Forradalmak

Előbb-utóbb beforr a forradalmak összes sebe, mert elárulják belőlük, amit lehet – ki egyezik ki ilyenkor kivel? -, és csend lesz a birodalomban, olyan odasefigyelős jólét, örökvasárnap und wiener walzer, egy öreg forradalmárnál ugyanis nincs nevetségesebb, Őfelsége meg le van szarva. Lázadni? Nem érdemes.
Európa, századforduló: fáziskésések a vásznakon, a franciák persze megint máshol járnak (mehr luft, és felsóhajtottak a képeiken színek, a kötőanyag: levegő és fény, Monet mászkál a roueni katedrális kék árnyéka alatt, Provance-ban már tavasz van, Lautrec meg Párizsban kurvázik, rajzol és a Jóisten vezeti a kezét, megköszöni néha a rövid lábakat, „Gróf úr, ön is tudja, ha járni is tud, rendesen, sohase fest”, és Cha U Kao nevet…)
Errefelé kevéssé fényből szőtt a táj, megtörték talán a lélegzetét az átjáró hadak, a színekért messze kell menni, mint Paál Lászlónak, Rippl-Rónainak és Munkácsynak, itt csak az őrült Gulácsy marad, neki mindegy, és felfénylik a képein a másik, az igazi világ, míg Ferenczy Károlynál véletlenül elmosolyodik a pannon vidék, úgy, hogy annak a fázós Márciusnak a fénye azóta itthon tart.
A császárváros meg fullaszt, muss ordnung sein, annak, aki festeni akar, el kell hát menekülni, befelé, önmaga mélyére, mint a kő, melynek súlya hulltában egyre nő, míg a káváig fel sem ér majd a hangja: secession, kívülről befelé, azokért a dolgokért, amelyekről egy máig tisztességesnek csúfolt világban beszélni csak a felettébb gyanús Herr Freudnak szabad, divat, hogyne lenne az; ő beszél, festő, fess, és áldd a komplexusaidat, siess, a nők most még nők, ha figyelsz, megtalálod a másikban magad, és ha már eléggé fáj a képed mindenkinek, győzött a vásznak forradalma, ez itt az Art Nouveau, és fordul veled a század, most már tényleg mindent szabad, a birodalom meg szakad a gépháború alatt, mondd: ezt akartad?
Hiába a szépet, magadba martál, hát megtaláltad az állatot az ember alatt, pedig gyönyörű volt, a barna-arany, mélykék és kadmiumroth ragyogás, a femme fatale Judith és Danae, mester, a rajzok, lélekből lélekbe szakadva, mert amilyen csúf, annyira szép a test így kitekeredve a vágyak keresztje alatt, Schiele, a huszadik század előtti utolsó pillanat, aztán csak egy: vége, legyen vége, vége már, mert mindent tud már az ember az emberről, nem, nem az, csak heverő halottak szerteszét vagy gyilkosok. Őfelsége: halott. A birodalom: halott. Csak egy éjszakára küldjétek el őket, csak egy éjszakára, mikor a pokolnak égő torka tágul, s vér csurog a földön, vér csurog a fáról, hol van már a béke buta csendje, alles ist los, pedig festeni, valódi képeket csak az azóta-se-van csöndben lehet. Most késő. És a spanyolnátha végez veled.
Valahogy így lehetett.

(KLIMT, SCHIELE, KOKOSCHKA ÉS A DUALIZMUS MŰVÉSZETE, Bécs és Budapest a historizmus és avantgárd között, Magyar Nemzeti Galéria, 2004. március 20–május 17.)