Csak semmi burleszk, amerikaiak vagyunk

„Az angolok a fejünket veszik” – így fejezte ki aggodalmát egy interjúban Joel és Ethan Coen, a híres rendezőpáros, miután a Disney Studio felkérésére amerikai változatban forgatták újra a Betörő az albérlőm című filmet, egy 1955-ös klasszikus brit komédiát.

A címbeli albérlő, Goldthwaite Higginson Doyle professzor (Tom Hanks) egy éltes baptista hölgy szobáját veszi ki, hogy rablóbandáját reneszánsz kamarazenekarnak álcázva a pincéből alagutat fúrjon a szomszédos kaszinó széfjéig. A rablás sikerül, ám a házinéni rajtakapja őket egy félresikerült robbantás törmelékeinek eltakarítása közben, így kénytelenek végezni vele. A kérdés csak az, kire háruljon a kellemetlen feladat (innen az eredeti cím: Ladykillers).
A rendezőpáros az ötvenes évek Londonjából napjaink Amerikájába helyezte a cselekményt, egy déli állam fekete közösségébe. Ez számos új lehetőséget kínál (a gospel-rap-prédikáció miatt már önmagában is megérte), a helyszíneket pedig könnyedén megoldja: a számos hullát például vasúti felüljáró helyett egy Mississippi fölött ívelő hídról hajigálják menetrendszerűen a lent elhaladó uszályra.
A Coen-fivérek fekete humorának nem mindig fekszik az 1955-ös változat Chaplint idéző burleszke. A fekete-fehér film rablója egy nádfonatú székre állva próbálja levadászni a házinéni papagáját a szekrény tetejéről, amikor beszakad alatta a szék, ő pedig a keretbe szorulva hosszú percekig birkózik a ráomló szekrénnyel. Coenék betörője szimplán fára mászik az elkószált macska után, és letörik alatta az ág. Az amerikai gengszterek egy pillanat alatt megtalálják az álcaként használt hangszereket, mikor rájuk nyit a házigazda, az angolok viszont jókora spéttel veszik észre, hogy a gramofonról nélkülük is szól az általuk játszott zene. Cserébe viszont itt van a széklet-visszatartási gondokkal küszködő Frank, aki a hozzá hasonló bélműködésűek találkozóján ismerte meg valkürre emlékeztető kedvesét, s akinek levágott ujjától az említett macska szabadul meg a szintén említett hídon.
Tom Hanks alakítása a film nagy erénye, de többet kell rápakolnia, mint az eredeti film professzorának, Sir Alec Guinnessnek. Résnyire húzott szemével és hosszú körmondataival (amelyeket idegbeteg vihogások akasztanak meg) sok régi főgonoszt parodizál, többek között legendás elődjét is. Kellő álszerénységgel hozza tudomásunkra, hogy „nem büszkélkedhet előadói képességekkel”, majd megejtő ripacsériával szavalja kedvenc költőjét, Poe-t (nem csoda, hogy átszellemülten örül a hullák körül gyülekező hollóknak). Azt a fajta bűnöző-zsenit parodizálja, akivel Sherlock Holmes szokott volt szembeszállni, nyilván ezért is kapta az új változatban Marcus helyett a Doyle nevet.
Irma P. Hall házinénije szintén a film találatai közé tartozik: alakításából mit sem von le, hogy a gospel-fanatikus, kötögetés közben volt férje portréjával társalgó hölgy némileg a Tom és Jerry kövér fekete háziasszonyára emlékeztet. A többi szerepet tekintve Coenék kissé elnagyolt ecsetvonásokkal dolgoztak (néger, kínai, bunkó), de a legszebb részek amúgy is a túlművelt bűnöző és a vérbuta vidéki házinéni pusztító összecsapásai. Ilyenkor fölpillantanak a volt férj portréjára, amely hol rosszallóan, hol joviálisan mosolyogva tekint vissza rájuk, és olyasmiken vitatkoznak, vajon megfújta-e boldogult Ohtar a sófárt.
A Coen-fivérek, akik a Fargóért kapott Oscar átvételekor árulták el, hogy sorsolás útján döntik el, melyikük ír és rendez, másodszor kalandoztak kommerszebb vizekre. Kérdés, felzabálja-e őket a Hollywoodi lidércnyomásban általuk is riadalommal szemlélt gyár. A filmet látva ettől, ahogy az angol filmipar bosszújától, egyelőre nem kell tartaniuk.