A koreai hegyek között van egy tó. A tó közepén úszik egy kunyhó. Ez a lakhely védett övezet: sziget. A kunyhóban a mester lakik tanítványával, a négy-ötéves kisfiúval. A hely, ahol élnek, a világ közepe: meditatív centrum. Olyan hely, ahol a beavatott megélheti a természetes csodát: az önmaga középpontja köré tömörült lélek a kozmosz köldöke. Az idáig jutott, magába vonult ember önmaga mélyén pillantja meg a világmindenséget. Ahhoz azonban, hogy az adeptus erre a fokra eljusson, az szükséges, hogy a világ ártó hatásait kiszűrje. A kunyhót ölelő víz – melyről nekem, mint afféle hellenofil Mórickának a görögök világát körülfolyó Ókeanosz körfolyama jut eszembe – éppen ilyen szűrő. Híd nem vezet a meditációs létszigetre, csak csónakkal lehet megközelíteni. Aki pedig csónakba száll, az szükségképp a parton hagyja világát.
Ám a tanítvány nem elég erős. Amikor a szigeten megjelenik egy lány, akit lelki bajából kell kigyógyítani, a fiú a világot választja: szerelmes lesz a lányba, és elszökik vele. Az öreg egyedül marad. Néhány év múlva megjelenik a fiú. Üldözi a rendőrség, mert féltékenységi rohamában megölte a lányt. (Az öreg hiába tanította arra, hogy a felébredő vágyat azonnal követi a birtoklás ösztöne.) Vezeklésül a mester egy szent szöveget fest föl a kunyhó előterének deszkapadlatára. A feladat: azzal a késsel, amivel gyilkolt, kivésni a szöveget. A fiú bűnt követett el: felhorzsolta a rend felületét. A megtisztulás első lépcsője: a horzsolás mozdulatát átvezetni a szent íráson.
Amikor a nyomozók megjelennek, a fiú még nem végzett a véséssel. Ott alszanak hát: megvárják, míg befejezi. Amikor a munka elkészül, és a fiú fáradtan elalszik a ház előtt, a mester és a rendőrök színes festékkel kifestik a szavakat. A szent szöveg kivájt medrét az élet színeivel töltik fel. Helyreállt a rend, most már kezdetét veheti a bűnhődés.
A börtönből visszatérő fiú már csak mestere holttestét találja. Amit az bevégzett, ő folytatja ezután. Súlyos Buddha-szobrot köt a nyakába, és megindul, föl a hegyre. Amikor nagy küzdelmesen fölér a hegytetőre, és megpillantja felülről a tavat, imádkozni kezd. Ismeri a tant, megjárta a világot, ismeri a bűnt és a bűnhődést, és már látja felülről azt, amiben korábban élt. Már nyugodtan visszaereszkedhet a kunyhóba, hogy egyszer talán egy tanítványa folytassa azt, ami nem ér véget, nem ér célt soha: az örök, céltalan, gyönyörű, mozdulatlan mozgást a végső semmi felé. Ez az élet.
origo.hu
Komoly anyagi segítséget kapnak a nyugdíjasok
