Állatgyűjtemény, állatvilág

Körülbelül ezt jelentheti Julio Cortázar első novelláskötetének a címe, melynek tavaly év végi teljes megjelentetésével a magyar könyvkiadás egy régi adósságát törlesztette az Ulpius-ház Könyvkiadó. Az 1951-ben napvilágot látott könyv darabjainak nagyobbik része természetesen nem ismeretlen, rendszeresen bekerültek az argentin író munkásságának keresztmetszetét bemutató kisebb vagy nagyobb merítésű elbeszéléskötetek válogatásaiba. Fontosságát tehát elsősorban nem az újdonsága adja, sokkal inkább az a tény, hogy először találkozhatunk teljességében az elmúlt század második felében meghatározó jelentőségű életmű kezdetével. Azon a ponton, ahol elindul a folyton kísérletező író útja, hogy későbbi műveiben (a rajznovellától a tetszőleges sorrendben olvasható fejezetekből álló regényig terjedő spektrumon) művészetének számtalan arcát mutassa meg, ahol először körvonalazódik a sajátos cortázari világ, mely magával ragadta/ragadja az olvasókat és jelentős hatást gyakorolt nem csak az irodalomban. (Elég talán Antonioni filmjét, a Nagyítást említeni.)
A Cortázar-művekben általában köd gomolyog. Nem sűrű, csak olyan fátyolszerű, ami elmossa kissé az ismerős, otthonos és kicsit egyhangú világ körvonalait, leszűkíti a belátható teret, sejtelmeket, szorongásokat ébreszt. S az egyébként köznapi valóság átalakul. Az álom, a lélek valóságává változik, ahol különös (fantasztikus?, szürreális?, tudatalatti?) dolgok történnek.
Itt, ebben a közegben természetes, hogy az örökölt házban az örökösök fokozatosan szorulnak vissza a ház mind kisebb részére, mert meg nem nevezett, suttogó és gátlástalan betolakodók birtokba veszik tőlük (Az elfoglalt ház), hogy egy nő két példányban létezik a világon: egyikben Buenos Airesben élő társasági dáma, színházba jár, zongorázik, a másikban budapesti koldusasszony, akit ver a férje vagy az élettársa, rongyokban jár és a lyukas cipőjén befolyik a hólé (A távoli társ), hogy a hosszú időre elutazott barátnője lakását kölcsönkapott férfi kicsi nyulakat öklendezik fel, s azok megnőve teljesen tönkreteszik a lakást, megrágják a bútorokat és a könyveket, széttörik a lámpát, szőrüket kiszedhetetlenül beletapossák a szőnyegbe (Levél egy Párizsban tartózkodó kisasszonynak).
A Cortázar-novellák a hétköznapi valóság ismerős tényeinek a magától értetődés gesztusával történő elfogadását ingatják meg azzal, hogy megfestenek egy mögöttük rejtőzködő érzésekből, félelmekből, hiedelmekből szövődött, sűrű szemű hálót, melynek hivatásszerű vizsgálata általában a mélylélektan feladata. A nyugtalanság, a választ csak ritkán találó kérdések hálója ez, mondhatnánk egyszóval a modern kori ember lidércnyomásának kiúttalan szövedéke.
Ha a Bestiárium novelláit nézzük, vagy ennek apropóján Cortázar életművén gondolkodunk, azt láthatjuk, hogy a kísérletező irodalomnak nem szükségképpen kell együtt járnia olvasatlansággal, hogy bármiféle dogma megkérdőjelezésének egyetlen útja nem csak az irónia lehet, közel sem biztos, hogy az a modern mű, amiből kiírtatódnak az ízek. Szóval van itt néhány speciálisan magyar tévképzet, amiről lehetne gondolkodni. Elvehetnénk végre a szemünk elől a csöveket, többet láthatnánk.
(Julio Cortázar: Bestiárium. Fordította: Székács Vera, Scholtz László, Barta Zsuzsa, Xantus Judit, Nagy Mátyás. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2003. 154 oldal. Ára: 1780 Ft)