A moldvaiak sorsa az egész magyarságé

Az Újkígyóson élő Harangozó Imre érdeklődését tükrözi szűkebb környezete is. A vendéget már a porta bejáratánál faragott kapu fogadja, és a lakás mindenestül a benne élő család ízlését és népünk díszítőkedvét dicséri.

arangozó Imre több mint húsz éve nfoglalkozik néprajzi gyűjtéssel, a nénpi kultúra vizsgálatával. Első könyve, a Radna fényes csillaga 1990-ben jelent meg, ezt azóta tíz kötet követte. Legutóbbi három munkája a moldvai magyarságról szól.
– Mikor járt először Moldvában, és miért olyan fontos számunkra ez a népcsoport? – kérdezem otthonában a szerzőt.
– Moldva népünk régi szállásterületének, Etelköznek a nyugati része – magyarázza házigazdánk. – Talán megkockáztathatjuk azt a merésznek ható állítást is, hogy a ma élő maradék lakosok ősei, külső védelmi vonalat képezve, Árpád népével nem jöttek át a Kárpát-medencébe. A ma élő moldvai csángók száma közel háromszázezerre tehető, az azonban már kérdéses, hogy közülük hányan beszélik a magyar nyelvet. Erről ma is vitatkozik a szakma. A kutatók többsége a magyarul tudók számát százezer főre becsüli.
Harangozó Imre kifejti, hogy maga is a százezres szám híve azzal a megszorítással, hogy az életképes magyar nyelvi környezetben élők száma ennek csupán valamivel több mint a fele lehet. Ide kell számolni azokat a falvakat, illetve azokat a személyeket is, ahol csak az ötven-hatvan éven felüliek beszélik nyelvünket, de nyilván itt húsz-harminc év múlva senki sem fog magyarul beszélni. Sajnos ezen a területen egyre inkább visszaszorul a magyar nyelv.
Harangozó Imre szerint ki kell mondanunk: a természetes asszimilációt meglehetősen durva eszközökkel próbálja segíteni az ottani hatalom.
Ez a megállapítás egyaránt érvényes a világi és az egyházi területre.
– Az egykori magyar önazonosságnak a puszta emlékeit is igyekeznek eltüntetni. Sajnos ebben elsősorban azok az értelmiségiek, papok, tanárok, tisztviselők járnak az élen, akik származásukat tekintve magyarok, de iskoláztatásuk, környezetük miatt átálltak a másik oldalra.
A kutatótól megtudjuk, a moldvai csángók elzártságukból adódóan olyan archaikus elemeket őriztek meg, amelyek máshol már nem lelhetők föl. Erre a területre a kilencvenes évek elejéig nem jutott el a sajtó, az elektronikus média. Épp ennek a korábbi elzárkózásnak köszönhetően maradtak fenn ilyen páratlan gazdagságban a népköltészeti remekek, balladák, népdalok, egyházi énekek, archaikus imádságok. Ez az örökség óriási kincse magyar nemzeti kultúránknak.
Moldvában a XX. századi magyar tudomány két szellemóriása, Domokos Pál Péter és Lükő Gábor kezdte el a gyűjtést, s az mára – elsősorban Kallós Zoltán és Halász Péter kitartó munkája nyomán – a művelt magyarság, a közgondolkodás szerves részévé vált. Ezáltal megindult a moldvai csángók önmagukra ébredése is, kezd kialakulni az értelmiségük. Tíz-tizenkét éve sokan tanultak és dolgoztak közülük Székelyföldön és Magyarországon.
A néprajzkutatót azonban nemcsak a régmúlt története és értékei érdeklik, a mai moldvai valóságot is jól ismeri.
– A legnagyobb baj a munkanélküliség. Megszűnt a régi szocialista nagyipar, széthullott a kevésszámú egykori mezőgazdasági szövetkezet is. Az óriási munkanélküliség nyomán nagy az elvándorlás. A csángók vendégmunkásként szinte az egész világot bejárják. A szociális feszültséghez hasonlóan nagy a nyelvi feszültség is. Megrázó volt találkoznom olyan családdal, ahol az unoka szót sem vált a nagymamával, mert ő magyarul nem tud, a nagymama meg románul nem beszél.
Sokan az anyaországban látják a moldvai magyarok jövőjét, ugyanis az adott környezetben valóban nehéz magyarként megmaradni. A moldvai magyarság nyelvi megmaradását az elzártságnak köszönheti, ezt az elzártságot pedig nem lehet és nem is szabad megtartani. A jövő nagy kérdésére választ adhat Gergely István csíksomlyói plébános példája, aki a mezőségi Vicébe hozott ki moldvai családokat, s azok szépen megsokasodtak. Harangozó Imre szerint ezt a katolikus népességet csak katolikus kultúrkörbe lehet letelepíteni. Sokan jöttek Temes megyébe is – mondja, de ott a többségben lévő románokhoz igazodtak. Ugyanez a sors vár rájuk Moldvában is, talán egy-két nagyobb falu maradhat meg még egy ideig legalább nyelvében magyarnak. Ne feledjük a csángók apostolának, Domokos Pál Péternek hetven esztendeje papírra vetett figyelmeztetését, miszerint a moldvai magyarság szomorú sorsa a székelységnek s közvetve az egész magyarságnak szánt jövendő – emlékeztet Harangozó Imre.