Hogylétünkről

Ötször, tízszer több bért kap az Európai Unióban dolgozó orvos, mint magyarországi kollégája. Tény, a legtöbb szakmában ugyanilyen arányokon kesereghetnénk. Az is igaz, gyalázatos lepusztultság tapasztalható némely kórházban, orvosi rendelőben. Ám ugyanezt az elhanyagoltságot látjuk sok iskolánál, ipari üzemnél, kultúrháznál. Mégis, a szívünk mélyén érezzük, hogy az egészségügy az valami más. Igazából nem hasonlítható öszsze semmivel, és hibát követ el, aki a gazdaság kegyetlen törvényszerűségeit mint valami kényszerzubbonyt ráerőlteti az ágazatra. Mert ha csak a bevétel és a kiadás egyenlegét nézzük, talán nem éri meg például a májátültetéseket elvégezni, hiszen minden egyes műtét tizenötmillió forintba kerül. De vajon halálra ítélhetünk-e beteg embereket pusztán gazdasági megfontolások miatt akkor, amikor van mód a gyógyításra? Sajnos az utóbbi hónapokban kétszer is fel kellett függeszteni a májtranszplantációkat, mert nem adtak rá pénzt.

A nemrég elfogadott kórházprivatizációs törvény mindenesetre szabad utat enged a hideg gazdasági szemlélet gyakorlati érvényesülésének az egészségügy jelentős területén. Természeténél fogva egyetlen dolog érdekli az immár ide is benyomuló nagytőkét: a profit. Ennél csak egyvalami fontosabb számára: a még nagyobb profit. Mármost az egészségügy haszonnal működtethető részlegeinek bekebelezését, az értékes helyeken fekvő ingatlanok, telkek megszerzését olyan tranzakciónak feltüntetni, amely részben vagy egészben megoldja az egészségügy válságát, enyhén szólva is cinizmus. Mindenesetre a kórházprivatizációt pártoló propaganda igyekezett a törvényt valamiféle megváltóként feltüntetni.
Egyébként a nagytőke, a nagytőkések cinizmusára kitűnő példát szolgáltatott Demján Sándor, a Vállalkozók Országos Szövetségének elnöke, aki kétszázezer ember elbocsátását sürgette a közszférából. Erősen támogatja az elképzelést Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke. Ha jól értjük, a két dúsgazdag vállalkozó abban látja a magyar gazdaság rendbehozatalának kulcsát, hogy tömegesen ki kell hajítani az utcára a központi költségvetés által fizetett szegény embereket.
Csakhogy a modern közgazdasági elméletek igen nagy súlyt fektetnek arra a kérdésre, hogyan érzik magukat a bőrükben a polgárok az adott országban. Vajon mit mondhatnánk a hogylétünkről, ha megvalósulna a két úr terve? Családtagokkal együtt ez közel egymillió embert érintene hátrányosan, Magyarország lakosságának egytizedét.
A hogylétünk tehát közgazdasági tényező, amelyet viszont alapvetően befolyásol az egészségügy állapota. Az egészségügy nagymértékben az orvosaink közérzetétől függ. Doktoraink közérzete pedig akkor javulna meg gyökeresen, ha bérük 2007-ben elérné az uniós átlag felét. Erre azonban nincs remény, hiszen a 2004-es költségvetés tervezetében egy fillér sincs bérfejlesztésre.
A helyzet abszurd. Hogylétünkről Örkény István Hogylétemről című egyperces novellája juthat eszünkbe:
„ – Hogy van? – Köszönöm jól. – És az egészsége hogy szolgál? – Nincs okom panaszra. – De minek húzza azt a kötelet maga után?
–Kötelet?… Azok a beleim.”