Akit a tenyerén hordoz a Jóisten

Kevés boldogabb színésznőt látni, mint Kubik Anna. Meg is van rá az oka. A Magyar Színház társulata az évad során nyújtott művészi munkájának elismeréseként neki ítélte a Sík Ferenc emlékgyűrűt. A díjban korábban olyan művészek részesültek, mint Sinkovits Imre, Agárdy Gábor vagy Moór Marianna.

– Nagyobb öröm kollégáktól kapni az elismerést, mint független zsűritől?

– Hatalmas öröm és igazi megbecsülés. A Sík Ferenc özvegye által alapított díjra nem terjesztik elő, nem javasolják az embert. A kollégák titkos szavazással ítélik oda annak, akiről azt gondolják, abban az évben a legjobb szakmai teljesítményt nyújtotta.

– Csak a színészt, vagy az embert is jutalmazták, amikor Kubik Annának ítélték az emlékgyűrűt?

– Mivel egy társulatban játszunk, kikerülhetetlen, hogy az emberi értékek is szerepet játsszanak a döntésben, de a barátság önmagában még kevés lenne hozzá. Valószínűleg az utóbbi előadások sikerének is köszönhetem a kollégák elismerését.

– Melyik szerepe járult hozzá leginkább a kitüntetéshez?

– Tavasszal mutattuk be a Búcsúkvartettet. Óriási sikere volt. Az évad utolsó előadásán harminc pótszékkel kellett kiegészíteni a nézőteret. A Pinczés István rendezte darabban Irinát, az első hegedűst játszom, aki rájön arra, hogy gyerekkori szerelme, a nagytehetségű zenész, egy életen át besúgta az édesapját. Nagyon aktuális történet, hiszen ma sem tudjuk, hogy a barátunk, a kollégánk valójában kicsoda. Furcsa, hogy pont a svéd Niklas Radström tollából származik a mű, hiszen ő soha nem élt diktatúrában. Baj, hogy a magyar szerzők még mindig nem írnak erről a témáról színdarabot, hiszen a probléma nagyon is jelen van a mindennapjainkban. Az előadást még népszerűbbé teszi az élő zene. Sosztakovics 8. kvartettjét a Mesto kvartett nagyszerű muzsikusaitól hallhatjuk.

– A Magyar Színház mellett a Nemzeti Színház két előadásában is szerepel vendégként. A Bánk bánban Gertrudis királynét, a Peer Gyntben Aase anyót alakítja.

– Legnagyobb bánatomra az évad végén mindkét előadást levették a műsorról. Különösen a Bánk bánt fájlalom. Nem csak azért, mert Melinda után nagyon izgalmas volt eljátszani Gertrudist, hanem azért is, mert Vidnyánszky Attila különleges rendezésében, a beregszászi társulattal, Horváth Csaba táncosaival és koreográfiájával igazi kuriózumnak számított ez az előadás.

– Ezek szerint nem szokványos iskola-darabot láthattak a nézők?

– A rendező nem csak a gyönyörű, veretes szövegre alapozta az előadást, a zene, a tánc egyenrangú volt a verbális kifejezésmóddal. Vidnyánszky Attila színháza totális színház, ahol minden művészeti ág jelen van. Én ezt gondolom modern színháznak.

– Soha nem jutott eszébe, hogy átigazoljon a Nemzeti társulatához?

– Pályám első, meghatározó tíz évét az akkori Nemzeti, mai Magyar Színházban töltöttem. Nagy és jó szerepeket kaptam akkor is, most is. Az igazgatónk, Iglódi István, tudom, továbbra is gondolkodik bennem. Amíg ez a színház létezik, nem hiszem, hogy el lehet csábítani innen.

– Mit jelent önnek a nemzeti színház eszméje?

– Egy nemzeti színháznak, akár a Hevesi téren van, akár a Duna-parton, mindig fontos feladata van. Például a nagy klasszikusainkat kell hogy játssza, már csak azért is, mert lassan alig van olyan színház, ahol egy sokszereplős darabot elő lehet adni. Őrizze és ápolja a magyar nyelvet, erősítse a nemzettudatot! Nem tudom, miért vitatkoznak azon, hogy egyáltalán szükség van-e erre. Persze, hogy szükség van rá. Egyedül azt fájlalom, hogy azok az idős kollégáim, akik több mint ötven éve tagjai a társulatnak, nem kaptak lehetőséget arra, hogy legalább egy előadás erejéig szerepelhessenek az új Nemzeti Színházban. Pedig ők a legmostohább körülmények között is kitartottak a Nemzeti Színház eszméje mellett. Legelőször nekik kellett volna megadni a lehetőséget, hogy fellépjenek a Duna-parti teátrumban.

– Volt már Júlia, Tünde, Elektra, Szent Johanna. Van egyáltalán olyan szerep, amit még nem játszott el?

– Csiky Gergely nagymamája. De arra várnom kell még néhány évet...

– Ezek szerint szerepálma sincs már.

– Nem is volt soha. Júliát is úgy kaptam meg életem első nagy főszerepeként, hogy eszembe sem jutott, hogy fehér bőrrel, vörös hajjal valaha is eljátszhatom a veronai szerelmes lányt. Én csodálkozom a legjobban, hogy így a negyvenen túl, amikor igen
mostohán bánnak a szerzők a női szerepekkel, egy évadban játszhattam Aase anyót, Gertrudist, Tourvel elnöknét a Veszedelmes viszonyokban, Praszkovja Oszipovnát az Orrban, Irinát a Búcsúkvartettben. És el ne felejtesem, a Jó Tündért Csukás István Tükörbohócokjában, a Tháliában. A szerző direkt nekem írta a szerepet. Sőt, nagy örömömre, drámaírónk, Kocsis István is megígérte, hogy ír nekem egy monodrámát. Alig várom már, hogy elkészüljön. Azt hiszem, nem véletlenül érzem, hogy a Jóisten engem a tenyerén hordoz.

– Kubik Annát egykor rengeteg tévéjátékban láthattuk. Olyanokban, mint a Különös házasság vagy A tanítónő.

– Pályám első éveiben ötvenvalahány tévéfilmben szerepeltem, általuk lettem ismert. Nagy baj, hogy ma a magyar színészeknek nincs lehetőségük bemutatkozni a képernyőn. Szerintem az emberek ma is szívesebben néznék a hazai színészeket, mint a brazil szappanoperák sztárjait.

– Mikor forgatott utoljára?

– Négy évvel ezelőtt a Gion Nándor regényéből készült A szivárvány harcosa Izsakhár című filmben. Most azonban kaptam egy újabb felkérést. András Ferenc, ha minden jól megy, megrendezi a Veri az ördög a feleségét című film második részét, amelyben egy sikeres, ám korrupt ügyvédnőt fogok alakítani.

– Mostanában a színészekből ömlik a panasz, a keserűség. Rengeteg a munka, kevés a pénz... Hogyan lehetséges, hogy Ön eddig egy rossz szót sem mondott?

– Én is érzékelem a kollégáim elkeseredettségét, de körülöttem valahogy mégis kegyelem van. Pedig szoktam nemet mondani. Nemrég például felhívtak, hogy menjek vasárnap délelőtt dolgozni. Mondtam, hogy én reggel körmenetre megyek. A gyártásvezető hallgatott egy darabig, majd legnagyobb meglepetésemre azt mondta, igazad van. Nem kell mindig mindent elvállalni! Lehet visszamondani szerepet, még tisztelik is érte az embert. Annyira nem kiszolgáltatott ez a pálya, mint ahogy azt sokan igyekeznek bebeszélni maguknak. Egyesek saját sikertelenségüket magyarázzák a szakma ellehetetlenülésével.

– Közismert a színészi pálya alulfizetettsége.

– Én is nagyon nehezen élek meg, annak ellenére, hogy huszonhárom éve nem jöttem le a színpadról. Folyamatosan dolgozom, főszerepeket játszom, és tudom, hogy tőlünk nyugatabbra egyetlen filmszerep gázsijából életem végéig gazdag lehetnék. Én is panaszkodhatnék, de közben van mit ennem, és van miből adni a lányomnak. Valóban borzasztóan fizetnek minket, de azért nem vagyok hajlandó bármit megtenni, hogy öt forinttal több legyen a zsebemben.

– Híres az olvasottságáról. Honnan a könyvekhez, az irodalomhoz való vonzódása?

– Azt hiszem, a szüleimtől örököltem a nagyfokú tudásvágyat. Már azelőtt olvastam, hogy iskolába kerültem volna. Könyvre nem volt pénzünk, így hát, ahogy megtanultam olvasni, az első dolgom volt, hogy lerohantam a falusi könyvtárat, ami a kezembe akadt, végigolvastam. Amikorra más föleszmélt, én már az összes
klasszikuson túl voltam.

– Aki fiatalon ennyit olvas, abból később nem színésznő, hanem például író szokott lenni.

– Tizennégy évesen láttam először színházi előadást. Egy tanulmányi versenyen elért eredményemért vittek el jutalmul Székesfehérvárra A kőszívű ember fiaira. Attól kezdve színésznő akartam lenni.

– Ma sem döntene másképp?

– Nem. Persze, akkor még nem tudtam, mennyi kínlódással jár ez a pálya. A színészetben egy díj semmit sem jelent. Hiába vagy Jászai-díjas, Érdemes művész, minden egyes színdarabnál a nulláról kell kezdeni. És ez rettenetesen gyötrelmes. Olyan, mintha az embernek újra és újra meg kellene tanulnia olvasni. Soha nem lehet megúszni a szenvedést, akárcsak a szülésnél.