Ha a barátod politikus...

Ha a barátod politikus, akárcsak középszintű is, nyert ügyed van. Ám ha egyenesen befolyásos politikus, akkor ügyed nem „csak” nyerő, hanem alkalmasint busásan kamatozó is. Persze attól függ, hogy mikor, hol és melyik politikus a barátod!? Mert ha fordul a kocka, akár pórul is járhatsz!

Ez történt néhány hónappal ezelőtt például Mihail Hodorkovszkijjal, Oroszország egyik, -ha nem a- leggazdagabb emberével: letartóztatták és bilincsbe verve elvezették. Nem kevesen csóválták akkor a fejüket: lám, ha az ellenséged politikus, különösen, ha befolyásos politikus, akkor ügyed veszve van. S alkalmasint nem „csak” az ügyed.

Hodorkovszkij esetében, persze, némiképpen leegyszerűsítő magyarázat volna az orosz elnök, Putyin feltételezett ellenszenvére hivatkozni. Vélhetően másról, többről van szó, ám Hodorkovszkij egész eddigi karrierje például éppen azt támasztja alá, hogy ha a barátod politikus, akkor nyert ügyed van–lehet. Egy darabig mindenesetre.

Ám ne legyünk igaztalanok: nem csupán Oroszországban van ez így. Sőt. A Gazpromtól a Citigroupig, sok országban sok cég éppen politikai „barátainak” köszönhetően virágzik. Vagy háttér-alkuk és szívességek következtében, vagy egyszerűen gyakorló és volt politikusok vezetői posztokra történő szíves invitálásával. Megannyi a példa erre.

A minap érdekes tanulmány jelent meg erről. Negyvenhét ország húszezer cégét vizsgálva kutakodtak a jelentés készítői: vajon mi számít többet és jobban? A hagyományos bölcsesség és hozzáértés, avagy éppenséggel a jó kapcsolatok fialnak többet? A tudományos felmérés az amerikai Vanderbilt Egyetemen készült, Mara Faccio közgazdász irányításával, s fő következtetése, hogy bizony, a politikai nexusok nagyon is számítanak.

Igen sok országban – s bizony nemcsak az úgynevezett harmadik világban, hanem a nagyon fejlettnek tartott Nyugat-Európában és Amerikában is – elterjedt gyakorlat, hogy kormányzó pártok politikusait vagy politikusaihoz nagyon közelállókat (akár családtagjaikat, rokonságukat is) vállalati igazgatótanácsokba kooptálnak, vagy részvényekkel „kínálnak meg”. Sőt, akár a nagyiparosból vagy a lobbistából is – éppenséggel tán vagyonának köszönhetően – politikus lehet és lesz.

Különös, mondhatni, rendhagyó eset Olaszországé. Itália egyik legnagyobb vállalat-óriásának, a Fininvestnek az alelnöke Marina Berlusconi, Silvio Berlusconi kormányfő leánya. Maga a miniszterelnök is négy olasz vállalatnak a legnagyobb részvényese. Az olasz csizmában egyedülálló, rendkívüli befolyással bíró Agnelli-família tizennyolc óriáscégben főrészvényes, és nem is titkoltan kiváló kapcsolatokat ápol a politikai osztállyal, főleg persze a döntéshozó politikusokkal. A mindenkori döntéshozókkal. Mellesleg ez régi hagyomány a torinói dinasztiában: az Agnelliek mindig és mindenkor jóban voltak a hatalommal .Jószerével meggazdagodásukat is ennek -vagy részben ennek- köszönhették.

Többnyire fintorogva szokták fitymálni az olasz gyakorlatot: ugyan kérem, ez a hagyományos talján módi!- legyintenek a csupán közhelyeket ismerők. De nincs igazuk. Politika és biznisz szorosan összefonódik például az Egyesült Államokban vagy brit földön is. Gondoljunk csak az Irak újjáépítésén mindmáig legtöbbet kereső amerikai Halliburtonra vagy Bechtelre! A Halliburton korábbi vezetője Dick Cheney, a jelenlegi alelnök volt; míg a Bechtel-konszern vezetőgárdájához nem más tartozik, mint egy korábbi külügyminiszter, George Shultz. A Gilead Sciences vezérigazgatói székében Donald Rumsfeld ücsörgött, mielőtt a Bush-kormányzat védelmi miniszterévé nevezték ki.

Vannak országok, ahol ügyesebben választják ki a vállalatvezetésben résztvevőket; s vannak politikusok, akik jobban rejtik el anyagi-pénzügyi érdekeltségeiket. Nem meglepő módon persze, a politikai osztály és az üzleti élet kapcsolata azokban az országokban a leggyakoribb, amelyeket a legnagyobb korrupció jellemez, vagy amelyek akadályokat gördítenek a külföldi beruházások elé. Oroszországban például – legalábbis a Vanderbilt Egyetem kutatásai szerint – a politika és a biznisz összefonódása a dicstelen Jelcin-érában a korrupt privatizálásokkal erősödött meg minden korábbinál jobban; Malajziában pedig évtizedekre tekint vissza a politikai osztály, a baksis és az üzleti világ különös viszonya.

Meglepő lehet, hogy még az átlátható rendszerekben is (ahol szabad sajtó, megállapodott demokrácia és erős jogrendszer van) milyen magas az úgynevezett „jó kapcsolatokkal” rendelkező cégek aránya. Nagy-Britanniában például a piaci szereplők harminckilenc (!) százalékát tartják ilyennek. Ám -eltérően, mondjuk az orosz vagy az indonéz rendszerektől- az erős demokráciákban ez a folyamat többnyire úgymond alulról kezdődött, a cégektől indult, amelyek többé-kevésbé átlátható stratégiákkal, például a sok országban elfogadott lobbi-tevékenységgel építették ezt ki. Ami persze – transzparencia ide, lobbi-tevékenység oda – nem szükségszerűen jó dolog.

A minap közzétett amerikai kutatások szerint azonban az erős demokráciákban a politika és a biznisz enyhén szólva egészségtelen kapcsolata (magyarán: a korrupció) kevesebb gondot okoz: a korrupt hivatalnokokat és politikusokat ugyanis a voksolásokon meg lehet büntetni… Persze a legegyszerűbb: jogilag szabályozni a helyzetet, azaz olyan törvényeket hozni, melyek egész egyszerűen nem teszik lehetővé politika és üzlet ilyetén összefonódását. Nem ördöngősség, van is rá példa: Chilében és Portugáliában törvény tiltja, hogy választott tisztségviselők igazgatótanácsokban viseljenek posztot, bármi legyen is az! Az Egyesült Államokban pedig a Kongresszus tagjainak, ha ilyen felkérésnek mégis eleget tesznek, az tiltatik meg, hogy fizetséget fogadjanak el ezért.

Mindazonáltal nem feltétlenül üdvös és egészséges – mármint az üzletmenetre nézve-, ha egy cég vezetésében politikusok (vagy politikusok barátai) sertepertélnek. Mert meglehet, hogy a nexusoknak köszönhetően adókedvezményt kapnak, vagy nagyobb piaci részesedést szereznek, mint a hasonló, de kapcsolatok nélküli cégek; ám többnyire viszonylag eladósodottabbak és rosszabbul jövedelmezőek is, mint „keresztapa” nélküli versenytársaik. Miért? AVanderbilt Egyetem kutatói szerint a politikai hátszéllel dolgozó cégek vezetésében serénykedőknek jók a kapcsolataik, de nem jó a felkészültségük. Nem jó menedzserek. A korrupciós ügyletek bonyolításához értenek, de ahhoz már nemigen, hogy hogyan kell új értéket teremteni a részvényeseknek.

De hát miért is kellene ismernie az üzletet annak, aki ismeri az üzletek ügyében döntőket?