Levelek, sorsok, életek

„Harminchét éves vagyok. Soraimat könnyek között írom. Egy hajszál hiányzik, hogy összeroppanjak. Kilenc és fél éve ismertem meg a férjem. Akkor úgy intézte, hogy sok szabadideje legyen. Több nap szabit vett ki egyben stb. A távolság miatt amúgy csak hétvégenként jött, de akkor két és fél napra. Nyolc éve öszszeházasodtunk. Megjegyzem még, hogy hat éve kamionsofőr. És ez a baj forrása. Hiába mondom, hogy már nem bírom így tovább, nem érti meg. Egy nővel törődni is kell, nem elég megszerezni – falra hányt borsó, amit mondok neki.
Mostanában rengeteget sírok, olykor őelőtte is. Mondtam neki, hogy azért, mert nincs itthon, és állandóan egyedül vagyok. Nincs mellettem, csak vasárnap. Van, hogy egész héten a kamionban alszik, s ha mégis itthon, akkor is tíz felé ér csak haza. Soha semmi közös program. Az esküvő óta még csak nyaralni sem voltunk. Nem találom a helyem. Ez a harmadik házunk, amiben most lakunk, de ez is állandóan üres.Az összes álmom szertefoszlott. Ugyanúgy egyedül vagyok, mint eddig, nem jutottunk előbbre.
Szóval, mikor mondtam, hogy elhanyagolva érzem magam, ő azt válaszolta: ’Miért nem szóltál előbb, mikor a másik házat eladtuk, akkor elfeleztük volna a pénzt, és lett volna mindkettőnknek. Lett volna neked is hová menned és nekem is… (a szülői házba). Neked gazdag hapsi való, aki mindig veled van, aki nem dolgozik egész nap.’ Tehát ’hiába sírt a szám’, félvállról vette. És még azzal is visszavágott, hová menjen dolgozni – ’Havi negyvenezerért csirkepucolóba?’ (Ilyen ajánlatot kapott az utcából.) Ő másik munkahely után nem megy, nem keresgél. Megszokta – ezt mondja. De az én lelkemmel ki foglalkozik? A sírásért meg szinte kinevet. A kezem a gyárban, a szalag mellett tönkrement. Itthon vagyok. Műtét előtt állok. Ő megszokta, hogy mindig ’kéznél vagyok’. A ház körül rengeteg a tennivaló – ő csak hazatelefonál, hogy ezt meg azt intézzem el, ha meg valami nem tetszik, ’bekap’, ’lenyel keresztbe’, morog. Nem becsül, nem értékel. Szinte semmibe vesz.
Tudom, hogy fáradt és ideges, de én meg alig látom őt, és egy kedves, jó szava sincs hozzám. Hiába látom, hogy az idegei tönkremennek a kamionozásban. Mondom is, hogy hagyja ott, amíg nem késő, de erre makacsul csak azt hajtogatja: ő nem keresgél. Olvastam például, hogy sóderszállításra lehetne vállalkozni. Tudom, nem könynyű, mégis több a szabadidő, de őt nem érdekli. Vagy: buszos tanfolyamot indítanak, lenne rengeteg szabadideje. Hallani sem akar róla. Én már feladom. Nem tudom, mitévő legyek.”
Olvasónk levele hosszan folytatódik, de itt szünetet tartunk idézésében, és elgondolkodunk az eddig olvasottakon.
Kedves R.! Mikor évek múltán viszszatekintünk egy-egy kapcsolatunkra, egy-egy – hosszú távú viszonyt nyitó – találkozásunkra és „utóéletére”, gyakran csodálkozva vesszük észre: az első „pillanatban” benne volt az egész történet. Párjával kezdetben – másfél éven át – hétvégenként találkoztak. Így szerették egymást, ezzel az akkor talán mellékesnek ható, szükségszerű formasággal együtt: hétköznap mindenki végzi a dolgát, a hétvége közös. Mára tisztán látszik: az esküvő ezt a formát (is) szentesítette kettejük között. Külsőleg ma sincs másként, mint kilenc éve (talán csak a hétköznap és a hétvége közötti arány változott meg némiképp az utóbbi terhére… A kívülállók – mint máshol céloz rá – nem is értik, mi baja van a házasságával).
Tartalmilag azonban másképp fest a helyzet. Ami akkor regényes, kalandos, izgalmas volt, mára kiürült, hűvössé és túlhaladottá vált. Pedig lehet, hogy titokban, lelkük mélyén még ma is mindketten ugyanazt az örömöt várnák a hétvégi találkozások idején, mint amit akkor, régen éreztek ötnapi „gürcölés” után. Lehet, hogy még ki sem próbálták, milyen valójában együtt élni? (Ugyan leveléből hiányzik két „el nem számolt” év leírása: nyolc éve esküdtek, hat éve kamionozik a férje – mi zajlott házasságuk első két évében? Lehet, hogy ez az időszak „győzte meg” önöket: a távházasság még mindig jobb, mint a szoros, valódi testi-lelki közelség?)
Sajnos a kapcsolatokba beivódott minták olyanok, mint az öntöttvas: igen nehéz törés nélkül formálni, alakítani őket. A változ(tat)ás szinte hősiességet kíván, sokszor egyszerűbbnek látszik kilépni a viszonyból, mint belülről megoldást találni. Akárhogy is: közel tíz év alatt érdemben nem változtattak a kapcsolatukon, a létfontosságú megújulásnak nyoma sincs. Ön elhanyagoltnak érzi magát, a férje pedig esetleg azt éli át, hogy ketté kéne szakadnia – munka is, otthon is. Meglehet, mindketten a másikat hibáztatják a maguk keservéért.
Ön úgy látja, hogy – változás ügyében – nem bízhat a férjében. Segítségre sem számíthat sem édesanyjától, sem anyósáéktól, sem mástól. Ezek szerint csak önmagára támaszkodhat. Akkor viszont nincs más hátra, mint számba venni (levelében is sorolt) ötleteit, s haladéktalanul hozzákezdeni valóra váltani őket. Mostanáig hagyta, hogy mások tettei vagy tétlensége révén úgy történjenek, vagy ne történjenek a dolgok, ahogy önnek – saját elmondása szerint – nem jó. Eddigi élete bő egynegyede belülről támadó könnyeivel most arra figyelmezteti, hogy – cselekedeteiért vállalva a felelősséget – épp ideje kezébe vennie a sorsát.