Nézz rá néha a fiamra!

Kicsi a világ, és lakói közül néha úgy tűnik, sokan olvassák a Szabad Földet. Nemrégiben Ausztráliából kaptam elektronikus levelet egy névrokonomtól, miszerint interneten olvassa a lapot. Rá nemsokára egy lengyel évfolyamtársnőm is jelentkezett, hogy szeretné felvenni velem a kapcsolatot. Akkor még nem sejtettem, hogy elektronikus levelével nemcsak a régi barátságok idéződnek fel, hanem újak is születnek.
Alicija számomra egy volt a száznyolcvan évfolyamtársam közül. Nem voltunk soha igazán jó barátok, de sokat beszélgettünk, bulikon találkoztunk. A barátaim barátjaként jó haverok lettünk. Úgy, mint szinte mindenkivel az évfolyamról, hiszen a kollégiumban akkoriban, a hetvenes években hatalmas közösségi élet folyt, rengeteg alkalom kínálkozott arra, hogy egymással ismerkedjünk. Alicijának ezek a találkozások elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy több mint húsz év múltán megkeressen, és a bizalmába avasson. Miután megírtam neki a címem, elérhetőségi koordinátáimat, felhívott telefonon.
Arról érdeklődött, vannak-e gyerekeim és mekkorák. Mert az ő fia Budapesten tanul, a közgazdaság-tudományi egyetemen. Huszonkét éves, és nagyon egyedül érzi magát. A fiam tizennégy, a lányom tizenhat, mondtam, de a korkülönbség ellenére találkozhatnak. Bár Alicija nem kért tőlem semmit sem, de mi még ahhoz a korosztályhoz tartozunk, akik félszavakból megértjük egymást.
Egyvalamit viszont nem értettem akkor, az első beszélgetésünk idején. Hogy lehet az, hogy egy fiatalember magányos, nem találja meg a barátait, a társaságát? Eleinte sok mindenre gondoltam, még rosszra is, hiszen a mi időnkben ilyen nem történhetett meg.
Szóval vettem a lapot, és önként ajánlkoztam, hogy a fiú bármikor fordulhat hozzám, ha bajban van, ha szüksége van tanácsra vagy segítségre. Anyjának megígértem, hogy meghívom hozzánk egy hétvégén ebédre. Ennyi, amit tehetek.
Alicija, amikor eljött a fiát meglátogatni, elárulta, hogy nagyon sokat gondolkodott, évfolyamtársai közül kihez forduljon ezzel a kényes kéréssel, kire számíthat. – Mitől kényes? Ez teljesen természetes kérés – csodálkoztam. Neked az, mondta, csakhogy közben teljesen megváltozott a világ körülöttünk.
Ültünk hármasban egy presszó asztalánál, s hol a huszonkét éves Pjotrek, hol a negyvennyolc éves anyja szavait hallgattam. Már nem úgy van semmi, mint régen, amikor közösségi élet folyt a kollégiumokban. Az egyetemisták jóformán csak aludni járnak a szobáikba. Hétvégén pedig mindenki szalad haza, a külföldiek pedig maradnak otthon.
Pjotrek már harmadéves, hibátlanul beszél magyarul, de egyetlen magyar egyetemistával sem tudott összebarátkozni. Szlovák szobatársa minden hétvégén hazautazik a családjához. Ő sajnos nem mehet, hiszen több mint nyolcszáz kilométerre lakik, közel az ukrán határhoz. Felületes barátságokat kötött már, de azokat nem is lehet barátságnak nevezni, hiszen a közös programokból általában csak ígéretek maradtak. Számomra riasztónak tűnt, hogy az az elhidegülési folyamat, ami mostani társadalmunkra jellemző, már a fiatalokat is érinti.
A fiúval pillanatok alatt összebarátkoztam. Bár tényleg jól beszél magyarul, elővettem összes lengyeltudásomat, amire egy olstyni építőtáborban tettem szert. Lengyelül mondtam el a versikét: „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol s issza borát.”
Pjotrek találkozásunk után vette a bátorságot, és sms-t küldött, ha történt vele valami, ha sikeres vizsgát tett, s ha találkozni szeretett volna velem, hogy elmondja örömét-bánatát. Nem éreztem nyűgnek, hogy rászánjak egy-két órát, ha ő ezt igényelte.
Ígéretemhez hűen meghívtam hozzánk egy vasárnapi ebédre. Ezt anyja is helyeselte, azt mondta, hadd menjen el hozzátok, és lásson egy normális családot. Ahogy ezeket a szavakat kimondta, könnybe lábadt a szeme. Pjotrek ugyanis csonka családban nőtt fel, apa nélkül. Kishúgával együtt apjukat csak nagyon ritkán látták, az utóbbi időben pedig egyáltalán nem.
A fiú egy napsütéses májusi vasárnapon jött el hozzánk. A kertben sütöttünk, főztünk, ebéd közben jókat beszélgettünk. Feleségem, gyerekeim is barátságosan fogadták. Nem akart sokáig a terhünkre lenni, korán elköszönt, mondván, még tanulnia kell. A maradék ételből csomagoltunk neki vacsorára valót.
Másnap küldött egy sms-t: „Szia, Józsi! Mindent nagyon köszönök maguknak, igazán jól éreztem magam. Most voltam először magyar családnál vendégségben, pedig már három éve tanulok itt.”
Amikor az utolsó vizsgát is letette, ismét felhívott:
– Most hazamegyek, de szeptemberben ismét jelentkezem. Jó volna újra találkozni, szeretnék majd újra elmenni hozzátok. Nálatok ugyanis otthon éreztem magam.