Nemcsak azért, mert még valóban nem aggastyán, jószerével élete teljében lévő asszony, hanem mert nyugdíjas létére sem kell majd különösebben élére raknia a garasokat. Fizetésének a kilencven százalékát kapja majd nyugdíjként, egészen élete végéig – törvény által garantáltan.
Itália polgárainak éppen ez a törvény – és a szociális biztonságot garantáló sok másik – tette és teszi lehetővé mind a mai napig, hogy a világ élvonalában büszkélkedhessenek, legalábbis ami az életszínvonalat és az élet minőségét illeti. Mert tagadhatatlan, hogy az olaszok jól élnek. S tagadhatatlan az is, hogy e jólétből, pontosabban az e jólétet megteremtő egyik-másik közkiadásból most óhatatlanul picit viszsza kell majd fogni; akárcsak egyébként Európa más, erős szociális hálóval rendelkező országaiban, például Németországban vagy francia földön. S éppen a nyugdíjrendszert gondolják át és készülnek átalakítani mindenütt.
Kisebb vagy nagyobb mértékben ugyan, de minden fejlett európai országban elengedhetetlennek látszik a nyugdíjrendszer reformja. Leginkább azonban Olaszországban. Ahol túlságosan is – mondjuk úgy – megengedő, engedékeny ez a rendszer. Az olasz dolgozók harmincöt éves munkaviszony után mehetnek nyugdíjba; ha legalább ötvenhét esztendősek. Egészen 1995-ig még ennél is jobb, kedvezőbb volt a helyzetük: addig ugyanis nem volt meghatározva alsó korhatár, és állami alkalmazottaknak elég volt tizenöt éves munkaviszony a nyugdíjhoz. Így aztán nem volt ritka a negyvenesztendős nyugdíjas sem. Igaz, 1995-ben módosították a törvényt; ám az olaszok még így is sokkal kényelmesebben élhetnek, mint a vén kontinens más polgárai. Olasz földön a legalacsonyabb ugyanis a nyugdíjkorhatár.
Európai uniós statisztikák szerint az 55–64 év közötti olaszoknak mindössze huszonnyolc százaléka dolgozik, míg velük ellentétben például a németek harmincnyolc százaléka még mindig aktív ebben a korban. A tekintélyes lélekszámúra gyarapodott nyugdíjassereg járandóságának finanszírozása azonban egyre nagyobb gondot jelent. A kormányzat a belső össztermék tizennégy százalékát költi erre, szemben a tízszázalékos európai átlaggal, és ha a Berlusconi-kabinet meg akarja oldani a problémát, akkor bizony vagy emelnie kell az alsó nyugdíjkorhatárt, vagy pedig új munkahelyeket kell teremtenie, de ezekre még több bevándorlót kell beengednie az országba. Olaszhonban ugyanis – miként a többi európai országban – rendkívül megcsappant a születések száma, magyarán, fogy a nemzet, egyre kevesebb a munkáskéz, s ennek az egyre kevesebb embernek kell előteremtenie az egyre több nyugdíjas járandóságát. Nehezíti-bonyolítja a helyzetet, hogy a 15 és 64 év közötti korosztályoknak csak ötvenöt százaléka dolgozik; szemben a hatvannégy százalékos európai átlaggal. (Olasz statisztikusok és demográfusok szerint egyébként Itália lélekszáma harminc év múlva ötmilliónyival csökken.) S bonyolítja a helyzetet az is, hogy egyes helyeken, egyes közalkalmazotti szférákban különleges előjogokat élvezhetnek a dolgozók. Szicília tartományi kormányzatában például huszonöt éves munkaviszony után nyugdíjba mehet valaki – ha férfi. S ha nő? Akkor még ennél is gyorsabban elinalhat nyugdíjba: neki ugyanis elegendő a húszéves munkaviszony. „Az eddig meghozott reformok nem elegendőek – mondja Andrea Brugiavini, a velencei egyetem közgazdászprofesszora –, s a nyugdíjjogosultság alsó korhatárának emelése is csak egyike azon kevés eszköznek, amely a kormány rendelkezésére áll.”
„Nem az olyan nyugdíjasok miatt megy tönkre a gazdaság, mint amilyen én vagyok” – mondja Amelia Antonetti asszony a Corriere della Sera munkatársának. Meglehet, igaza van. De mindenki ezt mondja. És az is kivonul az utcára, hogy protestáljon, aki már negyvenévesen nyugdíjba ment.
(Ernesák Terézia)
origo.hu
Kőrösi Koppány: Sokszorosan megéri a fővárosiaknak a rákosrendezői beruházás
