Tamás Gáspár Miklós: Másképpen kell írni

Tamás Gáspár Miklós:: „…lehetetlen állapot valamely demokratikus politikai közösségben, hogy a vitatkozó felek némelyike állandóan fagyos lenézéséről biztosítja a másikat. Ezen a gyakorlaton – ami engem illet – én már évek óta változtattam, de a jobboldalnak azért rémületes emlékei lehetnek rólam korábbról. Ha nem ismerjük el vitafeleinknek a miénkkel egyenlő méltóságát, akkor joggal támadnak kétségek saját demokratikus érzületünk valódiságát illetően. A megvetésből nem vita, hanem (szimbolikus) büntetés következik. Ez pedig helytelen.
A másik megfontolás: kétségtelenül unalmas, ízetlen-bűzetlen, ráadásul visszaélésekre alkalmat adható eszme „a nemzeti egység”, de hadd hozzak föl valamit a mentségére. „A nemzeti egység” – amelyre hivatkozva persze sokan befognák a másként gondolkodók száját, vö. a mindenkori kormánypárt félkegyelmű szemrehányásával a mindenkori ellenzéknek, hogy ti. „lejáratják hazánkat külföldön” – bizonyos mértékig létföltétele a demokráciának. A demokrácia akkor lehet (valamelyest mégis) a nép hatalmára kicsit hasonlító berendezkedés, ha a politikai közösségből (a nemzetből) szimbolikusan sincs kirekesztve senki. Emiatt csínján kell bánni az olyan megfogalmazásokkal, amelyek valamilyen csoportot nem vitapartnernek, vetélytársnak állítanak be – hanem ellenségnek.
Az elkötelezett szociálliberális közvélemény hörög, ha a számára rokonszenves embereket „idegenszívűnek”, „púposlelkűnek”, „konzumidiótának”, „panelprolinak”, „zsidóbérencnek” stb. nevezik. De ez a közvélemény megfeledkezik a jobboldal sérelmeiről, amelyet a demokrácia ellenségének, rasszistának, tahónak, elmaradott-retrográd atavizmusnak szoktunk volt – és némelyek szoktak ma is – hívni.”

„Sok keserűséget okoztam jobboldali honfitársaimnak, és azt hiszem, nem érte meg. Az eredmény nem engem igazol. Bármilyen jobboldali lapot nyitok ki (hiszen személyesen már nagyon régen nem beszéltem jobboldali magyar emberrel, bár külföldi konzervatívokkal igen – noha ez is egyre nehezebb!), szíven üt a mély megbántottság tónusa. Ez így nagyon nincs jól. Azok is érző és érzékeny emberek, akiknek a közéleti működése engem történetesen nem tölt el elragadtatással, és valamennyiünk közös vesztesége, ha ők rosszul érzik magukat a bőrükben – s ez különösen rosszul esik, ha nem vagyok benne ártatlan.
Megnyertem néhány szócsatát. A világ nem lett tőle jobb, s akik gratuláltak, nem értettek mindig jobban, mint azok, akik nehezteltek rám.
Nemzetünk fele képtelen megérteni, hogy a jobboldalon nemcsak vezetőként fogadnak el pár embert (főleg persze Orbán Viktor országgyűlési képviselőt), hanem szeretik is őket, ezért az olyan – önmagukban jelentéktelen – bárgyúságok, mint Székhelyi József szegedi színigazgató idétlen mondatai az SZDSZ küldöttgyűlésén (amelyektől a pártnak akkor és ott helyben el kellett volna határolódnia, Kuncze Gábor győzte volna humorral), valódi fájdalmat okozó, súlyos sértésnek számítanak.”

(Magyar Hírlap 2005. április 11.)