Tárgyeset

Az a világháború előtt született generáció sohasem itta műanyag pohárból a bort és a kávét, még akkor sem, ha egy évtizedig csak cikória lötyögött a családi porcelánban, mielőtt elvitték az embert egy kis munkára ugyanazok az arcok, akik az azelőtti évben még a rokonság vagy a baráti kör egyéb tagjait lőtték a Dunába egészen más okokból. Nem volt stílusuk, mondta később, a géemkás korszakban a két különböző lágerből hazatért két öreg, akik néha művészien comme il faut utálták egymást, miközben a megmaradt kristálypoharakkal koccintottak, és mindkettejüknek igaza volt, pontosabban egyiküknek sem.
(„Nagyapád a lövészárokban is mindennap megborotválkozott, még akkor is, amikor a patkányok szájából kellett kilopnia a szappant”, mondta Adrian Mole-nak a nagyanyja, és Adrian Mole ezen három köteten át röhögött, míg szétestek körülötte a nyolcvanas évek, és különösebb ok nélkül ottmaradt kultfigurának a könyvespolcokon.)
A pirosdobozos cukorlé korában ez persze többé-kevésbé vicc, meg persze meghaltak az öregek is, az élre vasalt nadrágjaikkal és az élre vasalt szavaikkal, mint ahogy tönkrementek a szabók, a cipészek és a szatócsboltosok is, akiknél a név elég volt a hitelhez, mert meg se villant senkinek a fejében a gyanú, eltűntek a kiskocsmák Budáról, ahová még nem kellettek
a rágógumis kidobóemberek, eltűntek a sárkányfejes szódásüvegek (hogy miért volt rájuk szükség, az elég különös bordélyháztörténeti adalék), eltűnt a szecesszió és aztán a jelenleg újgazdagdivat Bauhaus is (ahogy a nők rövidre vágatták a hajukat, az otthonok is praktikusabbak lettek, szó se róla, épp ideje volt, pont ennyi kell ahhoz, hogy az ember a Sörgyár kéményére másszon és meglássa, ami szép).
Csak éppen eltűntek a tárgyak is: az ünnepre terített asztalokról a nehéz gyertyatartók és a dédanya porcelánja, amit valamelyik muszáj-költözéskor mégis magával hozott, az utcai ruhák, az önmagukért való faragások a bútorokon, a cigarettatárcák, a szipkák, a könyvremekek és a könyves szekrény, vagyis mindaz a sok, felesleges dolog, ami semmire se jó, csak épp arra, hogy az ember, ha épp ráér, mégis tartozzon valahová, mert a tárgyaktól, amelyeket nap mint nap kézbe vesz, éppen olyanná válik, mint azok.
És ahogy rá nem értünkben elvesztek a tárgyak, velük vesztek az iparosok – ma csak dizájnerek vannak, úgynevezett iparművészek, tisztelet a kivételnek, lásd a Stark-féle citromfacsarót vagy a Hansgrohe néhány jobban sikerült csaptelepét -, akik nagyipari módszerekkel rabolják a teret attól, amit soha nem lehet kidobni, csak eltenni, máskorra. (Zsolnay-levesestál IKEA-asztalon? Inkább nem.)
Persze, végül betemeti őket a maguk gyártotta szemét, mert hiába praktikus valami, ha nem szép.

Nagyon lassan, mondjuk a legjobb pécsi presszó teraszán ülve, amíg virágot bont a Barbakán-kert mandulafája, és az ember éppen akármelyik korban lehet, persze felismerődnek a dolgok, és Leonardo felsóhajt.
A két öreg meg valahol az unokák fölött koccint és összekacsint.
A tárgyak ugyanis, amíg van, aki megvigyázza őket, fogynak, de nem vesznek el.