A szinte nincs pillanat

Az nem baj, ha a művész hülyéskedik; megeshet: néha az a dolga, nem tudni, Warhol komolyan vette-e magát, ha igen, nemcsak hülyéskedett, hanem hülye is lehetett, de ez az amerikaiak dolga (ha kultúra nincs, legyen legalább antikultúra, azért az Oliver Stone-filmben az ál-Morrison szépen odatett a Művész úrnak, körülbelül erről van szó – mert mindenki azt hiszi, hogy róla van szó, pedig erről szó sincsen…).
Itt, Európában inkább csak belefáradhattak a mindennapokon túl is tevékenységi kényszert érzők (mondjuk: művészek) a mindent-komolyan-vevésbe, arról nem is beszélve, hogy a két világégés, a szétszabdalt országok, koncentrációs táborokba hurcolt milliók szétső arcú földjén az, aki komolyan veszi azt, amiben él, valószínűleg megőrül…
Nem tudni, hogy gondolhatta ezt a negyvenes években a párizsi kolónia, Picassónak biztosan volt némi humora („Tehetek én róla, hogy többet látok, mint más?”, kérdezte a Mester, amikor arról faggatták, amiről sem beszélni, sem írni nem szabad, és belehúzott a vörösborba, amit egyébként üvegből ivott), van ugyanis egyfajta szép hülyéskedés – mondjuk a békegalamb, meg az egyvonalas rajzok –, ez a Picasso-verzió, és van nagyon hülye hülyéskedés, amin egy idő után nevetni sem lehet, ez a Dalí-verzió („Yo soy genial” – közben egész egyszerűen csak Dalí, semmi más, körüldumálva, és maga által kreált legenda mögött nincs semmi és senki, művész főleg nincs, ahhoz azért alázat kell, mint ahogy a valódi humorhoz is egy kevés, nem baj, a Dalí-őrület egyszer elmúlik úgyis…)
Giacometti ebből a szempontból tulajdonképpen nagy talány, az rendben van, hogy valaki lelécel Svájcból – túl rendben van arrafelé minden a művészféléknek –, és tizenkilenc évesen Padovában örökre a retinájára ég három, szembejövő olasz nő alakja, ez eddig szép, vicc nélkül. Az talán már a véletlenek közé sorolható, hogy már párizsi művészként A Nézővel nagydíjat nyer, és ő lesz Az Avatgarde Szobrász (elvek, ütközetek, kocsmai viták – valaki kideríthetné, miről szól tulajdonképpen az avantgarde, csak rakjuk el közben mélyre a vastag művészetfilozófiai könyveket, a rájuk rakódott por elhomályosítja a látást), valami akkor történhetett, amikor negyvenes években elütötte egy autó, majd Genfből, ahol a háború alatt időzött, visszatért Párizsba: elkezdődött az égbe nyúló szobrok korszaka, és mintha valami szépség settenkedne ezek körül az El Greco-ian hosszúkás alakok körül, nem, ez már nem avantgarde, nem szürreál és nem modern, itt nincs szó polgárpukkasztásról, beszélnek róla, azóta is, sokan, mert mindenki azt hiszi, hogy arról van szó, de ami fontos, arról szó sincsen: hol van az a pillanat, amikor a nevetséges árfordul szépbe? És ha van, miért ilyen tűnékeny, hogy annyira alig van, hogy szinte nincsen?
Giacometti talán tudta, talán kereste, mindegy, olyan szobrokat csinált, hogy a látó nézők mosolya mögött felsejlik pontosan az, amiről se írni, se beszélni nem szabad…Talán avantgarde.

(Utóirat: Ráadásnak a hatvanas évek és Caroline: portrék, a szürke gomolygásban eltűnő arc, majdnem csúnya, míg az ember hirtelen észreveszi, ahogy fedőfehérrel belehúzott, és ettől a foltok közül kivillan a kar: nem lehet komolyan venni, és mégis muszáj, mert az igazi szobrászok néha többet tudnak a képekről a festőknél, lásd Henry Moore 1940-es londoni metrósorozatát…De az már egy másik kiállítás, ’93-ból.)