Száz lépés – az illegális kertásástól a 15 millió magyar országáig – Gyurcsány Ferenc parlamenti felszólalása

Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim!
Tizenöt év elvileg nem hosszú idő egy nemzet életében. Az elmúlt tizenöt év mégis jelentősen átalakította Magyarországot, legalábbis hogyha politikai almanachokban, a történelemkönyvek lapjaiban nézzük. Ami egy ország számára fontos, s ami egy országról messziről látható, az sokat változott. Változott politikai intézményrendszere, változott alkotmánya, sokat változott gazdasága, változtak szövetségesi kapcsolatai. Megváltozott a helye a világban. Akár elégedettek is lehetnénk. De van valami, ami nem változott, vagy nem eleget, sokak számára pedig éppen hogy úgy változott, hogy nem a megelégedettséget növelte, hanem a csalódást, a kiábrándulást. Nem változott eléggé az emberek hétköznapja. Nem változott a nyugalmat, a biztonságot adó hétköznapi világ, sőt, mint hogyha egyre több kockázattal, egyre több kihívással találná magát szembe az ember. Így aztán hogyha az ember politikussá vagy közszereplővé válik, akkor egyik oldalról büszke mindarra, amit elért az ország, a másik oldalról pedig szembesül azzal a kérdéssel, hogy: Na jó, és a hétköznapokkal mi van? Ad-e nekünk okot elégedettségre az, ahogyan ma milliók élnek Magyarországon? Elégedettségre ad-e okot, amilyen módon a gyermekeink, korosztályi társaink, szüleink, nagyszüleink hétköznapjai alakulnak? Azt hallom, hogy Magyarországon sokan azt mondják, hogy nem elégedettek azzal, ahogyan mennek a dolgok. A rendszerváltás a hétköznapok tekintetében nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Azt mondják, hogy nem nőtt a hétköznapok magasztossága, nem nőtt a hétköznapok nyugalma és biztonsága, hogy nem lehet könnyű szívvel gondolni a holnapra és a holnaputánra.
Az elmúlt időszakban nagyon sokfajta terápiát próbáltak ki az egymást váltó politikusok és az egymást váltó kormányok. Volt ilyen is és volt olyan is. Az elmúlt tíz évben, ’95 után Magyarország folyamatosan növekvő gazdasági pályán volt. 3–4,5 százalékkal növekszik közös jövedelmünk. Akár elegendő is lehetne arra, hogy úgy érezze az ország, hogy rendben mennek a dolgok, kinyílott a világ Magyarország előtt, hogy egyre többen és többen kapcsolódnak be abba a világba, amely fölfelé vezet egy nyugodtabb, biztonságosabb élet útján, nem pedig a hétköznapi kuporgatás, a hétköznapi kockázatok, a hétköznapi konfliktusok útján. Ha mégsem így van, akkor nyilván nagyon sok mindent nem csinálunk jól. Ha mégsem így van, akkor azt gondolom, hogy végig kell gondolni, hogy mit lehet másként tenni, hogyan lehet az országban nemcsak kevesek, hanem sokak számára biztonságot, nyugalmat, emelkedő életet és lehetőséget teremteni. 2000–2001 környékén elindítottunk egy a korábbiaktól eltérő gazdaság- és társadalompolitikát. Annak idején ezen sokat vitatkoztunk, de nyugodtan bevallhatom önöknek, hogy a lényeget tekintve 2002-ben ezt folytattuk abban tekintetben, hogy azt gondoltuk, hogy az emberek hétköznapjainak nyugodtabbá, gazdagabbá tételében adjuk oda a főszerepet a kormánynak, s bővítsük a kormány jóléti és fejlesztési kiadásait. Tegyünk hozzá: változatlan struktúrával, változatlan intézményi keretek között, adókból finanszírozva. Hozott ez eredményt, átmenetit mindenképpen. Az ország úgy érezte, hogy elindult fölfelé. Addig érezte így, ameddig – mások adójából finanszírozott módon – az állam ezt a szerepet el tudta látni. Ha visszaemlékszem a 2002-es eredeti költségvetésre, ami akkor a kétéves költségvetés része volt, és megnézem, hogy az azóta eltelt időben mennyivel költöttünk többet, elképesztő számot látok. 8600 milliárd forinttal költöttünk el az elmúlt három évben többet, mint amit 2002-ben elkölteni terveztünk. 8600 milliárd forint annyi, mint amennyi általános forgalmi adót négy év alatt beszedünk. Annyi, amennyit négy év alatt kifizetünk nyugdíjban. Annyi, hogy az összes magyar önkormányzat költségvetési támogatását két évre odaadhatnánk előre. Budapest, amelynek a legnagyobb a költségvetési támogatása, több mint 20 évig megélne ebből a pénzből. Az összes családtámogatásra elég lenne 20 éven keresztül – ez ma 400 milliárd forint körül van. Irdatlan nagy pénz ez! Tegyük hozzá – mert időnként keresik ellenzéki barátaink is, meg talán mások is, hogy hol vannak azok a pénzek, amelyek az elmúlt időszakban gyarapították közös államadósságunkat –, a fele, tehát mintegy 4000 milliárd forint ebből a 8600 milliárdból éppen itt van, ebben a programban. A másik felét pedig adókban és járulékokban szedtük be, az emberek fizették ezt be. Tegyük fel a kérdést: ezáltal gazdagabb lett Magyarország? Boldogabbak lettek-e az emberek? Úgy érzik, hogy rendben mennek dolgaik, miközben 2001. és 2003–2004 között egy rendkívüli módon bővülő állami szerepvállalás próbálta megoldani a gondjainkat és a bajainkat?
Mindeközben nagyon fontos sikerek is voltak. Mert bár vitatkozunk a jövedelmeken és a béreken, összehasonlítgatjuk a tavalyit a tavalyelőttivel, de azt azért mégiscsak látjuk, hogy az elmúlt kettő évben az, amennyit átlagosan meg tudunk vásárolni a jövedelmeinkből, nyugdíjainkból, az 20%-kal több, mint három évvel ezelőtt. Hogyha megnézzük, hogy mennyi lett a családtámogatás, azt mondhatjuk, hogy sokkal több lett. De unos-untalan elmondtuk ezeket a számokat, semmiképpen nem folytatnám azt a gyakorlatot, amelyet magam is nagyon sokszor kritizáltam. Nem kívánnék nagyon egyszerűen és földszintes módon a kormány előző években megtett intézkedéseinek sikerpropagátorává válni. Az egyik oldalon nagyon sok intézkedés, nagyon sok jótétemény történt az emberek pénzéből, amelynek érzékelni lehet a hatását, a másik oldalról nagyon sok kielégítetlen szükség, bánatos tekintet, csalódás, kielégítetlen igény van. Mit kell tenni ezzel?
Számot vetve ezzel a helyzettel, folytatva a február 14-én elmondott országértékelő beszédet, amikor azt mondtam, hogy új politikára van szükség, és próbáltam arra ösztökélni önmagunkat is, hogy vessünk számot az elmúlt 15 évvel és az elmúlt évekkel is, hogy merre tovább, azt mondom, hogy tegyük azt, amiben – ahogy hallom az ellenzéki és kormánypárti képviselők szavait – talán még egyet is értünk. Mert egyetértünk abban, hogy egy országban az emelkedést, a hétköznapi élet nyugalmát, büszkeségét, méltóságát nem tudja más megteremteni, mint a tisztességgel végzett és tisztességgel megfizetett munka. Önök, az ellenzék padsoraiban, úgy hívják ezt talán, hogy a munka gazdaságát kell megteremteni. Ebben egyetértünk. Teremtsünk egy olyan világot, ahol lehet és megéri dolgozni, sőt, lehet és megéri fehéren, mindenkinek elmondva, és nem rejtőzködően dolgozni, amelyben megéri befizetni a munkához társuló közterheket. De ezt nem lehet csak a munka világában megtenni. Egy ilyen világ nem egyszerűen foglalkoztatási és munkaerő-piaci politikával áll elő. Akkor azt kell mondanunk, hogy erre kell felfűznünk a teljes politikánkat, természetesen erre kell felfűzni az oktatáspolitikánkat, erre kell felfűzni az állam egész szerepvállalását, ezt kell támogatni az egészségügyi rendszerünknek, ezt kell támogatni a társadalombiztosításnak, benne a nyugdíjbiztosításnak, erről kell szólni a szociálpolitikánknak, ehhez kell hozzájárulni a fejlesztéspolitikának, és ne felejtsük el: az adó- és járulékpolitikának is. Hogy lehessen és érdemes legyen munkát végezni.
Ma nagyon sok akadály áll ezzel szemben. Amikor azt mondtam, hogy nincsen egyetlen egy nagy titka az országnak, nincsen egyetlen egy kulcs, ami megnyitja a sikerhez vezető utat, nincsen egyetlen egy reform, ami hiányzik, hanem sok-sok lépés van, tucatnyi és tucatnyi és tucatnyi. Biztos, hogy több mint száz, jelképesen mondjuk azt, hogy száz. Sok lépés van előttünk, amelyben egy olyan világot lehet teremteni, amely nem féligazságokra, hazugságokra, titkolt, sőt elrejtett munkára épül, amely nem a trükkös Magyarországra épül. Azt gondolom, hogy ezt meg lehet tenni, mert látjuk, hogy önmagában az állami szerepvállalás bővítése rövid ideig enyhíti a nyavalyákat, de végső soron nem alakítja át az országot, nem teszi tízmillió ember számára élhetővé.
A kétmilliós sikeres ország helyett a tíz- és tizenötmillió sikeres magyar ember országát kell megteremteni, olyan országot, amelyben a munka teremti meg mindnyájunk számára az élet lehetőségét, és a munkából fizetett adók és járulékok, a vállalkozások által megtermelt többletjövedelemhez tartozó közterhek befizetéséből vagyunk képesek finanszírozni és segíteni azokat, akik már nem képesek dolgozni, vagy lemaradnak ebben a világban. Mert munka, verseny és szolidaritás együtt van. Egy erős, tisztességes versenyre épülő gazdaság képes finanszírozni egy igazságos társadalompolitikát. Az elkövetkezendő hetekben a köztársaság kormánya egymás után javaslatokat fog terjeszteni az Országgyűlés elé, vagy saját jogalkotási felhatalmazásával jogszabályokat hozni annak érdekében, hogy egy ilyen világ felé mozduljunk el. Ezek a javaslatok érinteni fogják a foglalkoztatáspolitikát, érinteni fogják az egészségügyi rendszert, érinteni fogják a nyugdíjrendszert, érinteni fogják az oktatás szakképzés részét, érinteni fogják az adó- és járulékpolitikát, érinteni fogják az önkormányzatok világát, az állam önkormányzati és civil együttműködés területét, lényegében érinteni fogják majd minden fontos elemét a kormányzásnak és az állam működésének.
Aminek először neki kell állni, mi más lehetne ezek után, mint a foglalkoztatáspolitika és a munkaügy. Intézkedések sokaságát kell meghozni a következő időszakban, hogy megérje és lehessen dolgozni. Elsőként például azt javaslom, hogy bontsuk le azokat az akadályokat, amelyeket maga az állam teremtett. Azokat az akadályokat, amelyek ma a munkavégzést éppen azokon a területeken akadályozzák, ahol az állam maga is ott van szociális szerepvállalásával: a munkanélküli ellátásban, a család- és gyermektámogatásában. Ha ma valaki ezen támogatások mellett elkezd dolgozni, akkor általában tilalomfákba ütközik. Azt mondja neki az állam, hogy nem szabad. Mert ilyen világot építettünk az elmúlt tizenöt évben. Rosszul tettük. Mondjuk azt, hogy a munka világa és a szociális ellátás közötti nagyon kemény falat bontsuk le. Tegyük sokkal rugalmasabbá és átjárhatóvá, és legyenek fokozatosak az átmenetek, és ne kelljen azzal szembesülni, hogyha véletlenül dolgozni szeretnék, akkor azt vagy el kell titkoljam – ma ez például így van a szociális ellátásban –, vagy azt kell mondjam, hogy mégsem dolgozom, vagy feketén dolgozom, vagy le kell mondanom a szociális ellátásról.
Azt javasolnám másodsorban, hogy a munkanélküli ellátást, ahol regisztrálunk és fizetünk, alakítsuk át álláskeresési támogatássá. Aki elveszíti a munkáját, annak nem egyszerűen támogatás kell, annak – különösen az első három hónapban – aktív segítség kell, hogy mielőbb vissza tudjon menni dolgozni, új munkahelyet találjon. Ez azt jelenti, hogy az első három hónapban, amikor még a legtöbb lehetőség van erre, adjunk sokkal több szolgáltatást, mint eddig. A foglalkoztatási szolgálat és a munkát kereső üljön le, beszéljék meg, hogy mit kell tenni ezen a héten, a jövő héten. Mit tesz a szolgálat, mit tesz az állást kereső? Hova pályázik? Hova kell pályázni? Kit kell felhívnia telefonon? Hova menjen el állásinterjúra? Az első három hónapban adjunk több pénzt ehhez, mert nem tudom, hogy tudják-e a képviselő társak: alig több mint 40 ezer forint ma ez a támogatás. Sokkal nagyobb legyen az összefüggés a korábbi kereset és az első három hónap juttatásai között, mint ahogyan ma van. És hogyha sikerül az első három hónapban újra munkát találni, akkor talán ki lehet majd kerülni abból a csapdából, ami azokat fenyegeti, akik már 3-6-9 hónapja nem találnak munkát.
Nagyon sok olyan háztartás körüli munka van, amely tradicionálisan a fekete munka világába tartozik. Apró javítások, a tüzelő behordása, a fák megmetszése, a kert felásása, a gyermekre vigyázni, korrepetálni, segíteni a takarításban. Ezeket a munkákat ma – mindenki tudja – feketén végzik. Nem fizet járulékot és nem szerez semmilyenfajta jogot az ezt végző. Ezrek és tízezrek vannak így az országban. A közérdekű és közterhet viselő munkát hívjuk kék munkának mostantól. Tegyük egyszerűvé és átláthatóvá, sőt, ösztönözzük a munkavállalót és munkaadót is, hogy fehérítse ezt ki. Tízezreknek a méltósága fog ezzel újra helyreállni. Nem feketén dolgoznak, hasznos munkát végeznek végre, és amikor hazamennek, azt elmondhatják otthon, hogy munkában voltam, és ez nem azt jelenti, hogy elrejtett, elcsalt munkában voltam, hanem olyan munkában, ami után jár biztosítás, jár egészségügyi- és nyugdíjszolgáltatás. Érdemes ezeket megtenni. Érdemes ráadásul az ilyen módon vállalt közterhet adóban nagyrészt visszaadni, hogy aki munkáltat, az is érdekelt legyen ebben, és töltse el büszkeséggel, hogy munkát adott egy embernek, segített valakinek, hogy úgy éljen, ahogy mindig is élni szeretne.
De azt mondom, hogy menjünk még tovább. Pontosan látjuk, hogy vannak még olyan területei az éltünknek – ilyen például a mezőgazdaság –, ahol az alkalmi munkavégzés oktalanul túlszabályozott, oktalanul korlátozott, miközben – különösen az idényjellegű munkák körében – borzasztóan nagy igény van arra, hogy könnyen, kis adminisztrációval, kevés teherrel és törvényesen lehessen foglalkoztatni. Miért szabályozzuk, miért korlátozzuk ezt a lehetőséget? Nem beszélnünk kell erről, igazuk van: meg kell változtatni a szabályokat, és inkább ma, mint jövőre. Ne várjunk vele még egy évig, ne várjunk kettőig. Ne cipeljük magunkkal az elmúlt tizenöt év itteni hordalékát.
Nagyon-nagyon sok olyan munkahely van, ahol a teljesítménybérezésnél alkalmazott norma semmi másra nem alkalmas, mint hogy a minimálbérnél kevesebbet lehessen törvényesen fizetni. Ez nincs rendben. Ez kiszolgáltatottá teszi a munkavállalót. Azt kell mondani, hogy védjük a munkavállalóknak ezt a jogát. Azt kell mondani, hogy nem lehet úgy normát beállítani, hogy egy átlagosan képzett, a munkaműveleteket átlagosan elsajátított munkás ezt ne legyen képes teljesíteni. Ha így van, ott csalárdsággal állunk szemben, és a munkaügyi ellenőrzés egész rendszerének átalakításával azt kell elérni, hogy ne a papírjukat vizsgálja a munkaügyi ellenőrzés, hanem a papírok mögött lévő valóságos folyamatot. És hogyha valaki ennek ellenére mégis azt mondja, hogy ő szürkén és feketén foglalkoztat, azt kell mondani, hogy nagyobb, erősebb, egyértelmű szankciókkal kell fellépni. Sőt, nem kell visszariadni a büntetőjogi fenyegetettségtől sem. Hiszen az, aki elveszi a biztosítás lehetőségét, a jogszerzés lehetőségét az alkalmazottjától, aki közös költségvetésünkhöz, kasszánkhoz nem járul hozzá, az mások versenypozícióját is rombolja, és rombolja Magyarország egészének hitelét, becsületét, tisztességét, és visszaél túlhatalmával. Ezért több felelőssége kell, hogy legyen az alkalmazónak és a vállalkozónak.
Mehetünk ennél még tovább: a közmunka, közcélú munka, közhasznú munka szabál