Az aranyhal halála

Elégikus jegyzet arról, hogy Medgyessynek nincs érzéke a szimbolizmushoz, de sajnos a kormányzáshoz sem, avagy miért olyan dögunalmas, sivár és üres Magyarország, amikor a baloldal van hatalmon. Az aranyhal halott, már csak Tibi bácsi telejesíti három kívánságunkat. – Dévényi István írása

- Csúnya halál.
- Az.
Állunk némán a kihűlt tetemek fölött, s önkéntelenül arra gondolok: miért van az, hogy minden, amihez a szocialisták hozzányúlnak, rögvest ürülékké változik. Tulajdonképpen tehetség ez is, cirkuszban például föl lehetne lépni vele – úgy képzelem, hogy a frakkba öltözött (mert azon olyan jól mutat a becsületrend) Medgyessy Péter bal kezében cilinderrel, jobb kezében varázspálcával fogadja az önként jelentkezőket, akik valamely számukra becses tárgyat beletesznek a fejfedőbe, a miniszterelnök pedig abrakadabra suhint egyet, és máris tele a kalap -, az ország élén azonban neccesebb az ügy.
Az áramlatok közben egész a tó széléig sodorják a holttesteket, azok meg furcsa duettben egyesülve, a hullámok ütemére bele-belebólintanak a kavicsosba. Érdekes koalíció. Száz százalékig benne van a Nagy Magyar Valóság.

Mert a Millenáris Park is csak addig volt jó, amíg a megalakótelepeken tengődő nempanel nemprolikat olyasféle álhírekkel lehetett a társadalmi árkok betemetésére hergelni, hogy a fideszes létesítmény fideszes aranyhalait havi százhúszezer forintos apanázsért etetik a fideszesek.

Hőj, de daliás idők voltak! Tombolt a szocialista igazságszolgáltatás, naponta derültek ki a milliárdosnál milliárdosabb turpisságok, hogy az időközben légüres térré változott üvegzsebügyi államtitkár nem győzte bejelenteni az ország éves költségvetését sokszorosan meghaladó értékre elkövetett gyanús üzelmeket.

És amikor már fogytában volt a muníció (mely egyébként is kizárólag vaktöltényekből állt), ráadásul a belügyminiszter asszony is jelezte, hogy a motózóemberek türelmetlenek, akkor jött a nagy durranás, az „aranyhalgate”. És ez bejött. A rezsiszámlák kereszttüzében élő honpolgár ugyanis nem igazán tudott mit kezdeni a tíz számjegyű mizériával, egyik politikus, másik eb – talán ennyire jutott, és még legyintett is bizonnyal, amiből a Magyar Szocialista Pártnak az égvilágon semmiféle haszna nem származhatott. Az aranyhal azonban egészen más, kvázi kézzelfogható dolog, nem beszélve a százhúszezer forintról, amiből annyi emeltdíjas sms kijön, hogy akárkit ki lehet szavazni akármelyik valóságshow-ból. Tökéletes vérlázítás. A pazarlás netovábbja. A dzsentristíl – copyright Mizsei Zsuzsanna – újjáéledése. Hogy ebben a formában nem igaz, az meg kit érdekel? A lényeg, hogy hasson.

S ezen a ponton tegyünk egy közpénzügyi kísérletet: próbáljuk meg fölidézni Keller László arcát. Ugye, hogy nem? Esetleg valami bajusz rémlik, de az akár Bokros Lajosé is lehet. S ez korántsem véletlen, hiszen Keller Lászlóval immár a kutya se törődik, mint ahogy ő sem foglalkozik semmivel, pontosabban már nem tud mivel foglalkozni.

Erre a sorsra jutott a Millenáris Park is, elfelejtették, eldobták, mint egy viseletes ruhát, túllépett rajta a történelem, legföljebb 2006-ban lesz majd ismét téma, ha valamelyik kormánypártokért szorító publicista kínos igyekezetében újfent tollára veszi a polgári aranyhalakat.

Mely teremtmények egyébként a jóléti rendszerváltásért a legtöbbet adták, amit egy aranyhal csak adhat – az életüket. És most, hogy a víz egész a mesterséges tavacska széléig sodorta maradványaikat, a hűvösre fordult tavaszi szél keltette hullámok ütemére, bele-belebólintanak a kavicsosba.