Finn dingi és hangregény

Lahit tuiskuna tuvasta, tuiskuna tuvasta, pakohon pahoa mielta

Sibelius után az első komolyabb vetődésünk a finn zene irányába maga a finn dizőz volt a Picasso kalandjaiban, aki egy dalt tudott, azt is finnül, viszont igen családcentrikusnak bizonyult, mivel amint belépett, azonnal rózsaszínbe fordult a nappali. Némi hírzárlat után megérkezett Aki Käurismaki, valamint testvére, Mika, az északi roadmovie-király s velük a Leningrád Cowboys menni Amerika, és ismét megállt a maradék józan ész, elképesztő lábbelik és frizurák meredtek az égnek, és átértelmeződött néhány meguntnak hitt sláger. Aztán az Apocalyptica Metallica-zúzása alakította át a csellóról vallott elképzeléseinket, majd legutóbb a The Rasmus bizonyította a kedves rokonok affinitását a popzene irányába. (És még nincs vége, jelen sorok írása közben a világzenei vonzalmakkal megáldott Varttina Iki című anyagát hallgatva éppen egy tradicionálisba botlok, hogyaszondja „Lahit tuiskuna tuvasta, tuiskuna tuvasta, pakohon pahoa mielta”, a három énekes amazont tanulmányozva pedig rájövök, miért buktak be az oroszok anno. Egyébként annyira jók, hogy még a Tordas Rádióba is beférnének, mondjuk a Csávásiak és a Laibach közé.) A Rasmusra visszatérve, eleinte úgy tűnt, szépen elhohózgatnak majd a mentálisan alternatívok között, mostanra viszont már a gagyirádiók is lelkesen nyomják az In the Shadowst. A tagadhatatlanul rádióhaver kompozíción kívül a Dead Letters még kilenc dalt tartalmaz, és most már csak (rövid) idő kérdése az újabb slágerek felépítése (klip, MTV-gőzhenger, kislemez stb.) A szövegek elég bánatosak, egy lépéssel a depresszió határa előtt, az énekes varjútollakat gyűjt és fél a szellemektől, szerintem ezzel még elég olcsón megúszta egy olyan (egyébként szó szerint borzasztóan rokonszenves) országban, ahol élni is hőstett, tekintve hogy feszt sötét van, meg hideg. A zenekar ráadásul az első olyan audiotámadás az életem ellen, amit már egyértelműen a gyermekeimnek köszönhetek, miközben magam lassan szétcsúszom a mátrixban a Váradi Roma Café felé. 2002. november 29-én a londoni Royal Albert Hallban Eric Clapton vezetésével zenészek tömege (például Ravi és Anoushka Shankar, Paul McCartney, Ringo Starr, Tom Petty, Billy Preston, Jeff Lynne) gyűlt össze a színpadon, hogy megünnepelje néhai George Harrison életét és munkásságát. Az esemény felvétele utóbb Concert for George címmel megjelent egy dupla CD-szetten. Zenetörténeti érdekesség, hogy a Beatles feloszlása óta ez volt az első alkalom, hogy Paul és Ringo egy színpadon rúgta a port, de ennél sokkal érdekesebb az a harmónia, ami még digitálisan is szépen átjön. És nemcsak az első lemezről, ahol indiai barátai köszöntik átlényegült testvérünk lelkét gyönyörűen, hanem a másodikról is, amelyen a nyugati kultúrkört hajdanán alaposan megforgató elidegenedett cimborák játsszák Harrison dalait, a Beatles legspirituálisabb tagjának szellemidézése remekül sikerült. A különben nem is létező idő kegyetlen begyorsulását jelzi, hogy Sheryl Crow már a Very Best Of lemezénél tart, pedig olyan, mintha csak tegnap tűnt volna fel a popzenében, a helyes, tehetséges lány gitárral kategóriában. Sessionzenészként kezdte, többek között a fentebb említett George Harrison és Eric Clapton, valamint Bob Dylan mellett, és még látta Michael Jackson második orrát. 1994-ben már 65 000 ember előtt énekelt Miamiben Mick Jaggerrel, a Woodstock II. fesztiválon háromszázezres tömeg várta, ’95-ben ő nyitotta meg az Eagles visszatérő koncertjét, turnézott Joe Cockerrel, tehát rendesen beletenyerelt a legendáriumba. Az alapok ilyetén lerakása után a Tuesday Night Music Club című albuma hozta meg számára az első igazán jelentős sikert, el is adtak belőle gyorsan hétmillió darabot, csak az Államokban. Sheryl Crow válogatáslemeze tartalmazza az összes slágert, amiért szerethettük az elmúlt években (a Pictere-t Kid Rockkal nyomja, a C’mon C’mon-t a Corrsszal), valamint az új dalt, a The First Cut Is The Deepest (Az első vágás a legmélyebb) címűt, így egyelőre kész a szövegírói, zeneszerzői, produceri leltár. Vannak arcok, akikről az ember évtizedeken keresztül egy pillanatig sem gondolná, hogy egyszer majd rájuk cuppan, aztán tessék. Példának okáért vegyük mindjárt Frank Sinatrát. Képben vagyunk valamelyest, a Hang ugye, meg Padre prego, vágás a tarkón, Sid Vicious löki a My Wayt, Nina Hagen is merít belőle erőst, Viva Las Vegas satöbbi, de mégsem oly artikuláltan, mint Tarantino a b-filmekben, akkor már sokkal inkább Páger Antal a Villa Negrával. Dean Martinnal és Sammy Davis Juniorral még hűvösebb a viszony, majd megismerkedünk a Live and Swingin’ című hanghordozóval, oszt újra kiderül, hogy tényleg minden zene. A termék két részből áll, először egy hatvankettes chicagói buli CD-változatával barátkozunk, amelyen először Dean, aztán Frankie boy, majd a Jr és kisvártatva Frank és Dean, hogy a végén mind együtt, aztán jön egy kilencvenperces DVD szintén az említett jampecekkel, ellenállhatatlan az egész, olyan mint egy kép- és hangregény. A ponyván.