Hitelképtelenség

Kérdem én, mi adhat több energiát, mi felejtetheti el jobban a fáradtságot a sportolóval, mint az a tény, hogy sikerült kiverekednie magát reménytelen helyzetéből? Szerintem ez a legjobb eszköz a felfrissülésre, legalábbis ott, ahol nem sztárok, hanem sportolók igyekeznek az egyről a kettőre jutni. Olyan ifjak, akik nemcsak azt kérik ki maguknak, hogy esetleg tartoznak nekik, hanem tudják, hogy nekik is van adósságuk.

Igaza van Skaliczki Lászlónak, a magyar férfi kézilabdázóknak Athénban meg kell mutatniuk, hogy nem véletlenül jutottak ki az olimpiára. Ráadásul igencsak erős bizonyítékokkal kell szolgálnia a csapatnak, mert egyelőre minden jel arra mutat, hogy igenis véletlen az athéni kvalifikáció.

Köszönhetően annak, hogy a válogatott elbukta a Norvégia elleni világbajnoki selejtezőt, idegenben kikapott (24-27), itthon pedig mindössze egyetlen góllal nyert (30-29). Márpedig, ha kézilabdás köreinkben úgy gondolják, hogy ott vagyunk a világelitben, ha folyamatosan azzal büszkélkednek, hogy hatalmas nálunk a sportág népszerűsége, az a legkevesebb, hogy elindulhatunk a különféle világversenyeken.

A legkevesebb – mondom –, azaz a minimum. Még akkor is, ha a válogatott most még a legkevesebbnél is kevesebbet teljesített. Azt mondja Skaliczki kapitány, hogy „mentális gondjaink is akadtak”, azaz a játékosokban fáradtság legyőzte az akaratot, az elszántságot. Válogatott szinten az ilyesmi minden körülmények között elfogadhatatlan, hát még ha hozzávesszük, hogyan is alakult az eredmény a miskolci mérkőzésen. A 30. percben négy góllal vezettek a norvégok (15-19), tíz perccel később viszont már nálunk volt az előny (24-19), olyannyira, hogy továbbjutásra álltunk. Kérdem én, mi adhat több energiát, mi felejtetheti el jobban a fáradtságot a sportolóval, mint az a tény, hogy sikerült kiverekednie magát reménytelen helyzetéből? Szerintem ez a legjobb eszköz a felfrissülésre, legalábbis ott, ahol nem sztárok, hanem sportolók igyekeznek az egyről a kettőre jutni. Olyan ifjak, akik nemcsak azt kérik ki maguknak, hogy esetleg tartoznak nekik, hanem tudják, hogy nekik is van adósságuk.

A közönségnek, az önbecsülésüknek, az egzisztenciális lehetőségeiknek.

A pályán voltak nem ilyenek, hiszen újabb tíz perc elteltével már ismét az ellenfél vezetett (25-26) – a null kilences sorozat után talpra állt. Pedig a norvégok nem szolgáltak semmi különössel, csak – a Veszprémben edzősködő horvát Zdravko Zovko megfogalmazásában – agresszíven, céltudatosan, összeszedettebben, frissebben játszottak. Ha úgy tetszik nemcsak kézilabdázóként, hanem sportemberként is maradandót nyújtottak. Olyannyira – de ez csak játék a szavakkal –, hogy akkor sem kellett volna szégyenkezniük, ha a végén nem ők jutnak ki a világbajnokságra.

De, persze, hogy nekik sikerült.

„Az élet megy tovább…” – állítja Skaliczki László. Ez az a kijelentése, amellyel a lehető legteljesebb mértékben egyet lehet érteni, s persze az sem vitatható, hogy „most már az olimpiára kell figyelnünk”. Nekik is, nekünk is, azt pedig írjuk a kötelező edzői alapállás számlájára, hogy a kapitány optimistább, mint amennyire a tények (például a vasárnap történtek) följogosítják.

Már csak azért is, mert ezúttal a hiteléből (is) veszített a csapata, márpedig az ilyesmit képtelenség szavakkal ellensúlyozni.
Pedig dumában igencsak remek a magyar sport.