Nemcsak azért, mert még valóban nem aggastyán, jószerével élete teljében lévő asszony, hanem mert nyugdíjas létére sem kell majd különösebben élére raknia a garasokat. Fizetésének a kilencven százalékát kapja majd nyugdíjként, egészen élete végéig – törvény által garantáltan.
Itália polgárainak éppen ez a törvény – és a szociális biztonságot garantáló sok másik – tette és teszi lehetővé mind a mai napig, hogy a világ élvonalában büszkélkedhessenek, legalábbis ami az életszínvonalat és az élet minőségét illeti. Mert tagadhatatlan, hogy az olaszok jól élnek. S tagadhatatlan az is, hogy e jólétből, pontosabban az e jólétet megteremtő egyik-másik közkiadásból most óhatatlanul picit viszsza kell majd fogni; akárcsak egyébként Európa más, erős szociális hálóval rendelkező országaiban, például Németországban vagy francia földön. S éppen a nyugdíjrendszert gondolják át és készülnek átalakítani mindenütt.
Kisebb vagy nagyobb mértékben ugyan, de minden fejlett európai országban elengedhetetlennek látszik a nyugdíjrendszer reformja. Leginkább azonban Olaszországban. Ahol túlságosan is – mondjuk úgy – megengedő, engedékeny ez a rendszer. Az olasz dolgozók harmincöt éves munkaviszony után mehetnek nyugdíjba; ha legalább ötvenhét esztendősek. Egészen 1995-ig még ennél is jobb, kedvezőbb volt a helyzetük: addig ugyanis nem volt meghatározva alsó korhatár, és állami alkalmazottaknak elég volt tizenöt éves munkaviszony a nyugdíjhoz. Így aztán nem volt ritka a negyvenesztendős nyugdíjas sem. Igaz, 1995-ben módosították a törvényt; ám az olaszok még így is sokkal kényelmesebben élhetnek, mint a vén kontinens más polgárai. Olasz földön a legalacsonyabb ugyanis a nyugdíjkorhatár.
Európai uniós statisztikák szerint az 55–64 év közötti olaszoknak mindössze huszonnyolc százaléka dolgozik, míg velük ellentétben például a németek harmincnyolc százaléka még mindig aktív ebben a korban. A tekintélyes lélekszámúra gyarapodott nyugdíjassereg járandóságának finanszírozása azonban egyre nagyobb gondot jelent. A kormányzat a belső össztermék tizennégy százalékát költi erre, szemben a tízszázalékos európai átlaggal, és ha a Berlusconi-kabinet meg akarja oldani a problémát, akkor bizony vagy emelnie kell az alsó nyugdíjkorhatárt, vagy pedig új munkahelyeket kell teremtenie, de ezekre még több bevándorlót kell beengednie az országba. Olaszhonban ugyanis – miként a többi európai országban – rendkívül megcsappant a születések száma, magyarán, fogy a nemzet, egyre kevesebb a munkáskéz, s ennek az egyre kevesebb embernek kell előteremtenie az egyre több nyugdíjas járandóságát. Nehezíti-bonyolítja a helyzetet, hogy a 15 és 64 év közötti korosztályoknak csak ötvenöt százaléka dolgozik; szemben a hatvannégy százalékos európai átlaggal. (Olasz statisztikusok és demográfusok szerint egyébként Itália lélekszáma harminc év múlva ötmilliónyival csökken.) S bonyolítja a helyzetet az is, hogy egyes helyeken, egyes közalkalmazotti szférákban különleges előjogokat élvezhetnek a dolgozók. Szicília tartományi kormányzatában például huszonöt éves munkaviszony után nyugdíjba mehet valaki – ha férfi. S ha nő? Akkor még ennél is gyorsabban elinalhat nyugdíjba: neki ugyanis elegendő a húszéves munkaviszony. „Az eddig meghozott reformok nem elegendőek – mondja Andrea Brugiavini, a velencei egyetem közgazdászprofesszora –, s a nyugdíjjogosultság alsó korhatárának emelése is csak egyike azon kevés eszköznek, amely a kormány rendelkezésére áll.”
„Nem az olyan nyugdíjasok miatt megy tönkre a gazdaság, mint amilyen én vagyok” – mondja Amelia Antonetti asszony a Corriere della Sera munkatársának. Meglehet, igaza van. De mindenki ezt mondja. És az is kivonul az utcára, hogy protestáljon, aki már negyvenévesen nyugdíjba ment.
(Ernesák Terézia)
origo.hu
Megsértette Magyar Pétert, megbuktatták a Tisza Párt operatív vezetőjét - videó
