Pusztitó tűzvihar

1945. február 13-14-én a nyugati szövetségesek megsemmisítő szőnyegbombázást indítottak az addig viszonylag megkímélt Drezda ellen. A város porig égett, a halottak száma a hivatalos adatok szerint elérte az 50 ezret, a történészek szerint viszont akár háromszázezer is lehetett. A fő célpont, a város vasúthálózata három nap múlva szinte százszázalékos kapacitással működött.

Orosz Zoltán
2005. 02. 13. 7:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

1945. február 13-án és 14-én a brit Királyi Légierő és az Egyesült Államok Hadseregének Légiereje (ma az Egyesült Államok Légiereje) kevesebb, mint három hónappal a második világháború május 8-i befejezése előtt szőnyegbombázással szinte megsemmisítette Drezda városát.

Néhány évvel a repülők katonai alkalmazásában óriási fejlődést eredményező első világháború után Giulio Douchet olasz repülőtiszt előállt a légiháború elméletével. A tábornok úgy gondolta, hogy a jövő az égen vívott háborúké. Szerinte a repülőerők fejlődése lehetővé teszi majd, hogy az ellenséget előbb az égen legyőzve, majd a légiflottákkal az ipari, politikai, közlekedési központjaira és szárazföldi erejére mérve csapásokat, teljesen térdre kényszerítsük. A szárazföldi erők szerepe csupán arra korlátozódik – vélte akkor –, hogy a repülők által elért sikerek nyomán megszállják az ellenség területét.

A repülők lehetőségeit természetesen mások is felismerték. A britek az első világégés után meg is kezdték a stratégiai bombázóerők feljesztését. Az alkalmazásra kidolgozott katonai doktrína (alapelv) szerint a hadászati légierő feladata a normális élet olyan mértékű megzavarása, hogy az ellenségeskedés folytatása elviselhetetlennek tűnjön az ellenség számára.

A második világháború közepére főleg az angolszász légierőben volt sok híve a bombázók hadászati célú alkalmazásának. Az elképzelés szerint a hatalmas bombázók sikerrel vethetők be a háború végső kimenetelét befolyásoló feladattal. Főleg az ellenség hátországában fekvő ipari és közlekedési központok elleni támadásokat hajtottak végre, melyeknek célja az volt, hogy a termelés és utánpótlás akadályozásával segítsék elő a háború mielőbbi befejezését.

A támadás okaként sok minden szerepel a Coventry brit város elleni négy évvel korábbi szőnyegbombázás miatti bosszútól az angolszász légierő szovjetek feletti fölényének demonstrálásáig – olvasható a wikipedia.org internetes enciklopédiában. Az egyik ilyen szerint a brit légi vezérkar vezetője javasolta, hogy intézzenek minden korábbinál pusztítóbb támadást egy addig viszonylag megkímélt német város ellen, ezzel is gyorsítandó a háború befejeződését. A korabeli hivatalos magyarázat szerint a nyugati és keleti fronton való előnyomulást egyaránt elősegítő támadások végrehajtására utasították a stratégiai légierőt. Erre dolgozták ki a Mennydörgés hadműveletet. Célja: olyan csapást mérni a német erőkre, amely megakadályozza azok hátországban való újjászervezését, egyben elzárja az ellenség visszavonulási útjait – és persze elősegíti a háború mielőbbi befejezését. Drezda fontos ipari körzetként és közlekedési csomópontként, illetve az újjászervezendő erők feltételezett összevonási körzeteként került célkeresztbe (Berlin, Lipcse és Kemnitz mellett). A feladatot – aminek végrehajtását a parancs szerint máris meg kellett kezdeni, amint az időjárási viszonyok lehetővé teszik – Arthur „Bombázó” Harris brit tábornok kapta, aki a szőnyegbombázás megrögzött hívének számított.

A két támadáskor a várost nyolcszáz brit bombázó 4500 különösen nagy erejű rombolóbombával és négyszázezer gyújtóbombával szórta meg. A következő napon 311 amerikai B-17-es („Repülő erőd”) bombázó összesen 771 tonna robbanószert szórt a településre. A támadásokkal egy időben vadászgépekkel csapást mértek a ki- és bevezető utakra is, hogy ezzel is növeljék a káoszt.

A gyújtóbombák hatalmas, több ezer négyzetkilométer kiterjedésű, hatalmas hőfokon égő olthatatlan tűzvihart keltettek a városban. A taktika a városok elleni gyújtóbomba-támadásoknál ismert eljárásnak megfelelően az volt, hogy először rombolóbombákkal igyekeztek minél nagyobb kárt okozni az épületekben, utat törve ezzel a gyújtóbombáknak. Azok tehát már az épületeken belül robbantak, így volt, ami táplálja az általuk okozott tűzet.

Becslések szerint a keleti front elől menekülőkkel együtt 1,2 millió ember lehetett az akkor 630 ezer lakosú városban – amiről a szövetségesek is tudtak. A legóvatosabb becslések szerint 50 ezren vesztették életüket a támadásban. A németek akkor negyedmillió halottról számoltak be. Az igazság valahol a két véglet között van, s mára elfogadott, hogy legalább annyian vesztek oda, mint ahányan a Hirosima elleni támadásban a robbanás után azonnal (körülbelül 80 ezer ember) életüket vesztették.

A korabeli és későbbi elemzések sem egyértelműek a stratégiai légierő alkalmazásának értékelését illetően. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy általában nagyobbra becsülték az okozott kárt a valóságosnál, és így tévedtek a helyreállítási munkálatokhoz szükséges időt illetően is. Míg a valóságban egy-két hét alatt újraindult a munka a futószalagok mellett, addig a nyugati szövetségesek általában három-négy hétig kis túlzással még felderítő repülésekkel sem zavarták a termelést. A valósághoz az is hozzátartozik, hogy a szőnyegbombázást az indokolta: a kor színvonalán nem tudták kellő hatékonysággal eltalálni a kisebb célpontokat. Drezda esete pedig árulkodó ennek a taktikának az eredményességét illetően: a fő célpontnak jelölt vasútvonalak már három nap múlva közel teljes kapacitáson működtek.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.