Kalotaszegi és Mezőségi portya

Hajnali négykor a tűzrakás közepette kénytelenek voltunk elismerni, van némi alapja a Gallup felmérésének, miszerint a romániai közvélekedés úgy tartja, az erdélyi magyarok szabotálják az államnyelv elsajátítását, hiszen a tűzifa mellé a hatvanas évekből származó román nyelvtankönyvet kaptunk gyújtósnak.

Már a nyáron elhatároztuk – amikor Kolozsváron funárista ügynökök kilőtték alólunk a gépjárművet -, hogy ősszel visszatérünk az eddig méltatlanul elhanyagolt Kalotaszegre.
Az október 22-én kora délutánra tervezett indulásunkat megakadályozta, hogy a csapatunkhoz tartozó parlamenti napszámosoknak erre a szerdára még egy értekezletet szerveztek, „Hogyan zavarjuk meg a kormánypárti politikusok rendezvényeit” címmel. Miután a fejtágító elhúzódott, így csak este háromnegyed hét körül keltünk útra, ami már ekkor illuzórikussá tette az eredetileg 22 óra tájban tervezett kalotaszentkirályi érkezésünket. S miután apróbb javítások is elkerülhetetlenné váltak, ezért csak – erdélyi idő szerint – éjfél körül értük el az Ártánd és Bors között felállított ellenőrző pontot.

Éjjel fél kettő körül érkeztünk meg Kalotaszentkirályra, ahol a rendkívül kedves háziak kiadós „vacsorával” fogadtak, melyet az elmaradhatatlan szilvapálinka vezetett be. Hajnali négykor a tűzrakás közepette kénytelenek voltunk elismerni, van némi alapja a Gallup felmérésének, miszerint a romániai közvélekedés úgy tartja, az erdélyi magyarok szabotálják az államnyelv elsajátítását, hiszen a tűzifa mellé a hatvanas évekből származó román nyelvtankönyvet kaptunk gyújtósnak.

A mindvégig esős csütörtökön elsőként a szentkirályi református templomot tekintettük meg, a harangozó néni kedves vezetésével. A templomban még rend honol, pontos ülőhelyük van a lányoknak, asszonyoknak, a nőtlen és katonaviselt ifjaknak. A néni szólt a tervezett megbékélési szoborpark egyik biztos résztvevőjének, Avram Iancunak „áldásos” 1849-es helyi magyar irtó tevékenységéről. Abban a tényben, hogy a környéken minden dűlő neve magyar, s kapálás közben még véletlenül sem bukkantak kóbor Traianus oszlopokra, a dákó-román kontinuitás-elméletének cáfolatát látta. Majd föltette a kérdést, hogy mégis ki a választotta meg Medgyessyt, mert már számtalan csoportot vezetett végig a templomon, de még senki sem merte bevallani szocialista szimpátiáit. Hosszú tanakodás után abban maradtunk, hogy ilyen jellegű másságukat ma már csak kevesen merik vállalni, főként a határon túli magyarok előtt. (Pedig nem lenne haszontalan, ha mondjuk Kovács Lászlónak az itteni gyülekezet előtt is számot kellene adnia szomszédságpolitikai „sikereiről”.) S aki máig kitart eme hitében, az nem Erdélybe jár pihenni, koktélozni.

A templomtól néhány száz méterre a falu határában ma is jó kivehetőek az 1940-44 között az államhatárt jelző sorompó vas talapzatai. Utunk következő állomása Magyarvalkó, s ezen belül is egész Kalotaszeg egyik legszebb erődtemploma volt. A templom kertjében állt a közeli havasokban, 1849. júliusában tőrbecsalt és lemészárolt Vasvári Pálnak csapatának szentelt kopjafa.
Sajnos csapatunk hölgytagjai azonnal másra terelték a szót, amikor célozgatni kezdtünk arra, hogy a közelgő téli estéken unalmas óráikat a színpompás kalotaszegi hímzések készítésével csapdoshatnák agyon.

Kalotaszeg déli „végvárában”, Magyargyerőmonostoron a lelkész úr kalauzolt végig a gyönyörű Árpád-kori templomon, mely sikerrel dacolt a tatárjárásokkal, majd a későbbi móc betörésekkel. De a faluban ezen csapások következtében a magyarok már kisebbségbe kerültek. Kis csapatunk tisztelgett Gyerőmonostor legnagyobb szülötte, Debreczeni Márton bányamérnök előtt, aki1848-ban pénzügyminisztériumi tanácsosként, majd 1849-ben Erdély pénzügyi biztosaként tevékenykedett, s pénzügyi pályája végén koldusszegényen hunyt el, 1851-ben.

Felszegből Alszegbe csaptunk át, s egészen Váralmásig nyomultunk, ahol a Dezső-vár romjait, majd a már szintén széthordott Csáky-kastély maradványait tekintettük meg. Kísérletet tettünk Sztána meglátogatására is, de az útviszonyokat megismerve visszafordultunk. Az alkony már a sebesi vár romjainál érte el kis csapatunkat. Vacsora közben – engedve a házigazda kapacitálásának – némi politizálás következett, ahol azt a „meglepő” felismerést tettük, miszerint a bennszülöttek minimális érdeklődéssel viseltetnek a Bukarestben történtekkel szemben – nesze neked Eörsi Mátyás -, viszont kifejezett érdeklődést mutatnak a magyarországi események iránt. Például nem kevés csodálattal adóznak Medgyessy Péter egyedfejlődése előtt, hiszen a kampányban még a legerdélyibb kategóriában induló miniszterelnökjelölt mintha a kormányalakítás óta elfeledkezett volna állítólagos gyökereiről.

Péntek reggel gyönyörű napsütésben hatoltunk be a mócok földjére – mely szinte kínálja magát, hogy Bächer Iván itt folytassa a jó arcú szegediekről megkezdett tárcasorozatát -, ahol a legapróbb település sem lehet meg a környék védőszentje, a magyarfalu-gyújtogató Avram Iancu szobra nélkül. A szépséges Bélesi-tó mellet elhaladva a Szamos völgyének színpompás őszi fái kísértek el egészen Gyaluig, ahol beálltunk a Kolozsvár felé tartó, a kátyúkat kerülgető autóáradatba.

A kincses város történelmi főterén – a román hatóságok az 1920-as években kezdtek hozzá a nagyon magyar jellegűnek tartott városokban az alternatív, ortodox főterek kialakításához -, a Mátyás szobor körüli gödrökben ismét kapirgált néhány munkás, valószínűleg a dák szubsztrátumot keresgélték. A tér sarkában modern emlékművet állítottak az 1989-es forradalom áldozatainak, mely azonban méreteiben meg sem közelíti, a már a város címerébe is beemelt, 1892-es memorandum per „hőseinek” felépített borzalmat. Mátyás király szülőházán is megcsodálhattuk a magyar feliratot ellensúlyozni kívánó államnyelven és hibás angolsággal elhelyezett emléktáblát, mely a nagy román uralkodó dicsőségét zengte.

Kolozsvárt észak felé, Apahida irányába hagytuk el. Első állomásként a válaszúti Bánffy-kastély előtt álltunk meg, mely az ismert író, Wass Albert szülőhelye. A helyi viszonyokhoz képest jó állapotban lévő kastély nem látogatható, mivel termeiben fogyatékos gyermekek számára fenntartott iskola működik. Románia hihetetlen pénzekkel vásárolta meg azokat a nyugati tudósításokat, melyek szerint már felszámolták a csegődihez hasonló borzalmas gyermekmenhelyeket. Tartva attól, hogy a hívatlan látogatók esetleg nem javítanák elvárható mértékben az országimázst, a kastély látogatása nem engedélyezett.

Továbbhaladva az egykoron erdélyi Versailles-ként emlegetett bonchidai Bánffy-kastélyt kerestük fel, melynek szomorú története jól példázza a romániai kisebbségek műemlékeinek szomorú sorsát. A felszabadítók kifosztották, majd az etnikumközi jó viszony keretében a helyi erők hordták szét a maradékot. Üresen álló épületeit a helyi téesz használta raktárként, gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se költsenek a legszükségesebb karbantartásra sem. Mintegy két esztendeje kezdődött el részben Károly walesi herceg alapítványának, részben a felelőtlenül költekező, határokat tiszteletben nem tartó, nagymagyar álmokat kergető Orbán kormány anyagi támogatásával a kastély helyreállítása.

A kastélyból távozóban láthattuk a magukat a romokba bekvártélyozó helyi etnikai kisebbség/többség jeles képviselőjét, amint a bilit az ajtaja elé öntötte. Itt fogalmazódott meg, hogy kis csapatunk is alapíthatna tolerancia díjat, melynek bronzérmese e környezetben nyerne elszállásolást. A második helyezett több éves kiküldetést nyerne egy általunk megjelölt borsai panellakásba – maximum a helyi nyugdíj-minimumnak megfelelő jövedelemmel -, míg az első Szentbenedeken a Korniss-kastélyba költözhetne hasonló anyagi kondíciókkal. A győzteseknek ilyen feltételek mellett kellene, helyi tolerancia tudósítóként naponta kis színesekkel ellátnia a Népszabadságot, az Indexet és a Mancsot.

Amennyire megelégedésünkre szolgált a kalotaszentkirályi szállás, annyira „elbuktuk” Széket, miután alig félórával a panzióba történt bevackolásunk után „Mégis megjöttek a román vendégek” felkiáltással magánházhoz telepítettek ki bennünket. Szombat reggel folytatódott széki pechsorozatunk, mivel senkit sem tudtunk felkutatni, aki beengedett volna az egykori bányaváros református templomába.

Az erdélyi örmények fővárosában, az egykori gazdagságát lehangoló lepusztultságra váltó Szamosújváron röviden időztünk. Hajdan a börtön, mára az ortodoxok temetőjében kerestük fel Rózsa Sándor sírját. Helyi örmény kísérőnk sóhajtva jegyezte meg, amikor ő fiatal volt ez a temető még szinte üres volt. S a sírfeliratokra mutatott, ahol számtalan „érdekes” nevet, mint Ion Farkast, vagy Vasile Véghet láthattunk.

Szentbenedeken felkerestük a Korniss család egykori várkastélyát, illetve annak maradványait, mely egykoron az erdélyi reneszánsz építészet egyik legszebb alkotása volt. Miután az úti könyvekből tudjuk, hogy az erdélyi magyar műemlékeket csak a visszavonuló magyar és német csapatok gyújthatták fel és pusztíthatták el, némi tanakodást okoztak a XVII-XVIII. századi kapun látható „Eminem” színvonalú falfirkák. Kénytelenek voltunk tehát feltételezni, hogy egy máig harcoló német alakulat rejtőzhet az erdőben, akik tovább folytatják romboló munkájukat és csöndes éjszakákon szintén ők hordhatják oda a kastély területén található rengeteg szemetet, s ők építették az egykori park területére a falu focipályáját.

Dés főtéren áll a helyi háromságnak, a történelmi Szolnok-Doboka megyéből elszármazott román nemzetiségi politikus-képviselők, Mihályi Tivadar, Pop Csicsó István, Vajda-Voevod Sándor szobra. Különösen az utóbbiak voltak kedves barátai a magyaroknak, így nekik is a megbékélési parkban a helyük. Vajda 1926-ban belügyminiszterként, csak úgy a „magyar-német-héber-cigány” kisebbségről szólva eresztett el néhány humor bonbont. A gótikus református templom nyitva felejtett oldalajtaján beszivárogtunk, ahol megcsodáltuk Sípos Dávid kőfaragó remekbe szabott szószékét. Egyesek mazochizmusa odáig terjedt, hogy a „szag” után haladva megközelítették a román ipar egyik büszkeségét, Dés melletti cellulóz feldolgozó üzemet.

A Szamos partján észak-keletre fordulva a Szilágyság felé vettük utunkat, némi reményt keltett bennünk az útikönyv azon kitétele, hogy a zsibói Wesselényi-kastély állapota a romániai viszonyokhoz képest jónak mondható. A hír, ahogy mondani szokás csak félig volt igaz, mert a kastélyparkban közlekedési játszóteret rendeztek be gyerekek. A másik oldalon ugyan meghagyták a park egy darabját, de a botanikus kert ritka ronda üvegházai teljesen tönkre tették a látványt. A kastély és a Wesselényi mauzóleum „természetesen” nem látogatható. Felmerült, hogy kis kitérőt teszünk Ördögkút felé – 1940. szeptemberében a bevonuló magyar csapatok a faluban román ellenállást észleltek és keményen megtorolták – de a társaság gyengébb idegzetű tagjai úgy vélték arra a napra már eleget láttak és olvastak a magyarok szörnyű bűneiről. Így a nap utolsó látványossága a bánffyhunyadi református templom volt, melyben tábla őrzi Petőfi Sándor emlékét, aki a „Közmegegyezéssel Európába” jelszó helyett itt írta az erdélyi hadsereget éltető versét. A barátságtalan széki panzió helyett immár harmadszor a kalotaszentkirályi szálláson éjszakáztunk, mely döntésben nem kis szerepet játszott a háziasszony kiváló krémese.

Vasárnap reggel a református templomban tartott lélekemelés, majd a stratégiai készletek – szilvapálinka, bivalytej, kecskesajt – feltöltését követően visszaindultunk a „kisebbik hazából.” Miközben Nagyváradon a MOL kútnál komoly tülekedés alakult ki, az alig száz méterre álló Petrom lerakat kongott az ürességtől. Az erős forgalom okán Ártánd helyett Érmihályfalva felé kerültünk, abba a hitbe ringatva magunkat, hogy ott gyorsabb lesz az átkelés.

A néhány előttünk álló autóval is képesek voltak kilépéskor hosszasan szöszmötölni, de ekkor már nem tudtunk rájuk haragudni, mert addigra rájöttünk ennek az okára. Ez a kedves, tiszta, legendás vendégszeretetű, vitán felül európai ország határőrei csak azt szerették volna elérni, hogy minél több időt töltsünk el náluk.