Idegjáték

Tudtam, hogy nem lesz könnyu ez a ma esti koncert, de hogy ennyire fárasztó, nem hittem volna. Beethoven 2. Leonóra-nyitánya (az egyik a Fidelio címu operájához írt négy közül) nem könnyu muzsika, Ligeti András szépen, precízen vezényelt, ezt még én is láttam – a négy negyedet két negyednek, így sokkal könnyebb a kezére játszani. Aztán a Matáv-szimfonikusok Pauk György hegedumuvészt és Perényi Miklós gordonkamuvészt kísérték Brahms a-moll kettosversenyében. Szegény zenekar és a szólisták alig fértek föl a pódiumra, igazán fel kellene már újítani ezt a Zeneakadémiát. (Mindannyiszor elcsodálkozom, pedig jártam már elégszer itt, hogy miért ide járnak az emberek köhögni. Sosem fogom megérteni, hogy miért szükséges a tételek közti pár másodperces szünetet, a koncentráció és erogyujtés idejét krehácsolás- és garatöblítés-hangversennyel kitölteni.)
A szünet után következett a feketeleves. Rachmanyinov 2. szimfóniája. Több mint egy órás. Csak az egyik szólamnak 17 oldalas kottája van. Elképzelheto, milyen volt végigülni nekik. Az egyik zenész a szünetben azt mondta, belehal, ha ezt most még el kell játszania. Nekünk, a közönségnek is ideg- és ülogumópróba volt, bár kétségtelenül fantasztikus szimfónia, helyenként súlyos, hangos, utána rögtön nagyon halk, majd megint üvölto zenekar; bonyolult, szép, sok helyen filmzenés motívumok, olyan igazi Rachmanyinov – nem lehet másként elmesélni. Hallani kell.
(Matáv szimfonikusok a Zeneakadémián, 2004. április 23-án és 24-én)