Az origón

A Bergman-sorozat éke a trilógiának nevezett filmhármas: Tükör által homályosan (1961), Úrvacsora (1963), A csend (1963). Az Úrvacsorához - a sorozat többi filmjéhez hasonlóan - bónusz csomagot is kapunk: fényképgalériát, filmelemzést. (Ez utóbbiban nincs sok köszönet, mert Bikácsy Gergely, aki az elemzést végrehajtja, sajnos semmit nem ért a filmből.) Végre valami, aminek értelme van.

A mélypont ünnepélye, mondhatnám Pilinszkyvel. A pap életét a megszokottban felfüggesztő szálak egyszerre mind elszakadnak. A kétségbeesett hívő, aki lelki segítségért keresi fel a papot (ez utóbbi neve persze Tamás), hiába megy. Az csak a saját kétségeiről beszél neki. A kiábrándult ember, aki már régóta azon rágódik, hogy a kínaiak bármikor bárhová ledobhatják az atombombát (és akinek egyébként – nem véletlenül – halász a mestersége), még aznap öngyilkos lesz. Kudarc a hivatás terén.
Kiég a szerelem is. A pap felesége két éve meghalt, és ő azóta nem tud szabadulni tőle. Képtelen elengedni halottját. Szeretőjét – akinek görcsös igyekezete, hogy a feleséget valahogy pótolja, rendre kudarcba fullad, ellentétébe fordul át – egy látványos őszinteségi rohamában eltaszítja magától.
A hit is kudarcot vall. Amikor az élet értelmetlensége megbonthatatlan körré zárul, Tamás kimondja a híres mondatot: „Uram, miért hagytál el engem?” Amikor a hitehagyott pap az oltár elé lép, heves köhögőroham tör rá. Összecsuklik. Leroskadó alakja mögül betűz a templomba a nap.
Nullpont. Minden egész eltörött, a lelkipásztor életét elöntötte a Semmi. Most végre szabad. A nullpont szabadsága jött el, Tamás a megsemmisülés legsötétebb lélekmélyére ért. Mindez akkor világosodik meg előtte, amikor a nyomorék templomszolga elmondja neki, hogy végre megértette Krisztus szenvedését. Mert mindenki csak a testi szenvedésről beszél, holott a lelki kín volt a legnagyobb. Hogy tanítványai elhagyták, elaludtak, elárulták. Hogy nem értette meg senki.
Ez a monológ Tamás beavatása. Olyan mélyre ért, hogy már megérti, miről beszél ez a nyomorék. A templomban közben misére készülődnek. A szeretőn és a rokkant szolgán kívül egy lélek sincs jelen. Tamás pedig az oltár elé lép, és kimondja a következő mondatot: „Szent, szent, szent az Úr.” A valóban megtalált hit nem kényelmi berendezkedés, nem életszépelgés, hanem olyan abszurd tapasztalat, amelynek transzcendentális alapja a teljes megsemmisülés. Végtelenül egyszerű. Végtelenül bonyolult.