Ülünk a vonaton

Hajnalban a Déli pályaudvar nem túl klassz látvány. Jó-jó, reggel háromnegyed kilenc a közfelfogás szerint már nem hajnal, de egy normális embernek még az, különösen húsvéthétfőn, mikor mindenki otthon alszik, hacsak nem a nőismerőseit öntözi, mint mi most a füvet, ma telepítették. Lerohadt vonatok, lerohadó lépcsők, lerohadó emberek. Félig elbontották az épületet, aztán, mint a hangyák a rovarirtózás után, a munkások egyik reggel már nem jöttek, félbehagyták a leszerelést. A márványt elvitték, természetesen. Igaza van a megrendelőnek, márvánnyal is nagyon ronda ház volt ez a Déli, akkor meg már tökmindegy. Minősíthetetlen vagonok, bár gyanítom, hogy ez még a jobbik évjárat, Kelet-Magyarország felé állítólag még minősíthetetlenebbek a járgányok. Uramisten, azok milyenek lehetnek… nincs padló a talpad alatt? Mindegy is, hiszen másodpercre pontosan indulunk, európai vasutat építünk. Zötykölődés, zötykölődés, zötykölődés. A fűtés ezerrel megy, lehet, hogy a mozdony túlmelegedne, ha nem adná le a hőfelesleget? Mint annak idején a szegény jó Wartburgunk, egyszer úgy kellett Szegedről hazajönni negyven fokban, júliusban, hogy a fűtést járatni kellett, különben nem ment a keleti csoda Fantasztikus élmény, szerintem a mai légkondicionált fejű társadalom már nem is emlékszik az ilyen kalandokra. Szólok a kalauznak, az szól a sofőrnek, aztán elkezd kihűlni az ülés alatti vaskályha. Bobán átszállás. Menetrend szerint két perc van rá, de a csatlakozás még sehol, mikor beérünk, így van ez rendjén. Messze, a látóhatár késpengéjén látszik három fényszóró, na az a mi vonatunk. Be is gurul a nemrég leállított csehszlovák csoda, a bzmot az, ó, a régi szép idők, anno én is jártam ezekkel, míg meg nem érkezett a Nyugat, Siemens Desiro képében. A kis piroskákat meg ide száműzték, ezek szerint. Aztán Sümeg.
Helyre kis település a Balatontól egy ugrásra. Egy nagy ugrásra. Ferences templom, áhitat, csend. Olyan csend van bent, mint a sírban lehet. Amikor nyomja a fület, amikor fáj a dobhártyán függő mozdulatlan légnyomás. Étterem. Kár volt… kétszemélyes tál, egy embernek elegendő kajával. Megesszük, reklamálunk, fizetünk. Hát hogyan másként. Másik étterem. Töltött káposzta, velesült kenyérrel, hm, vonzó ajánlat. A belseje hideg. Csak nem akar összejönni ez a mai ebéd. Cukrászda. A szamosék marcipánjaiban nem csalódom sosem. Hirtelen ötlet: menjünk Keszthelyre! Pont negyed óra múlva indul a busz, ami fél óra alatt odavisz. Hát legyen. Kikent-kifent, vadiúj ikarusz. Nocsak. Elindulunk. Balra az öléből süteményt lábasjószág módjára zabáló nő, jobbról, a színezett üvegen át csodálatos táj… ez a Zala nagyon szép megye. Lám, a Balaton után is van élet, olyan mezők, erdők és ligetek vannak itt, az út mellett legelő sólyommal, vadászó fácánnal és figyelő birkanyájjal, hogy a Százholdas Pagony ehhez képest szikkadt vadrezervátum lehet, ráadásul a lakói is idegbetegek. Ezek meg itt száz százalék adalékanyag-mentes népek. Lassan tisztul az ég is, a nap áterőltet néhány glóriát a felhőkön, olyan, mint valami mozgólépcső a nagy kékség felé.
Keszthely változott ám, a vasútállomáson a jegypénztárakat felújították, korszerű, zárt láncú forgótányéros (nem mikrósütő) pénzbeadó-jegykivevő rendszer van. Az interszitire nincs hely. A gyorsra még van, de azzal át kell szállni Szentgyörgyön . Ó, az már megy nekünk, abban profik vagyunk, ide vele. Idő, mint a tenger, addig megnézzük a kastélyt. Ja, hétfő, zárva van, sebaj, sétáltunk fél órát, de legalább megnéztük a parkot. Elkezd szemetelni az eső. Igyunk kávét. Pelso kávézó, amolyan kikent-kifent, de kellemes hely, ülhetetlen kovácsoltvas kivégzőszékekkel, Dózsát is valami ilyenen tették szénné. Gondolom azért, hogy gyorsan távozzon a vendég. A kávé nagyon finom, és még egy pohár felest is adnak hozzá. Vizet, természetesen. Ide még jövünk. Még egy templom. A premontreieké. Aztán séta lefelé, az állomás felé.
Kis esőszag, nagy zöld gyep, nedves föld és nedves aszfalt, borult az ég. A vonat már bent áll. Jaj, megint piroska, ide is száműztek egy adaggal. Semmi különös az út Szentgyörgyig, bár a sínek mellett, az árok túloldalán, mint valami kiállításon, egyenlő távolságban egy darab ragadozó madár, egy darab kecske, és egy darab gyerek látható. Kis-Balatoni Szabadtéri Panoptikum. A csatlakozó állomáson már bent áll a pesti gyors. Húha, rohanni kell, de még elérjük. A kalauzférfiak az első osztályon kaszinóznak. Egészen Pestig. Végül is miért ne, érted? Engem nem zavar, csak a középkorú német pár néz furán. Hol a sztyuárdesz? Ja, ez fapados, itt nincs olyan. A vécébe belépve megdermedek. A csésze helyén egy párnázott ülőke van. Na most akkor erre kell termelni, vagy mi legyen? Elpirulva kifordulok az újonnan fölfedezett öltözőszobából. Ezt az európai első osztályt, még külön gárdörób is van, James! Elmegyek a kocsi másik végébe, ahol már normális klozet fogad, egész tiszta, nocsak, nocsak. Á, de a vízöblítés nem működik, de nem ám, itt a bibi! Lassan, de biztosan beérünk a Délibe, ismét a régi jó koszlott fővárosi pályaudvar, Istenem, itthon vagyok hát, csúcs ez az érzés…