Az érem másik oldala

Két arany, egy ezüst, három bronz – öröm és sok fanyalgás. A hat éremnél is lényegesebb, ahogy az ifjak beszélnek diadalról, kudarcról, felelősségről. Úgy tűnik, a győzelem nem csak klasszisokká, hanem gondolkodó emberekké is teheti a tehetségeket.

Két arany, egy ezüst, három bronz – ez a magyar úszók mérlege a madridi Európa-bajnokságon. Hat érem, ráadásul egy olyan sportágban, amelyet a világ minden pontján jegyeznek, ez, kérem, nem semmi. Legalábbis, ha objektív a vizsgálódás. Igen ám, de mifelénk a sikerek megítélésénél is hiányzik a tárgyilagosság. Madrid előtt, közben és után egyaránt mondta, mondja is mindenki, hogy ez semmi, az igazi nagyságok már az olimpiára készülnek, nincs igazi értéke a viadalnak. Cseh, Risztov, Bodor és a többiek majd Athénban mutassák meg. Ha tudják, mert ugyebár az is világos, mint a Nap, hogy az úszás nem európai sport, az amerikaiak és az ausztrálok úgy megeszik majd az öreg kontinens versenyzőit, hogy az csak na…

Jóllehet, a fanyalgás valamennyi változatában van némi igazság, én továbbra is vallom, hogy hat érem felhőtlen örömöt követel. Főként esetünkben, amikor éppen a főszereplők azok, akik visszafogottan, a valóságot szem előtt tartva értékelik a történteket.

A kétszeres Európa-bajnok (200 hát, 400 vegyes) Cseh László például egyenesen kikéri magának, hogy világklasszis lenne, „az akarok lenni” – ismeri be, és csak annyit enged meg, hogy néhány lépést valóban tett azért Madridban, hogy nagy úszó legyen. Azt pedig egyenesen kikéri magának, hogy az olimpiára készülve a világrekorder Phelpsnek kellene a fejében járnia – ha élete legjobbját ússza Athénban, már akkor elégedett lesz, és lehet is magával.

Vagy Risztov Éva. Ezúttal csupán egy ezüstre (400 vegyes) futotta az erejéből, ráadásul, ahogy mondja, kapott egy nagy pofont 200 pillangón (4. hely), de – és ez a lényeg – egyértelműen vallja, hogy csak önmagát hibáztathatja, ő a felelős azért, hogy kevesebbre vitte, mint várta (vártuk), ezért aztán csak az lehet a dolga, hogy keményen dolgozzon Athénig.

Cseh egyébként hiába lett kétszeres Európa-bajnok saját jogon, külön beszélt a vegyesváltóról (3. hely), szerinte az a legtermészetesebb, hogy a 400 vegyes döntője után fél órával majdnem rekordot úszott háton a stafétában: „A csapat az más – mondja –, nem ronthattam el a többiek örömét csak azért, mert én már vittem valamire”.

Két arany, egy ezüst, három bronz, de nekem lényegesebb, ahogy az ifjak beszélnek diadalról, kudarcról, felelősségről. Annyi, de annyi ügyetlen magyarázkodásnak vagy éppen nagyképű handabandázásnak voltam tanúja az elmúlt esztendőkben, évtizedekben, hogy az úszók jóvoltából kezdem hinni, hogy a sport, a kimagasló produkció mégiscsak képes arra, hogy ne csupán klasszisokat, hanem gondolkodó embereket neveljen a tehetségekből. Felnőtteket – mondanám, csak hát félek, hogy a kitétel már nem ugyanazt jelenti, amit egykoron. Mondjuk akkor, amikor a Madridban úszó magyarok gondolkodásmódja magától értetődő volt, s nem kivételes.

Két arany, egy ezüst, három bronz – úszásban, Madridban, Európa-bajnokságon. Kétségtelen, hogy nem olimpián, nem azon a versenyen, amelyet régóta az egyetlenként tartanak számon mifelénk, ha pénzről, paripáról, fegyverről van szó, de ez legyen a statisztikusok dolga.

Aki pedig súlyozza az örömteli tényeket, ahelyett, hogy fülig érne a szája, nem is érdemes a boldogságra.