egy biciklis férfi Európában nem feltűnő jelenség. A kerékpáron lévő magyar zászlót és az útvonalakat jelző tábláimat viszont mindenütt megnézték. A zászlót többnyire olasznak hitték, kivéve egy afrikai származású férfit Madridban, aki egyszer már járt Budapesten.
– Megerősítették hitében ezek az utak?
– A hitem mindig is megvolt, bár nem vagyok bigott. A feleségem például református. Ismétlem, mindenkinek a meggyőződését tiszteletben tartom, lehet éppen totemimádó hottentotta is. Azt viszont minden úton éreztem, hogy velem van az őrzőangyalom. Őrzőangyala ugyanis szerintem mindenkinek van, csak nem tud róla. Egészen addig, amíg bajba nem kerül.

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.