1945. február 13-án és 14-én a brit Királyi Légierő és az Egyesült Államok Hadseregének Légiereje (ma az Egyesült Államok Légiereje) kevesebb, mint három hónappal a második világháború május 8-i befejezése előtt szőnyegbombázással szinte megsemmisítette Drezda városát.
Néhány évvel a repülők katonai alkalmazásában óriási fejlődést eredményező első világháború után Giulio Douchet olasz repülőtiszt előállt a légiháború elméletével. A tábornok úgy gondolta, hogy a jövő az égen vívott háborúké. Szerinte a repülőerők fejlődése lehetővé teszi majd, hogy az ellenséget előbb az égen legyőzve, majd a légiflottákkal az ipari, politikai, közlekedési központjaira és szárazföldi erejére mérve csapásokat, teljesen térdre kényszerítsük. A szárazföldi erők szerepe csupán arra korlátozódik – vélte akkor –, hogy a repülők által elért sikerek nyomán megszállják az ellenség területét.
A repülők lehetőségeit természetesen mások is felismerték. A britek az első világégés után meg is kezdték a stratégiai bombázóerők feljesztését. Az alkalmazásra kidolgozott katonai doktrína (alapelv) szerint a hadászati légierő feladata a normális élet olyan mértékű megzavarása, hogy az ellenségeskedés folytatása elviselhetetlennek tűnjön az ellenség számára.
A második világháború közepére főleg az angolszász légierőben volt sok híve a bombázók hadászati célú alkalmazásának. Az elképzelés szerint a hatalmas bombázók sikerrel vethetők be a háború végső kimenetelét befolyásoló feladattal. Főleg az ellenség hátországában fekvő ipari és közlekedési központok elleni támadásokat hajtottak végre, melyeknek célja az volt, hogy a termelés és utánpótlás akadályozásával segítsék elő a háború mielőbbi befejezését.
A támadás okaként sok minden szerepel a Coventry brit város elleni négy évvel korábbi szőnyegbombázás miatti bosszútól az angolszász légierő szovjetek feletti fölényének demonstrálásáig – olvasható a wikipedia.org internetes enciklopédiában. Az egyik ilyen szerint a brit légi vezérkar vezetője javasolta, hogy intézzenek minden korábbinál pusztítóbb támadást egy addig viszonylag megkímélt német város ellen, ezzel is gyorsítandó a háború befejeződését. A korabeli hivatalos magyarázat szerint a nyugati és keleti fronton való előnyomulást egyaránt elősegítő támadások végrehajtására utasították a stratégiai légierőt. Erre dolgozták ki a Mennydörgés hadműveletet. Célja: olyan csapást mérni a német erőkre, amely megakadályozza azok hátországban való újjászervezését, egyben elzárja az ellenség visszavonulási útjait – és persze elősegíti a háború mielőbbi befejezését. Drezda fontos ipari körzetként és közlekedési csomópontként, illetve az újjászervezendő erők feltételezett összevonási körzeteként került célkeresztbe (Berlin, Lipcse és Kemnitz mellett). A feladatot – aminek végrehajtását a parancs szerint máris meg kellett kezdeni, amint az időjárási viszonyok lehetővé teszik – Arthur „Bombázó” Harris brit tábornok kapta, aki a szőnyegbombázás megrögzött hívének számított.
A két támadáskor a várost nyolcszáz brit bombázó 4500 különösen nagy erejű rombolóbombával és négyszázezer gyújtóbombával szórta meg. A következő napon 311 amerikai B-17-es („Repülő erőd”) bombázó összesen 771 tonna robbanószert szórt a településre. A támadásokkal egy időben vadászgépekkel csapást mértek a ki- és bevezető utakra is, hogy ezzel is növeljék a káoszt.
A gyújtóbombák hatalmas, több ezer négyzetkilométer kiterjedésű, hatalmas hőfokon égő olthatatlan tűzvihart keltettek a városban. A taktika a városok elleni gyújtóbomba-támadásoknál ismert eljárásnak megfelelően az volt, hogy először rombolóbombákkal igyekeztek minél nagyobb kárt okozni az épületekben, utat törve ezzel a gyújtóbombáknak. Azok tehát már az épületeken belül robbantak, így volt, ami táplálja az általuk okozott tűzet.
Becslések szerint a keleti front elől menekülőkkel együtt 1,2 millió ember lehetett az akkor 630 ezer lakosú városban – amiről a szövetségesek is tudtak. A legóvatosabb becslések szerint 50 ezren vesztették életüket a támadásban. A németek akkor negyedmillió halottról számoltak be. Az igazság valahol a két véglet között van, s mára elfogadott, hogy legalább annyian vesztek oda, mint ahányan a Hirosima elleni támadásban a robbanás után azonnal (körülbelül 80 ezer ember) életüket vesztették.
A korabeli és későbbi elemzések sem egyértelműek a stratégiai légierő alkalmazásának értékelését illetően. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy általában nagyobbra becsülték az okozott kárt a valóságosnál, és így tévedtek a helyreállítási munkálatokhoz szükséges időt illetően is. Míg a valóságban egy-két hét alatt újraindult a munka a futószalagok mellett, addig a nyugati szövetségesek általában három-négy hétig kis túlzással még felderítő repülésekkel sem zavarták a termelést. A valósághoz az is hozzátartozik, hogy a szőnyegbombázást az indokolta: a kor színvonalán nem tudták kellő hatékonysággal eltalálni a kisebb célpontokat. Drezda esete pedig árulkodó ennek a taktikának az eredményességét illetően: a fő célpontnak jelölt vasútvonalak már három nap múlva közel teljes kapacitáson működtek.
Világklasszisunk szerint ez volt a baj a fiatalokkal, a kapitány elárulta a titkot
