Idegen a Pokolban – ezzel a címmel ismerteti Deák István, magyar származású amerikai történész Kertész Imre Sorstalanság című könyvét a The New York Review of Books című amerikai folyóirat 2003. szeptember 25-i számában. Az Interneten is hozzáférhető orgánum (www.nybooks.com) főleg könyvszemléket közöl.
A Sorstalanság amerikai kiadását ismertetve Deák leírja: Kertész Imrét 1944 nyarán hurcolták Auschwitzba. A történelmi hátteret felvázolva többek közt rámutat: Horthy és körei megpróbáltak lépéseket tenni, hogy a fővárosi zsidóságot, tehát az ’’ő’’ zsidóikat ne deportálják. Hosszan ismerteti a Sorstalanság című regényt, sokat idézve annak (fiktív) főszereplője, Köves György szavaiból.
Köves 3 napot tölt el Auschwitzban, majd átviszik Buchenwaldba, aztán Zeitzbe, amelyet proviniciáis taábornak nevez, s innen ismét visszakerül Buchenwaldba. Többször is részletesen elmondja a regénybeli Köves, hogyan különítik el őt és más, ’’asszimilálódott magyar’’ társait az ’’igazi’’ zsidóktól, akik őt ’’gojnak’’ nevezik, hiszen nem beszéli a jiddist – derül ki a cikkből. A történész végigkíséri a regény cselekményét, amely befejeződik a második világháború után. Deák azonban folytatja a történetet.
Először is megemlíti a zsidó származású Dr. Nyiszli Miklóst, aki Dr. Mengele mellett dolgozott. A háború után jelent meg ugyanis Nyiszli memoárja. Deák szerint a háború utáni magyar sajtó nem kezelte súlyának megfelelően a történteket.
Deák kijelenti: a korai, háború utáni években, egyetlen alkalommal Magyarország újkori történetében, pogromokra került sor, amely négy (bizonyított) áldozatot követelt: néhány magyar zsidókra támadt, mert attól féltek, hogy azok visszakövetelik ellopott javaikat. Hozzáteszi: a kommunista párt burzsoá- és kapitalistaellenes propagandája részben felelős ezért.
Kijelenti: a háború után az elhurcolt zsidók közül csak azokat emlegették, akik kommunistaként, a ’’munkásmozgalom mártírjaiként’’ haltak meg, ám azon több százezer nem kommunista zsidót, akiket származásuk miatt hurcoltak el, pusztán a ’’fasizmus egyéb áldozatai’’-ként emlegették. Nem túlzás azt állítani, hogy a kései 1940-es évektől a 60-as évekig alig jelent meg olyan magyar nyelvű iromány, amely őszintén szólt volna Magyarország részvételéről a holokausztban, vagy általában a holokausztról – állítja a történész.
Kertész mindig is idegenként érezhette magát saját országában – emeli ki a könyvet ismertetve. Kertész a háború után visszatért Buchenwaldból és befejezte középiskolai tanulmányait, olyan tanulók társaságában, akiknek a háború egy rövid és izgalmas kaland volt a légitámadások idején, az óvóhelyeken – írja cikkében Deák. A történész ismerteti Kertész háború utáni pályafutását, attól kezdve, hogy Wittgensteint és Nietzschét fordított, odáig, hogy a 60-as években elkezdte megírni a Sorstalanságot. A könyvet csak egy alkalommal, 1975-ben adták ki Magyarországon, mert Kertész másképp írt, mint ahogy azt a Párt akarta – véli Deák.
Példaként említve Kertész állandó kívülállását, Deák az 1956-os forradalmat is elemzi.
’’Az 1956-os forradalmat – amely válságos esemény volt a kommunista mozgalom világában – nagyrészt zsidó származású, volt sztálinista értelmiségiek szervezték meg’’ – írja Deák István. ’’Az olyanoknak, mint Kertész, akik nem tudtak mit kezdeni a kommunistákkal és megvetették a kommunizmust épp úgy, mint más totalitárius diktatúrát, nem volt tennivalójuk ezzel a történelmi eseménnyel’’ – fűzi hozzá.
Deák rátér a Frankfurti Könyvvásár leírására is. Felidézi: ’’1999 fordulatot jelentett Magyarországnak, különösen négy író: Nádas Péter, Konrád György, Esterházy Péter és Kertész Imre számára’’. Hogy e Nyugat-Európában 1999-re már több évtizedes, kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező íróknak miért jelentett fordulatot a frankfurti könyvvásár, azt Deák nem részletezi. A német szervezők által kiválasztott négy íróból hárman ’’zsidó hátterűek’’, a negyedik, Esterházy Péter pedig Közép-Európa legnagyobb arisztokrata családjából származik – világosítja fel az itthoni dolgokban és a magyar írók származásában esetleg járatlan New York-i olvasót a szerző, aki szerint ’’Ez megerősíti azt a széleskörűen elterjedt benyomást, hogy Magyarországon semmi fontos nem történhet hercegek, bárók, grófok és zsidók nélkül. A két háború közötti és a háború alatti szélsőjobboldali mozgalmak Magyarországon így abban a színben tűnnek fel, mint a középosztály lázadása a zsidó pénzemberek és értelmiségiek illetve az arisztokrata földesurak és politikusok rendkívül erős befolyása ellen – véleményezi Deák a könyvvásár (szerinte levonható) tanulságait.
Kertész Imre Nobel-díja vegyes fogadtatásra lelt Magyarországon, az antiszemita elemzők a szélsőjobboldalon kijelentették, hogy Kertész igazában nem is magyar, s egyes nacionalisták azt írták: ez egy Nobel-díj Auschwitzért. Valami új jelenség ez a magyar történelemben, a múltban ugyanis a kegyetlen antiszemiták is büszkék voltak a magyar zsidó sportolókra vagy más zsidó hírességekre – figyelmezteti olvasóit Deák.
A németek – hivatkozik Kertészre a történész – szerencsésen megalkudtak múltjukkal, míg a magyarok nem. Deák hosszan sorolja azokat a korábban élt magyar költőket és írókat, köztük Kosztolányit és Márait, akik szintén figyelmet érdemelnének.
(Deák István Amerikában élő magyar származású történész. 1926-ban született, Magyarországon. 1951 és 1956 között Münchenben, a Szabad Európa Rádió kutatási osztályán dolgozott, majd 1959-ig a sajtóosztályon. Jelenleg a Columbia Egyetem Európa-történeti tanszékén modernkori kelet-közép-európai történelemmel foglalkozik. Számos publikációja közül kiemelkednek az 1848-as magyar forradalomról és a weimari Németországról írt munkái.)
Szerkesztőségünk birtokába került Gisele Friedrichs, egy Amerikában élő magyar hölgy olvasói levele, melyet a szemle kiadóinak címzett, s melyet Magyarországon is közölni óhajt. Az 1956-os forradalomban tevékenyen részt vevő magyar emigráns asszonyt mélyen felkavarták Deák sorai:
’’Deák István dicséri és értékeli Kertész Sorstalanság című munkáját az önök szemléjében. Olvastam a könyvet és más a véleményem róla, Köves ugyanis inkább tűnik beavatott embernek, mint sorstalannak’’ – írja levelében az asszony.
Hozzáteszi: sajnálja, hogy a történet főhősét elszakították családjától, s halál-közeli élményeiért, ami miatt ő ’’Az Idegen’’ maradt, családján, a koncentrációs táboron és saját közösségén belül is; ám érthetetlen számára a főhős ’’mindenki’’ ellen irányuló gyűlölete, figyelembe véve, hogy ez az aszociális szereplő semmit nem kezd zsidó mivoltával. Az, hogy Kertész megkapta a Nobel-díjat, az olvasó véleménye szerint ’’politikai ügy, napjaink aberrációja’’, ám határozottan hangsúlyozza, hogy nem irigyli e kitüntetést Kertésztől.
Sokkal nagyobb figyelmet szentel az olvasói levél Deák cikkének, s annak a módszernek, ahogy a szerző bemutatja Magyarországot és a magyarokat. Miként képes kijelenteni Deák, hogy azoknak a magyar fiataloknak, akik átélték a háborút és Budapest ostromát, az óvóhelyen átvészelt bombatámadások egyfajta kalandot és élményt jelentettek? – teszi fel a kérdést. ’’Biztos vagyok benne, hogy Deák tudja, hány embert öltek meg a légitámadások, hány ház lett lerombolva, hány asszonyt erőszakoltak meg, hány gyermek lett árva, éhezve a romok között. Én e gyermekek egyike vagyok, s biztosíthatom a szerzőt, inkább lidércnyomás volt ez, nem kaland.’’ – fűzi hozzá.
A II. világháború utáni időszakot személyesen is átélő olvasó – megjegyezve, hogy a történész által emlegetett, összesen négy zsidó áldozatot (akiket állítólag azért öltek meg, mert féltek, hogy visszakövetelik az ellopott vagyont) követelő pogrom az úgynevezett magyar pogromok idején bárhol, bármely háború alatt előfordul, ám aláhúzza: meggyőződése, hogy a magyar becsületes nép, legyen szó keresztényről vagy zsidóról. Kijelenti: őt mélyen megbántotta ez a magyarokat ért, burkolt gyanúsítás.
Elmondja: ő személyesen is részt vett az 1956-os forradalomban, s utána a szovjetek bebörtönözték: egy cellában ült Kopácsi Ibolyával, akinek férje (Kopácsi Sándor, Budapest rendőrkapitánya a forradalom alatt – a szerk.) a harmadik vádlott volt Nagy Imre és Maléter Pál után. ’’Igen, voltak zsidó diákok, akik részt vettek, életüket adták a szabadságért, de azt állítani, hogy a forradalmat főleg zsidó származású volt sztálinista értelmiségiek szervezték, arcátlan hazugság, amely elrabolná tőlem és sok más embertől hitünket, hogy Magyarország népe valami óriási t tett, valamit, amiért megérte elveszíteni az egyiküknek a családját, hazáját, a másiknak akár az életét is. Ott volt Deák úr? Úgy tudom, nem’’ – áll a levélben.
’’Nehéz szívvel írtam e sorokat’’ – fejezi be levelét Gisele Friedrichs –, ’’megzavart engem Deák kommentárja, és attól tartok, hogy még inkább meg fogja zavarni a magyarokat abban, hogy békében éljenek együtt, és hogy békét teremtsenek saját maguk számára a 21. században.’’
