Egy cigánymisszionárius kalandjai a pesti dzsumbujban

Egy óvónő megkérdezte tőlem, nem kaptam-e még tetűt... Azt feleltem, engem a tetűk utálnak, a cigány gyerekek szeretnek – Orián Géza ferencvárosi szociális munkás ilyen öntudattal forgolódik a pesti dzsumbuj világában, ahol már szinte a válságos családi hátterű kisebbség a többség.

– Hitvalló francia hugenotta és csavarintos észjárású székely őseimtől örökölt tulajdonságaim tesznek alkalmassá a cigánymisszióra – említeti az erősek derűjével Orián Géza. Ennek a jó negyvenes embernek a foglalkozása és küldetése szerencsésen egybeesik. Hátrányos helyzetű cigány lakosokkal foglalkozó szociálismunkás a IX. kerületben, de az ugyancsak cigányságra irányuló, református hátterű Noé Bárkája Ifjúságvédő Egyesület mindenese is. Különc belmisszionárus ő, olyan terepen, ahol gyakoriak a forró helyzetek. Ütlegelés, kísértés, meglopás… Már nem könnyű becsapni. Igaz, nem bánja az egykori buktatókat, mert furcsa módon épp ezeken keresztül talált hivatására...

Nyolc éve a külső-Ferencvárosban – ahol nagy számban élnek a keleti végekről felköltözött cigányok –, gyerekeket fotózott az utcán. Ott helyben összeismerkedett egyikük szüleivel is, akik – hamar kiderült – nem a tisztességes cigányok közé tartoztak. Ezért vált kámforrá Minolta 7000-es fényképezőgépe. Úgy próbálta visszaszerezni, hogy barátkozni kezdett a családdal. A szülők egyszer megtudták, hogy hívő református; erre ők meg azt állították, kilenc éves fiuk is ilyen vallású, csak elfelejtették megkeresztelni. Orián Géza már rég lemondott a gépéről, kizárólag a gyermek iránti szeretetből vállalta el a keresztapaságot.

A Kálvin téri templomban, a keresztelői szertartás előtt a fiúcska rokonai lesegítették kabátját, a benne lévő kulccsal pedig kirámolták lakása minden értékét. Hajszálpontosan a szertartás végén visszasegítették rá a kabátot, amelyben már újra ott lapult a kulcs. Orián Géza a keresztelőt követő vendéglakoma alatt ráeszmélt, hogy saját étkészletéből eszik. Amikor később visszakérte mindazt, ami hajlékából hiányzott, az egyik börtönviselt nagybácsi halálosan megfenyegette. Emberünk ezt jónak látta komolyan venni. Egy idős lelkipásztornak azért kiöntötte szíve keserűségét. Miért is tették ezt azok a cigányok pont ővele? „Menj közéjük misszióba” – tanácsolta vigasztalás helyett Dobos Károly lelkész, a leprásokért szerveződött külmisszió alapítója.

Orián Géza engedett a külső és belső indíttatásnak.
– A cigányokat a magyar társadalom egy része leprásként kezeli – mondja. – Éppen ezért nem tudtam faképnél hagyni azt a családot, sőt, más ilyen családokkal is megismerkedtem. Elejtett szavaikból később megértettem, hogy ami velem történt, az nem tipikus tolvajlás volt. Virtusnak tartották, ha csúfot űzhetnek egy kívülállóból. És persze tesztelték a segítő embert, hogy meddig mehetnek el vele szemben… Én fölvettem a kesztyűt, mondjam úgy, mellre szívtam a keresztszülői fogadalmat. Nos, a keresztfiam utóbb országos versmondó győztes lett, most érettségizett, főiskolán akar továbbtanulni. Az egyik keresztyén gyülekezet tagja, ő gitározik az ifjúsági csoport bibliaóráin.

– Tévedés ne essék, nem törekszem arra, hogy kálvinistává tegyek minden romát, vagy hogy megfosszam őket etnikai sajátságaiktól – fűzi hozzá. – Amit lehet, átveszek a látásmódjukból. Mikor e közösség bűnöző egyedei betörni hívtak, mondtam, nem lehet, mert a Nagyfőnök nem engedi. Mikor egy asszony azt mondta, férje börtönben van, álljunk össze, ezt is azzal hárítottam el, szívesen összeállnék magával, de a Nagyfőnök rosszallná. Ebből először arra következtettek, hogy valami fő-fő maffiózó áll mögöttem. De ez volt a jó. Ők általában tisztelik a főnököt, vagy annak képviselőjét. Tisztában kell lenni az érzelmeikkel… A gyerekeknek egy foglalkozáson úgy meséltem Napóleonról, mint kis, alacsony cigányemberről. Még akkor jöttem rá, hogy így kell ismereteket átadni, mikor kérdeztem őket, kik köszöntötték fel Betlehemben a kis Jézust. Azt mondták, a királyok, a pásztorok – és a cigányok! Ennek hatására írtam a dzsumbujbeli gyerekeknek egy Cigány betlehemest, elő is adtuk több helyen.

Orián Géza nemrég konferenciát szervezett józsef- és ferencvárosi pedagógusoknak, „Cigánygyermekek az óvodákban és az iskolákban” címmel. Ott az a gondolat is felmerült, hogy nem kell mindjárt irtózva szegregációt vagy gettósodást kiáltani, ha egy gyermek-intézménybe jobbára cigányok járnak. Egyrészt mert általában jobban érzik magukat egymás között, másrészt mert más-más pedagógiai módszer válik be a hátrányos családi hátterű romák, illetve a rendezett viszonyok között élő, megbélyegzetlen nem romák gyermekei esetében. Ha ezeket a módszereket vegyes közösségben, egyszerre alkalmazzák, nőhet a feszültség. Pedig ne áltassuk magunkat: a szidalmakat perfektül ismerő gyermek számára gyakran hatástalan a feddés, büntetés, még ha jogos is. Őket, ha van rá alkalom, fokozottan dicsérni, jutalmazni kell. Fel kell ébreszteni az önbecsülésüket.
– Már hatvan gyerekem tudja a magyar Himnuszt elejétől a végéig – büszkélkedik Orián Géza. – Ez ugyebár általános iskolai alapkövetelmény. Ha az egyiket sikerült erre rávenni, azt mondtam a másiknak: figyelj, te okosabb vagy nála, és mégis ő tanulta meg hamarább? Valamelyik Mikuláskor kezdődött az egész, mikor cigány krampuszaimmal meglátogattam a dzsumbujban élő roma gyerekeket, úgy háromszázat. Dalért, versért adtam csokit. Többségük csak azt tudta, hogy Petőfi Sándor gatyába táncol, meg azt a ritmust, hogy Hosszú fekete haj, de sukár (=szép – a szerk.) ez a csaj… Akkor elénekeltem nekik a Zöld az erdő kezdetű cigány Himnuszt, majd azt mondtam, ha én tudom a tiéteket, ti is tanuljátok meg az enyémet.

Orián Géza cigánymisszionáriusnak bibliaszakköre van, Orián Géza szociális munkásnak cigány színjátszó köre. A társulat az Orián szervezte két ifjúsági focicsapat – Ferencvárosi Oroszlánok, Ferencvárosi Párducok – tagjai közül verbuválódott. Bár nem tud futballozni, ő az edző s a bíró a grundokon. A színjátszóknak fejenként ezer forintot fizet a fellépésért. Ezzel, mint mondja, felértékelődik a bibliaszakkör is…
– Nem kocsmázok, nem nyerőgépezek, odafigyelek a problémáikra: azt hiszem, új apafigurát jelenítek meg e kallódó gyermekek számára – állítja.

Tanúsíthatom: így van. Az elmúlt tanév vége felé bejelentés nélkül meglátogattam egy délutáni, f elsőtagozatos klubfoglalkozását, az egyik józsefvárosi oláh cigány többségű iskolában. (Sajnos ezt a Dugonics utcai iskolát az önkormányzat a szegregáció elleni harc jegyében most föl kívánja számolni, annak ellenére, hogy cigány nebulókra szakosodott, kitűnő pedagógusok tanítottak itt...) Az Orián-klubfoglalkozás témája a nemiség és a párválasztás volt. Meg kell hagyni, sok trágár közbekiáltás, ijesztő fölvetés zavarta a munkát, de az egykor orvosi egyetemre járt férfi nem botránkozott meg.

Például így vágta ki magát: „Látom, ti már nagyon sokat tudtok a szexről, de annál kevesebbet a saját testetekről… Mit rajzoltam fel a táblára?” „Egy petefészket.” „No nem egészen: ez egy petesejt.” „Az mindegy!” „Már hogy lenne mindegy? Ugyanaz a fészek és a madár?!” A fekete szemű gyerekek mosolyogva látták be a különbséget. Később egy feltűnően szép lány könnyezve szaladt ki, mert „Géza bá” arra döbbentette rá, hogy a fiúk általában nem becsülik azt a lányt, aki magát nyomban odaadja. De hamar visszatért, s így arról is hallhatott, hogy épp a leitatott, drogozásra rávett leányokat lehet könnyedén prostitúcióra kényszeríteni…

A foglalkozás után pár fiú még ott lógott Géza bá’-n. A klubvezető döntött: elviszi őket pizzázni. A kapun kívül még följegyeztem valamit tőle az „elátkozott” Dugonics utcán:
– Semmi közöm azokhoz a kisebbségvédőkhöz, akik a kisebbséggel próbálják zsarolni a többséget… Nem érdekel a pénzszűke sem. Pedig egy ismerősöm az mondta, nagyon sok pénzzel tudna támogatni, ha Jézust kihagynám a dologból. Azt feleltem, nélküle nem megy. Erre ő szomorúan ment tovább...