Milliárdos, de rossz menedzser

Olaszország nemzetgazdasága komoly nehézségekkel küszködik, Berlusconi gazdaságpolitikája úgy tűnik, megbukott. Míg a nagy olasz vállalatok vagy a politikai klientúra kiépítésének területeivé váltak, vagy botrányokba keveredtek, addig a kis-és középvállalatok is tönkrementek az utóbbi időben. A megoldást egy sikeres vállalkozótól remélik, aki a hírek szerint a nagy tervezésbe nem akarja bevonni Berlusconit.

Berlusconi bajban….
…..pontosabban az olasz gazdaság van bajban. A múlt ködébe vesznek már ugyanis azok az idők, midőn mindenki Silviója, a sikeres menedzser és self-made-man milliárdos boldog mosollyal megígérte honfitársainak az új olasz gazdasági csodát és honfitársai – el is hitték ezt neki.

Itália egyik – ha nem „a” – leggazdagabb embere, a tehetséges és sokoldalú vállalkozó ma már nem is ígér semmit, meg nem is hisznek el neki szinte semmit. Sőt, nagyon is úgy látszik, hogy nemcsak hogy gazdasági csoda nem lesz Olaszhonban, hanem gazdasági fellendülés sem. A félsziget nemzetgazdasága – a kivételnek számító Tod’s vagy Ferrari sikerei ellenére is – komoly nehézségekkel küszködik. Az euro-parlamenti választások után Berlusconinak fel is kellett áldoznia gazdasági miniszterét, Giulio Tremontit, hogy legalább átmenetileg csillapítsa koalíciójának viharait. Ez valóban csak átmenetileg sikerült s immár egyre több politikai elemző Olaszország „argentinosodásáról” beszél…

Az Alitalia (állami légiforgalmi társaság) csődje tán a legszimptomatikusabb példája Berlusconi (gazdasági) kudarcának. A megújítás képessége – vagy akarata? – hiányának. A cég ugyanis hagyományosan a politikai klientúra-építés terepe; vezetői sorra-rendre „valakiknek a valakijei”, azaz többnyire nem szakemberek, hanem politikai kinevezettek. Következmény: felduzzasztott létszám, romló szolgáltatások, anyagi csőd. Ugyan ki más mentheti meg az Alitaliát, mint Berlusconi, az üzlet világából érkezett sikeres vállalkozó? – sóhajtottak és reménykedtek egynémely olaszok néhány évvel ezelőtt. Sóhajtozni ma is sóhajtoznak, csakhogy már nem reménykednek. Az üzlet világából érkezett sikeres vállalkozó ugyanis hajszálpontosan úgy viselkedik, mint politikus elődei: politikai kinevezetteket rak(ott) az Alitalia vezető posztjaira. A koalíciós partner Északi Liga jelölte ki az Alitalia elnökét, a másik koalíciós párt, a Nemzeti Szövetség adta az igazgatót; az Északi Liga embere igazgatja a milánói Malpensa repülőteret, a Nemzeti Szövetség pártkatonája pedig a római Fiumicinót. Az „eredmény”: az Alitalia ma percenként (!) ezer euro veszteséget „termel” s az olaszok lassanként már hozzászoknak ahhoz is, hogy trikolórjukkal jelzett gépeken már nem utaznak.

Ez és ilyen hát Olaszország, pontosabban az olasz gazdaság ma. Ráadásul, csúf botrányok is rontják a helyzetet. A (dobozos) paradicsomot és zöldséget forgalmazó Cirio skandaluma, vagy az egész Itáliát megrengető Parmalat csődje (amely, nem is mellesleg, tizennégymilliárd eurót nyelt el). A csődök ódiuma visszahullik az olasz Nemzeti Bankra, amelynek kontrollját enyhén szólva hiányosnak minősítik a gazdasági szereplők. Ám ha a nagy cégek nem éppen skandalumokkal küszködnek, akkor – nagyon komoly financiális gondokkal bíbelődnek. A túlélésért harcol például a Fiat, s nehézségekkel kínlódik az ENI is. Nino Lo Bianco, vállalati tanácsadó szerint különösen nagy baj, hogy az ipari nagyvállalatok is válságban vannak, hiszen – szerinte – az innováció és a kutatás szempontjából ezek – elsődleges fontosságúak. „Az olaszok gazdagok, ám Olaszország szegény” – értékeli a helyzetet Lo Bianco az egyik olasz napilapban.

Temetni persze még nem illendő az olasz gazdaságot. „A kicsi szép….”, vallották mindig a félszigeten s tény, hogy jobbára a közép-és kisvállalatok tették mindig is virágzóvá és erőssé a gazdaságot. Így van ez most is. A kisvállalkozások dinamikusak, csaknem hárommillió embernek teremtenek munkát, s az olasz GDP harmincnyolc százalékát adják. Mintegy „kompenzálják” hát a nagyok keltette válságot. A bökkenő azonban az, hogy mostanság a „kicsik” is rossz passzban vannak: míg 2003-ban az északkeleti régiók jelentették a húzóerőt egész Itália számára, addig mostanság e vidékeknek is alaposan megcsappantak a bevételei. Exportjuk például kilenc százalékkal apadt; és a Velence és Trento, Padova és Belluno melletti utakon egymást érik a „kiadó” és „eladó”- táblák. Marche bőrfeldolgozó ipara és cipőgyártása, Prato textilipara, Como selyemipara ugyancsak gyengélkedik. Az ok? Enrico Letta, a Prodi-kormány egykori ipari és kereskedelmi minisztere szerint az előrelátás, a tervezés, a hosszú távú stratégia hiánya. „A kilencvenes években, amikor az olasz lírát leértékelték, könnyű és kifizetődő volt az export, ám a bevételt a vállalkozók, sajnos nem forgatták vissza fejlesztésekbe és a termelékenység növelését elősegítő új megoldások meghonosításába” – panaszkodott a minap Letta a milánói Corriere della Sera című napilapnak.

Ezt a fajta rövidlátást veti Silvio Berlusconi szemére is a közgazdászok jelentős része. Elmaradtak a nagy reformok, amelyeket pedig Berlusconi – a megválasztása utáni hónapok eufóriájában – megtehetett, keresztül vihetett volna. Akkor (még) megvolt hozzá a politikai ereje, hátországa, támogatottsága is. Ehelyett azonban a kormányfő viszonylag jelentéktelen vitákba bonyolódott, például az elbocsátott dolgozók újbóli foglalkoztatásának törvénye körül, vagy a hamis mérlegért elítélt vállalkozók amnesztiájának ügyében. Sok megfigyelő egyenesen piszlicsáré, s inkább ideológiai jellegű vitáknak minősíti ezeket, amelyek elvették az időt s energiát az ország modernizálását szolgáló döntésektől. „Az ország válsága strukturális” – állapítja meg Enrico Letta, aki szerint ezért nem a kormány a felelős. „De a kormányzat abban igenis nagy felelősséget visel, hogy képtelen reagálni erre a strukturális válságra, s a különböző politikai szövetségeit azért kötötte, hogy megnyerje a választásokat, nem pedig azért, hogy kormányozzon és valóban átalakítsa-modernizálja az országot” – hangzik Letta értékelése.

Mi a teendő? Sokan fogalmazzák meg e kérdést a félszigeten. Az egyik legokosabbnak és legtehetségesebbnek tartott „illetékes”: Luca di Montezemolo, a Confindustria új elnöke, aki az Agnelli-fivérek halála után átvette a katasztrofális helyzetben lévő Fiat irányítását is. Montezemolo Gianni Agnelli kedvence –majdhogynem tanítványa – volt, tehetséges vállalkozó. Ő hozta rendbe például a Ferrarit is. Hatalomra kerülésekor Berlusconi miniszteri posztot ajánlott neki, „Szuper Luca” (ahogyan újabban becézik őt olasz földön) azonban visszautasította a felkérést. Mondják, fenntartásai vannak a Lovaggal (Berlusconival)szemben. Most azt tervezi, hogy az ország legjelentősebb, legfajsúlyosabb gazdasági szereplőivel, köztük például Marco Tronchetti Proverával, a Pirelli igazgatójával, Diego Della Valléval, a Tod’s tulajdonosával, vagy Pininfarinával, Merlonival, Benettonékkal együtt – kidolgoz egy átfogó tervet az olasz gazdaság, s leginkább az úgynevezett nagyipar, a nagyvállalkozói szféra „rendbetételére”. Modernizálni kell, vallja Montezemolo, és ismét meg kell kezdeni a párbeszédet a szakszervezetekkel. Hírlik, a nagy tervezésbe Silvio Berlusconit nem is igen akarják belevonni. Hírlik, hogy a nagyvállalkozók oly’ gyöngének ítélik nagyvállalkozó-kollégájuk miniszterelnöki serénykedését, hogy már nincs is kedvük rá szavazni…

Különös paradoxon. Ámbátor nem ez az egyetlen az olasz földön. Berlusconinak, a vállalkozónak, persze, még nincs különösebb oka arra, hogy lógassa az orrát. Olaszország legvirágzóbb nagyvállalata – az övé.