Lossonczy Tamás 1904-ben született Budapesten. Tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán és a Magyar Iparművészeti Főiskolán végezte. A húszas években készült nonfiguratív munkáit abbahagyva hosszabb ideig belsőépítészként dolgozott, s csak a harmincas évek végén kezdett újra festeni. Konfigurációknak nevezett alkotásait Kállai Ernő bioromantika elmélete inspirálta. 1945-től az Európai Iskola, 1946-tól az Elvont Művészek Magyarországi Csoportjának tagja. Ebben az időszakban kibontakozó művészi nyelvét a motívumok szuggesztív ereje, a kompozíciók dinamikája, a színek és formák intenzív játékossága jellemzi (hullámvonalak, ívek, háromszögek).
Az ötvenes években egy időre ismét felhagyott a művészi tevékenységgel, s csak a hatvanas évek közepétől kezdett újra festeni. Munkásságát elsősorban a játékosság, a meghatározott művészi nyelvezet kialakításával szembeni ellenérzés, a kísérletezés és a szabadság iránti elkötelezettség jellemzi.
Lossonczy negyvenöt májusa óta lakott a rózsadomb egyik festői helyén egy ódon házban. – Én vagyok a környéken a legidősebb budai lakos... Sokan voltak ebben a műteremházban is festők, de sorban kidobálták őket. Szörnyű időket éltünk! Segített rajtunk a megözvegyült Dési Huber Istvánné, aki valamilyen magas poszton dolgozott. Engem bevettek a képzőművészek szövetségébe, majd kidobtak... Azután megint bevettek, újra kidobtak. Tragikomikus volt – mesélte a Heti Válasznak adott interjújában a festőművész.
A világ forgott körülötte – ám a festő nem forgott együtt a világgal. Első párizsi útja, 1926 óta mindig ugyanazokat a témákat tette vászonra... Ahogyan legjobb barátja, az 1920-as évek magyar színházművészetének újító alakja, Palasovszky Ödön Lossonczy Tamás műcsarnokbeli kiállítása alkalmából megállapította: „Amikor a képeit nézem, gyakran kérdezem magamtól, kívülem vannak-e ezek a dolgok, vagy bennem, és ott lappanganak-e már régtől fogva? Olyan eleven a visszhangjuk, ahogyan élünk...”
– A művészet átok és áldás – vallotta a művész. – Borzalmas szenvedés, mégis csak úgy sugárzik a boldogság, a béke, az öröm nagyon sok képemből. De valamennyi rettenetes fájdalmak között született.
Lossonczy Tamás a képzőművészeti főiskolán először a konzervatív Bosznay István növendéke volt, majd beállított a franciás eleganciájú, színekben tobzódó Vaszary János lakásának műtermébe. Vaszary megnézte a képeit. Halkan mondta: „Nem tudom követni a gondolkodását, mert összevissza van keverve minden. Tökéletes zsákutca”, majd vigasztalólag hozzátette: „Jöjjön vissza ősszel. Használjon pasztellt, de ne összevissza ám!”
E lecke után találta meg önmagát. 1927-ben, Nagymaroson, a művésztelepen már az ő képei mögött állt meg leghosszabban Vaszary János. Csúfondárosan nézett végig a többieken: „Ne próbálják utánozni! Mindig mást csinál, és mégis mindig ugyanolyan jól!”
– Párizs nyitotta ki a szemem, a sokféle galéria – emlékezett Losonczy Tamás –, ahol a modernek mellett ott függött egy-egy Picasso, Chagall, Max Ernst. Összemérhettem a tegnapot a mával. Hamar rájöttem: a művészetben a jó festőknél nincs tegnap. Legnagyobb ellenfelük a gyorsan szálló idő. Hiszen annyi dolguk lenne a világon! – idézi Széchenyi István gróf levelének praktikus tanácsát, amit Béla fiához írt: „Fiam, Béla, azt mondják, az idő pénz... Tévhit... Mert ha elköltöd a pénzed, azt lehet pótolni, de ha az idődet elvesztegeted, az pótolhatatlan.”
– Mindent a feleségemnek köszönhetek – folytatta a beszélgetést a festő. – Kitűnő szobrász volt. Művelt, drága asszony, ragyogó ember. Ezerkilencszáznegyvenben házasodtunk össze. Szörnyű viharok közeledtek, meg kellett mentenem őt. Mióta meghalt, majdnem minden éjjel vele álmodom. És Palasovszky Ödönnel. Végtelenül szégyellem, hogy én Kossuth-díjas lettem, és ő nem. A múltkor rettenetes fájdalom lepett meg. Meggyújtottam egy gyertyát. Másfél óráig égett. A gyertyaláng pislákoló fénye elvitte a fájdalmamat. Feleségem mesélte, hogy Londonban szert tett egy barátnőre, aki buddhista volt. Colombói származású. Nála egyszer összegyűltek a hívek, hogy elbúcsúztassák társukat, aki vak volt. Teletették a teremnyi szobát égő gyertyákkal, hogy annak a vak asszonynak utat nyissanak a túlvilágra.
„Lossonczy Tamás képei számomra nem absztrakt festmények, hanem költemények... Költemények a máról, környező világunkról, a természetről, az emberről és a kozmoszról” – írta Palasovszky Ödön a festőművészről.
„Mi volna, ha az emberek nem énekelnének, nem rajzolnának? Teljes elállatiasodáshoz vezetne. Ars longa vita brevis – mondja a latin, azaz az élet rövid, a művészet örök. A művészetben korlátlan lehetőségek vannak. Legnagyobb bűn vele szemben korlátokat állítani, ilyen-olyan politikai rendszer vagy vallás szolgálatába állítani” – mondta egyszer a festőművész.
Lossonczy 1927-ben jár először Párizsban, erről így nyilatkozott: „Nagyon olcsón lehetett akkor utazni az úgynevezett filléres vonatokkal. A poggyásztartóban feküdtem, pedig nagyon hosszú volt az út. De gyönyörű volt még éhezni is, mert a művészetnek olyan gazdag tárháza van Franciaországban, Párizsban, amilyen a világon sehol sincs... Az alkotó folyamatra kíváncsi? Fekszem a díványon, és rengeteget gondolkozom, mielőtt kialakul bennem valami. De tudok alkotni egy élmény alapján is... A művészet, minden látszat ellenére, maga a megtestesült rend.” (Budai Polgár 2001/8)
Záborszky Gábor jellegzetes stílusára a kísérletezés, a hűvös távolságtartás és az érzelmi telítettség egyensúlya jellemző, alkotásai külföldi magán- és közgyűjteményekben is megtalálhatók. Balla Attila egyedülálló technikát alkalmaz: kézi merítésű, vastag papírra dolgozik, különleges tisztaságú homok és olajfesték keverékével.
mti, abigail.hu, masodikkerulet.hu
orosz támadás
Egy NATO tagállam vadászgépeket küldött a levegőbe
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!