„Nem vagyunk skinhead-zenekar”

A Hajógyári-szigeten nem játszhattak, a IV. Magyar Szigeten viszont ott lesznek. Vannak, akik gyűlöletkeltőnek tartják a zenéjüket azért, mert Erdélyről és Trianonról énekelnek. Pedig ők csak szeretik Erdélyt, és rajonganak Wass Albert műveiért. És nyomják a rockot.

– Milyen zenei múltatok van, hogyan alakult meg az Ismerős Arcok zenekar?

1987-ben érettségiztem, a gimnáziumban az Óbudai Kamarakórusban énekeltem, itt foglalkoztak először a hangommal úgy, ahogy azt kellett. Persze nem sok kedvem volt kórusban énekelni, ezért megalapítottuk az első kölyökzenekarunkat, meg így sokkal könnyebb volt csajozni is, főleg ha volt egy gitár is az ember nyakában.

A katonaság után Kondor Csabi barátom készült éppen létrehozni a Stexas-t, ahová egy ismerősöm ajánlott énekesnek. Megcsináltuk a próbafelvételt, elordítottam két Stevie Ray Woughan-számot, ami úgy tűnt, hogy megfelelt a bandának, mert hirtelen ott találtam magam profi, konzervatóriumot végzett zenészek között. Nagyon jó évek voltak ezek nekem a tanuláshoz, a rutinszerzéshez – mondja Nyerges Attila, az együttes frontembere.

Egy tagcsere folytán került hozzánk kicsit később jelenlegi bőgősünk, Galambos Nándi. Később Csabi belefáradt a zenélésbe, főleg a sikertelenség miatt, úgyhogy feloszlatta az együttest, de mi Nándival törtük a fejünket a folytatáson, és azon, hogy Práder Vilivel közösen kéne valamit kezdenünk a jövőben.

– A legfőbb visszatérő motívum a lemez szövegvilágában Wass Albert és Erdély iránt érzett szeretetetek. Honnan ered ez a vonzalom?

– Volt egy varázslatos évünk, mikor először koncerteztünk Erdélyben, majd kezembe került egy Wass Albert-könyv, az Adjátok vissza a hegyeimet. Elovastam, és e kettő együtt bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, nem akarok többé bluest játszani, ha nem muszáj, és ha dalszövegeket írok, akkor az ne a piáról és a csajokról szóljon.

Szóval az Erdélyben szerzett élmények hatására először megírtam az Egy a hazánk című dalt, majd a Lehetnénk mind-et, melynek utolsó versszaka úgy kezdődik, hogy „Trianonba akarok menni, a dolgokat a helyükre tenni…”, persze a srácoknál rögtön előjöttek azok a rossz reflexek, amiket az iskolaévek alatt neveltek az emberbe, hogy ez most micsoda, miért beszélünk erről, nem vagyunk skinhead-zenekar. Innentől kezdve viták és ordítozásig menő hisztik mentek, hogy írjam át, de nem írtam át. Aztán hoztam nekik a könyveket, hogy értsék meg, Trianonról beszélni kell. Hála Istennek fogékonyak voltak, így nem kellett tagcserén gondolkodnom.

– Milyen esélyt látsz arra, hogy Wass Albert középiskolai tananyag legyen, hogy egyáltalán bekerüljön az irodalmi kánonba?

– Először is szerintem le kell váltani a liberálisokat az oktatás éléről, majd a tévében, a rádióban, rendezvényeken kell ismertebbé és népszerűbbé tennünk a hozzá hasonlóan nagyformátumú magyar szerzőket, mélyebben bevinni őket a köztudatba, és akkor onnantól kezdve már lehet beszélni nyíltan Trianonról. Már vannak jelek, hogy sokakat érdekel ez a történelmi korszak, hiszen Várpalotán is megnyílt végre a Trianon Múzeum.
Mi ezzel a lemezzel szerettünk volna hozzájárulni a kérdés tisztázásához. Mikor az elszakított részeken élő magyaroknak játszunk, mindig elmondom, hogy ez nem nektek, hanem rólatok szól, és azokhoz, akik Magyarországon még mindig románoznak benneteket.

– Értek-e bennetek atrocitások vagy negatív hangvételű kritikák a szövegeitek tartalma miatt?

– A legújabbat tudom mondani, felkerült a zenekar a xenofob.hu weboldalra, bár az oldal nemrég megszűnt, a gyűjteményt nyomtatott formában is kiadták 3000 példányban, terjesztették könyvtárakban, iskolákban. De az igazság az, hogy olyan illusztris társaságban szerepelni, mint Bayer Zsolt vagy Usztics Mátyás, nekünk nem szégyen, hanem öröm. Másrészről, ha én ebből az irányból „kirekesztő” vagyok, akkor ők abból az irányból megbélyegzők kell, hogy legyenek. Ha meghallgatják a lemezt, és csak egyetlen szót is találnak, ami a kirekesztésre utal, akkor én tényleg abbahagyom a szövegírást.

– Van egy dalotok, amely a kommunizmus egy szörnyű tragédiáját dolgozza fel a családod vonatkozásában, a nagypapádat érintve. Hogyan élted ezt meg gyerekként, milyen hatással volt ez rád a későbbiekben?

– Nagypapám, aki egy grófnál dolgozott, megbecsült szakember volt. Amikor jött a kommunista hatalom, hirtelen kisember lett, míg másokból párttitkár. Egy ilyen emberrel egyszer a nagyapám összetűzésbe került. Három nap múlva jött érte a fekete autó, s felhozták őt ide az Andrássy út 60-ba, ahonnan csak napokkal később tért haza. Időnként még elvitték, mert nem az a fajta ember volt, aki csöndben tud maradni.
Persze jutott ebből a másik ágon is, édesanyám apja a Horthy-hadseregben szolgált őrnagyként. Őt fizikailag nem bántalmazták, de az ellehetetlenítésére minden eszközt bevetettek. Csak tróger munkát kapott, keményen kellet küzdenie, hogy el tudja tartani a családját. Elvették a szőlőjét, a pincéjét, ami Tolcsván volt, és ami ma borászati múzeum.
Ő sem beszélt róla soha, egyedül a Szabad Európa rádiót hallgatta reggeltől estig. Mindkét nagyapám 1987-ben halt meg, a változást már nem élhették meg.

– Hogyan alakult ki ez az eklektikus zene? Az az oka, hogy az előző formációkban különböző stílusokat játszottatok?

– Nagyon bosszantott, hogy úgy nőttem föl, hogy szinte semmi népzenét nem hallgattam, kimaradtam a táncház mozgalmakból is, csak a „kötelező” rock zenéken, – Eddán, Piramison, Hobón – nőttem fel. Most, felnőtt fejjel kellett ráébrednem, hogy micsoda kincs van a magyar népzenei kultúrában, és azt szerettem volna, hogy a mai kölykök, akik esetleg eljönnek a koncertjeinkre, megismerjék ezt a fajta muzsikát.

– Hol láthatunk, hallhatunk benneteket legközelebb élőben, kaptatok-e meghívást a két nagy fesztiválra, a Sziget 2004-re és a Magyar Szigetre?

– A Hajógyári-szigetre Ismerős Arcok-ként már nem fogadták el a jelentkezésünket, a Stexas-sal és az Udvari Bolondokkal játszottunk ott utoljára, viszont a Magyar Sziget rendezvény második koncertjét mi adjuk augusztus 11-én, 21.30-kor a P. Mobil előtt.