A többségi nemzeteket a bűnre emlékeztetjük

A december ötödikei népszavazás eredménye éppúgy megrázta az anyaország jóérzésű állampolgárait, mint a határokon túl élőket. Sokan az utóbbiak közül most hallgatnak, vagy azt mondják, nem kívánják többé átlépni Csonkamagyarország határait. Ebben a helyzetben elkeseredett, de szeretettel dorgáló, ugyanakkor vigasztaló és reményt keltő szavakat talán leginkább a kultúra emberétől, írótól, költőtől, művészfélétől várhatunk. Ezért is kérdeztük meg a Délvidéken élő Dér Zoltán irodalomtörténészt, Szabadka díszpolgárát arról, mit tehet a kultúra azért, hogy áthidalja az országhatárokat, s hogy egy nemzethez tartozónak érezze magát határon inneni és túli magyar?

– Meggyőződésem, hogy a kultúrának hihetetlenül nagy az ereje, s ennek is köszönhető, hogy a délvidéki maroknyi magyarság az elmúlt nyolc és fél évtizedben meg tudott maradni magyarnak. Iskoláimat még az első – a királyi – Jugoszláviában kezdtem, s ott bizony előbb tanultam meg a cirill betűket, mint a latint.

El tudja képzelni, hogy az én nemzedékem – a huszonnyolcasok – cirill betűkkel írt magyarul levelet szüleiknek, testvéreinek? Pedig, ez korántsem egy rosszul sikerült tréfa, sajnos maga a történelem, mert az iskolában akkor csak így tanították nekünk a betűvetés tudományát. Aztán, a negyvenegyes fordulat után, apám a könyvhéten megvette a népi és az erdélyi írók halina kötésű műveit. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, mely végérvényesen eljegyzett az irodalommal, s persze az a büszkeség hogy az egyik legnagyobb magyar írónak – Kosztolányinak – a szülővárosában nőttem fel. Többen mondták, csatlakozom hozzájuk: a kultúra a nehéz időkben tud igazán kapaszkodót adni az embernek. A második világháború után az agyongyötört, megrémített, megtizedelt délvidéki magyarság a kultúrában találta meg a kiutat a vészből. Néhány évvel a borzalmas negyvennégyes őszi tragédia után Palicson már Magyar Ünnepi Játékokat tartottak, s ezen a vajdasági magyarság színe-java megfordult.

A kultúra megtartó szerepére természetesen csakhamar ráébredhettek a kommunista ideológusok is. Ezért a testvériség-egység szellemében – nagyon ravaszul – a nyolcvanas évekre sikerült ellaposítaniuk az itteni magyarság kultúráját, azt jugoszláv tudattal megtölteni. A sors különös játéka folytán azonban a kilencvenes években újabb fordulat, egyfajta csoda következett be. Az iszonyatos diktatúra nyomása ellenére gomba módra szaporodtak az új magyar művelődési intézmények. A szórványmagyarságban egy kis segítséggel ismét becsülete lett a magyar szónak. Most, a magyarországi csúfos népszavazás után reményt keltett bennem az a hír, hogy múlt vasárnap kettőszázötven szerémségi kis magyarnak kedve van újra megtanulni az anyanyelvét, akkor is, ha ez már a skanzenitás formáját mutatja, hiszen náluk mindez elsősorban az énekelésben és a táncban jut kifejezésre. Ez az esemény természetesen nem kerül egyik bulvárlap címoldalára, de még egy eldugott rovatába sem – ez nem számít Magyarországon eseménynek. Mindezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy nem az igenek és a nemek döntik el, hogy érdemes-e, vállalható-e magyarnak lenni.

Közel a nyolcvanhoz úgy látom, nem ismerjük egymást eléggé, s egy kicsit le is becsüljük egymást. Mi, határon túlra taszított magyarok a kelleténél önérzetesebbek vagyunk – van bennünk egyfajta dac, ami a többségi, a kisebbségi sorsot meg nem tapasztalt honfitársainkból hiányzik, hiszen a népek közötti ingázások az elmúlt évszázadok alatt megedzettek, de egyben gazdagítottak is minket. Ezért, a mi feladtunk talán az, hogy ezt a kisebbségi tapasztalatot osztjuk meg, vigyük át a kultúra segítségével.

– Mennyire ismerjük egymás íróit, költőit, művészetét?

– Meglátásom szerint, egyirányú a kapcsolat. Az számomra természetes, hogy a délvidéki kisdiákok a magyar klasszikusokat tanulják, s hogy a gimnazisták a kortárs magyar írók műveit is ismerik. Volt egy időszak, amikor az avantgárd irodalomnak errefelé nagyobb volt a becsülete, mint odaát. Nem tudom, kikről tanulnak most a magyarországi gyerekek. Olvastak-e egyáltalán Herceg János-novellát, tudják-e, hogy a Gion Nándor regények motívumai Bácskából erednek. Sajnos, Fehér Ferencet itthon is egyre kevesebben olvassák, de sorsunkat megismerhetik műveiből. Ha én lennék a magyar kultuszminiszter, akkor minden magyar diákkal elolvastatnám Dudás Károly Ketrecbálját, mert meggyőződésem, hogy megértenék belőle mit jelent az, ha valakinek a kisebbségi magyar sors, annak minden keserve, bánata és kilátástalansága jut osztályrészül, az a sors, aminek hátterét Csoóri Sándor barátom írta le oly szépen: a többségi nemzeteket mi mindig is a bűnre emlékeztetjük, s ezért akarnak minket kitörölni, eltörölni. Az eredendő bűn pedig maga Trianon.
Az írók, a kortársak figyelemmel kísérik egymás munkásságát. Arról viszont meg vagyok győződve, hogy a határon túli fiatalabb nemzedék munkáira nem kellő mértékben figyelnek fel az anyaországban. Mert ha így lenne, az általam nagyra becsült Esterházy Péter árnyaltabban fejezte volna ki ellenvetéseit Kontra Ferenc véleményével kapcsolatosan, s akkor talán nem oktatta volna ki egyik legtehetségesebb írónkat, aki a sorssal dacolva a mai napig a Délvidéken maradt.

– Jelent-e változást a határokon túl élő magyar költők, írók életében, hogy több magyar írószervezetbe is beléphetnek?

– Számomra nem sokat, ugyanis már nyolc éve súlyos beteg vagyok, alig tudok kimozdulni szabadkai otthonomból. Annak viszont örülök, hogy a Magyar Írószövetség segítségével nekünk is megnyílt egy kicsit a világ, hiszen külföldi ösztöndíjat kaphatnak tehetségeseink. Azt is el kell mondanom, hogy mint általában, ebben az esetben is van a rossznak egy jó oldala: betegségem miatt nem veszek részt az időnként fel-fellobbanó vitákban. Nagyon elcsodálkoztam, amikor hírét vettem annak, hogy délvidéki írótársaim közül a legutóbbi nagy vihar után többen is jobbnak látták, ha kilépnek az Írószövetségből. Meglepődtem, mert nem voltak ennyire finnyásak akkor, amikor leszerelték a Vajdasági Írószövetség ötnyelvű cégtáblákat: akkor maradtak és hallgattak.