Csak az elsők boldogok...

Az operatőrtől függ, hogy az ősz szépnek tűnik vagy riasztónak. Hogy látni – e a hazug ember pillantását. Hogy a tolvaj lesz -e rokonszenves vagy az áldozat.... – mondja Bíró Miklós. A Színház – és Filmművészeti Egyetem tanárát, a magyar operatőrök egyik szaktekintélyét márciusban Kossuth – díjban részesítették. Nevéhez olyan filmek fűződnek, mint a Vörös grófnő, az Édes Anna, a Margarétás dal, a Magyar rekviem.

– Nem magától értetődő, hogy valaki az ötvenes években, amikor Magyarországon a filmgyártás még gyerekcipőben járt, az operatőri szakmát választja.

– Érettségi után nem találtam a helyem a világban. Ismerőseim, barátaim – többek között Weöres Sándor, Kassák Lajos, Bálint Endre – végtelen jóindulattal egyengették az utamat. Abban biztos voltam, hogy a filmes szakmában szeretnék elhelyezkedni. Elsőre felvettek a Színművészeti Főiskolára, de aztán rögtön el is vittek katonának három évre. Elkeseredtem, azt gondoltam, filmes pályafutásomnak még az előtt befellegzett, mielőtt elkezdődött volna. Ám a barátaim meggyőztek, ha tényleg ezt az utat jelölte ki számomra a sors, azt bizonyos jelekből biztosan tudni fogom. És valóban, az első könyv, ami a sereg könyvtárában a kezembe akadt, Balázs Béla, filmesztéta egyik műve volt.

– 1960-ban kezdte a főiskolát. Diploma után rögtön a Magyar Televízió munkatársa lett.

– Sőt, már főiskolás koromban segédoperatőrként dolgoztam a televízióban. Fantasztikus kollégákkal hozott össze a sors, akik kezdő létemre is meghallgatták a véleményemet, és segítettek abban, hogy megértsem, mi is az opratőri munka lényege. Kezdetben riportokat, híradós eseményket vettem fel, de már akkor is a játékfilm vonzott igazán. Később tévéjátékokban kameráztam, miután elkészítettem az első önálló munkám, elkezdtek komolyan venni engem is. Még a főiskolán találkoztam Esztergályos Károly, rendezővel, akivel aztán harminc – negyven filmet forgattunk. Csináltunk jót és kevésbé jót, de abban biztos vagyok, hogy mindig tisztességes filmet készítettünk. Nem próbáltunk olyan dolgokról beszélni, amelyekben magunk sem hittünk.

– Visszatekintve eddigi pályafutására, elérte, amit szeretett volna?

– Sokáig azt gondoltam, keserű élet jutott osztályrészemül... Mostanában ébredtem rá, hogy végül is megkaptam mindent, amit ebben az országban egyáltalán kapni lehet.

– Miért érezte keserűnek a sorsát?

– Nem akarok megbántani senkit, de soha nem sikerült úgy megcsinálni egy filmet, ahogy én szerettem volna... Az is furcsa dolog ebben a szakmában, hogy ha az ember valamit elront, attól többé nem szabadul. A rossz felvétel örökké kísért, mint a büntetett előélet. Ha a muszter – vetítésen láttam, hogy ez vagy az a snitt nem sikerült túl „elegánsan”, később, amikor a vágószobába bementem, biztos, hogy éppen azt a felvételt nézték. Átmentem a vetítőbe, ott is az ment. Múltkoriban a Filmmúzeum csatornájára kapcsoltam, mit gondol, melyik jelenetet vetítették éppen...?

– Már nem dolgozik a Magyar Televízióban, igaz ez az intézmény ma merőben más, mint egykor volt.

– A televízióban mostanában a kultúrának jut a legkisebb szerep. Csak az üzlet a fontos. Nem értik meg, hogy a közszolgálati tévé nem erre való. Azt sem hajlandók tudomásul venni, hogy a direkt politizálás soha nem lehet olyan hatásos, mint mondjuk egy művészfilm. 1956 – ban sokkal több zavaros érzést tett helyre az emberekben Fábri Zoltán Húsz óra című filmje, mint Marosán „elvtárs” összes beszéde.

– Mostanában nem sok művészfilm készül.

– Nagyon nehéz helyzetben van a filmszakma... Talán konzervatív vagyok, de engem a legjobban az zavar, ha „amerikai” filmet csinálunk. Azt nem tudunk. Be kell látni, hogy soha nem is tudtunk. Mindig azok a filmek voltak jók, amelyek felvállalták, hogy magyarok. Ezért volt olyan emlékezetes a Körhinta, a Sodrásban. Aki látta, érezte, hogy róla szól.

– Mely filmek a legemlékezetesebbek Bíró Miklós számára?

– Amelyek a közönség körében is sikert arattak. Számos rendezővel dolgoztam, de talán Esztergályos Károllyal tudtam a legőszintébben együttműködni. Ő akkor is hagyott engem előtérbe „tolakodni”, ha bizonyos momentumokat illetően nem teljesen egyezett a véleményünk. Persze, nagyszerű filmeket készítettünk Szinetár Miklóssal, Mihályfy Sándorral, Kovács Andrással is. A legkedvesebbek talán a Dráma a vadászaton, az Édes Anna, a Margarétás dal, az Erőd vagy a Vörös grófnő.

– Hogyan lehetett lépést tartani a filmszakmában a viharos sebességű technikai fejlődéssel?

– Az első kamerák olyan érzéketlenek voltak, hogy örültünk, ha a képen meg lehetett különböztetni a széket az asztaltól. Ahhoz, hogy látsszon például a bemondó, annyi lámpával kellett megvilágítani, hogy szegény örülhetett, ha nem főtt meg elvenen. Az operatőr célja kezdetben nem lehetett más, mint hogy fel lehessen ismerni, ki, vagy mi van a képen. A világ filmgyártása, persze, akkoriban jóval előbbre járt mint a miénk. A hatvanas években a húsz évvel korábbi amerikai technológia alapján készült kamerákkal dolgoztunk. Aztán lassan hozzánk is megérkeztek a korszerűbb eszközök. Egyre bonyolultabbá vált a filmkészítés, és ezzel együtt egyre fontosabb lett kép, és az operatőr szerepe.

– Operatőri ismereteket tanít a Színház – és Filmművészeti Egyetemen. Mit gondol, milyen kilátásai vannak ma egy kezdő operatőrnek?

– Borzasztóan fájó a felvételin azt mondani valakinek, nincs rád szükség. De még borzasztóbb azt látni, hogy kínlódik, boldogtalan. Aki négy évet eltölt az opertőr szakon, az meg van bélyegezve. Soha nem fogja ezt a pályát elhagyni. Nem lehet. Ez egy ilyen szakma. Ám ahogy most a filmipar szénája áll, egyre kevesebbnek van esélye, hogy azt csinálja, amit szeretne. Ráadásul az az operatőr, aki csak a második, vagy a harmadik, egész életében keserű lesz, ezen a pályán csak az elsők boldogok.

– A diákjai néhány éve a legkedvesebb tanáruknak járó Nyakkendő – díjjal jutalmazták.

– Nekem olyanok a tanítványaim, mintha a saját gyerekeim lennének. Próbálom terelgetni őket, anélkül, hogy megtörném, vagy a saját képemre formálnám a lelkükeket. Szurkolok nekik, hogy sikeres emberek legyenek, és közben borzasztóan aggódom értük...

– Rengeteg elismerést kapott. Balázs Béla – díj, az év operatőre, érdemes művész, film- és tv – kritikusok díja, és még sorolhatnám. Hogyan fogadta a legjobbaknak járó elismerést, a Kossuth – díjat?

– Váratlanul ért. Igaz, hogy a pályámat nem éreztem minden téren elsöprően sikeresnek, de örömmel tölt el, hogy másoknak is tetszett, amit csináltam.

– Mi lesz a következő munkája?

– Esztergályos Károllyal forgatunk egy Móricz – novellát. Nagyobb munkára már nem számítok. Rengeteg reflex van bennem a múltból, nem biztos, hogy tudnék mai módon gondolkodni az világról. De, hát, ez már nem is az én dolgom. Jöjjenek a fiatalok!