Kajak és kenu

A feltételek nem olyanok, mint amilyeneket megérdemelnek a földkerekség legjobbjai, a biztos hátteret jelentő kluboknak filléres gondjaik vannak, a neves(ebb) küzdők még úgy-ahogy elvannak, ám a gyerekek nemcsak az új, az elmúlt évszázad követelményeihez is méltatlan körülmények között készülnek. Nincs pénz – mondják, pedig dehogy nincs. Csak éppen nem arra megy el, amire kellene.

Nem ölték egymást az emberek a jegyekért, nem volt tülekedés a parton, a drukkerek sem csaptak össze, pedig sportesemény volt a javából. Izgalmas, nagy tétre menő, a drámát sem nélkülöző verseny, a mezőnyben valódi világklasszisokkal. Ez volt a kajak-kenu-bajnokság Szegeden.

Napokkal a viadal után a részletek csak annyiban érdekesek, hogy az elmúlt esztendőkben mindenhol aranyat nyerő, a világ legjobbjának (közhellyel: Kajakkirálynőnek) kikiáltott Kovács Katalin kikapott Janics Natasától, így egyesben nem lehet ott az olimpián. Akárcsak a Szabó Szilvia, Bóta Kinga kettős – ők is valamennyi viadalon bizonyították a közelmúltban, hogy nincs náluk jobb.

Csak itt.
Csak most.
Éppen amikor az olimpiai indulás a tét.
Gondolják csak el: a világ legjobbjai nem lesznek ott Athénban, mi a szenzáció, ha nem ez?

Nálunk hamar napirendre tért fölötte mindenki, amihez nem perdöntő érv, hogy magyarok győztek le magyarokat, minek az egésznek nagy feneket keríteni? Formálisan persze áll az igazság – életünket és vérünket az olimpiai sikerekért! –, a modern sport lényegét tekintve már kevésbé. A „modern” kitétel fontos, esetünkben a pénzt jelenti, azt, hogy oda áramlik a tőke – mondják –, ahol értékekre lelhet. Nos, esetünkben a nívó garantált, mutassanak nekem még egy olyan országot, ahol a toronymagas olimpiai esélyesek egyik pillanatról a másikra fosztatnak meg attól a lehetőségtől, hogy valóra váltsák jogos, megalapozott, produkcióval alátámasztott reményeiket.

Kudarcuk dráma a javából, mégse érdekel (szinte) senkit sem.
De ez igaz a kajak-kenura általában. A feltételek nem olyanok, mint amilyeneket megérdemelnek a földkerekség legjobbjai, a biztos hátteret jelentő kluboknak filléres gondjaik vannak, a neves(ebb) küzdők még úgy-ahogy elvannak, ám a gyerekek, akiknek nincs más vágyuk, csak az, hogy egyszer a bálványok nyomába érjenek, nemcsak az új, az elmúlt évszázad követelményeihez is méltatlan körülmények között készülnek.

Nincs pénz – mondják, pedig dehogy nincs. Csak éppen nem arra megy el, amire kellene. A kajakosok és a kenusok kimagasló sikerei már réges-régen megteremtették az alapot ahhoz, hogy igazi klubok szolgálják a sportágat. Olyan létesítmények, amelyek alapvetően arra termettek, hogy a tagság – elsősorban „civilek” – jól érezze magát, a vízparton, a kék ég alatt, napsütésben múlassa a ráérő idejét. Hogy aztán a gyerekek – látva a világ legjobbjait – kedvet kapjanak arra, hogy hajóba üljenek, a legügyesebbek pedig követhessék a legnagyobbak példáját.

Sok helyütt csinálják így, persze, hogy nem a nekünk rendelt kilencvenhárom négyzetkilométeren. Nálunk az ilyesmi eszébe se jut a befektetésre kész hölgyeknek és uraknak, a közpénzeket uraló hivatalnokoknak még kevésbé.

Nem ragozom, maradjunk abban, hogy mindez jellemző. Ha úgy tetszik, képlete az életünknek. Vannak követésre méltó klasszisaink, a versenyeken világelső küzd világelsővel, a sportág erőt, egészséget, kitartást ad – mi az érték, ha nem ez?

Pénz mégse jut rá elegendő.

Csak az a biztos, hogy a hatalmasok alig több, mint két hónap múlva szívesen fényképezkednek majd azokkal, akikre most fittyet hánynak. Mert az aranyérem mindenkié, a hozzá vezető utat pedig tapossa ki magának mindenki ahogy tudja.

Elvégre, kapitalizmus van.
Nekik legyen mondva.