„egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI”. Bár Nagy Gáspár már 1984 októberében felhívta a figyelmet versében arra, hogy mivel tartozik az ország Nagy Imre emlékének, a tatabányai Új Forrásban megjelent költemény után 21 évvel sem mondhatjuk el nyugodt lelkiismerettel, hogy mindez megtörtént.
Nem véletlen, hogy a magyar rendszerváltozás kiindulópontja Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós és a jelképesen üres koporsóval jelzett, holtukban is meggyalázott áldozatok újratemetése volt. Csak ott kezdhettük újra az ország történelmét, ahol annak végére kis híján pontot tettek.
1958. június 16-án különleges napra ébredtünk a kőbányai Gyűjtőben. Reggel a szokott időben vártuk, hogy sorakozó lesz és megyünk a munkahelyünkre. Nagy sokára azt tapasztaltuk, hogy a zárkákat lekutyázzák, vagyis a bezártságunkat fokozzák. Tanácstalanul meredtünk egymásra, mi lehet ez? Kis idő múlva egy repülő húzott el felettünk. Lehet, hogy ez egy menetrendszerű járat volt, de ebben a szokatlan helyzetben elszabadul az emberi fantázia. Egyesek arra gondoltak, lehet, hogy kitört a háború? – így emlékszik vissza a forradalom egyik bebörtönzöttje, Pataki László arra a napra, amikor kivégezték a forradalmi kormány miniszterelnökét.
A totális diktatúra (még javában folytak a máig eltérő adatok szerint legalább 300 magyar ember életét kioltó, újkori történelmünkben példátlan számú kivégzések és a több tízezres bebörtönzések) minden kommunikációs forrást kézben tartott és teljességgel lehetetlenné tette, hogy az emberek akár elemi szinten tájékozódhassanak az országban történtekről. Azt, hogy kivégezték az utolsó, törvényes kormányfőt, az 56-os kormány honvédelmi miniszterét és egy újságírót, csak kishírt érdemelt meg a másnap reggeli lapokban, melyek a termelési átlagok tüzetes ismertetését valahogy fontosabbnak tartották, mint hogy tudósítsanak a magyar história egyik legszégyenletesebb peréről. Az információ terjedésének mégsem tudtak gátat vetni:
Mintegy 1- 1,5 óra múlva a csendet megtörte a smasszerok mászkálása, a zárkák „kikutyázása”, megszólaltak a sorakozásra való felszólítások. A hangulat lassan megnyugodott, az élet a rendes kerékvágásba került, rövidesen napirendre tértünk a dolgok felett. Majd megtudjuk, gondoltuk. Mert a rab kíváncsi, pontosabban az eseménytelen életét felizgatják a rendkívüli helyzetek. A déli órákban egyik társam közel hajolt hozzám: Ma reggel kivégezték Nagy Imrét és két társát a Kisfogházban, súgta. Döbbenet. Szóhoz sem jutottam – vall a rab naplója.
Futótűzként terjedt el az országban a hír, hogy kivégezték a forradalom miniszterelnökét. Mégis: évtizedek kellettek hozzá, hogy köztudottá válhassanak az esemény részletei. Ma már tudjuk, hogy Nagy Imre 1958. június 15-én a törvénytelen bírói testület előtt kijelentette: nem kér kegyelmet és nem tartja magát bűnösnek. Ő volt az egyetlen az úgynevezett Nagy Imre-csoport tagjai közül, aki nem próbált meg élni a felajánlott egérúttal, hogy bűnösnek mondja magát.
Hosszú út vezetett Nagy Imre (Kaposvár, 1896. jún. 7. – Bp., 1958. jún. 16.) számára odáig, hogy egy ország függetlenségének jelképévé váljon. A felső kereskedelmi iskolát végzett lakatossegéd már a 30-as években a Szovjetunióban élt. A magyar nyelvű Kossuth Rádió egyik vezetőjeként dolgozott Tbilisziben. A háború után vezető politikus volt, nevéhez fűződött miniszterelnöksége idején az 1953-at követő első reformidőszak számos olyan intézkedése (a törvénytelen bebörtönzések feloldása, a kitelepítések megszüntetése és hatálytalanítása, az életszínvonal emelésére tervezett intézkedései ), amely szembeállította őt a kommunista nómenklatúra sztálinista, Rákosi-Gerő féle vonalával.
Nagy Imre két éven át tartó miniszterelnöksége alatt született meg és bontakozott ki a sztálinista rendszert elutasító politikai és szellemi mozgalom, mely az 1956-os forradalomhoz vezetett. 1956. október 24-től november 12-ig volt ismét miniszterelnök a szovjet csapatok Magyarország ellen indított november 4-i inváziójáig. Miniszterelnöksége alatt megszűnt az egypártrendszer, visszaállt a 45-ös szabad választások alapján alakított demokratikus koalíciós rendszer, ami 1947-ben megszűnt. Az ő miniszterelnökségéhez fűződik, hogy a kormány Magyarországot semlegesnek nyilvánította.
Kivégzésének 30. évfordulóján 1988. június 16-án Nagy Imre-emlékművet avattak Párizsban a Père Lachaise temetőben. Ugyanezen a napon tüntetésekre került sor Budapesten, melyet a rendőrség erőszakos eszközökkel oszlatott fel a Magyar Szocialista Munkáspárt illetékeseinek utasítására. (Alig több, mint egy év volt hátra a Magyar Szocialista Párt megalakulásáig – a szerk.)
A Horthy-hadsereg tisztikarának utánpótlását biztosító Ludovikától a szovjet fogságon át a Vörös Hadsereg vezérkaráig ívelt a kitűnő katonaként ismert Maléter Pál (Eperjes, 1917. szept. 4. – Bp., 1958. jún. 16.) karrierje. Katonaként ott szolgált, ahol az ágyú szólt: 1956-ban a forradalom oldalára állt. 1956 októberétől tagja volt a Magyar Köztársaság Forradalmi Honvédelmi bizottmányának. 1956 november 2-án Nagy Imre Vas Zoltán javaslatára, aki még mint parancsnok emlékezett a fiatal katona tehetséges műveleteire, honvédelmi miniszterré nevezte ki. Maléter volt a kormány egyetlen pártonkívüli minisztere. November 3-án este Tökölön, a szovjet hadsereg főhadiszállásán Kovács István vezérkari főnökkel és Erdei Ferenc miniszterrel együtt ő vezette a tárgyalást a szovjet csapatok visszavonulásáról és a Varsói Szerződés felbontásáról. Az épületet csak ő nem hagyhatta el: tárgyalópartnerei a szovjet korrektségre jellemző módon felálltak az asztaltól és letartóztatták.
Szintén a háború hozott fordulatot Gimes Miklós (Bp., 1917. dec. 22. – Bp., 1958. jún. 16.) életében. Gimes, aki az orvosi egyetemet otthagyva Auróra néven kisvállalatot alapított, 1942-ben került közelségbe az illegális kommunista mozgalommal. 1944 nyarán megszökött egy erdélyi munkaszolgálatos táborból és a jugoszláv partizánokhoz menekült. 1945. januárjában tért vissza Budapestre, s egy ifjúsági lapnál helyezkedett el. Még ugyanabban az évben a Szabad Nép, a kommunista párt napilapjának munkatársa lett. Egy idegi Révai József titkára, majd szerkesztőbizottsági tag, a külpolitikai rovat vezetője, az újság kulturális-ideológiai arculatának egyik formázója volt. 1953-ban eltávolodott a Rákosi-féle vonaltól. 1954-ben tudósítóként Zürichben, Berlinben és Párizsban dolgozott, de távollétében áthelyezték a Magyar Nemzethez. 1955. májusában a Lapkiadó taggyűlésén Rajk László rehabilitását és a bűnösök felelősségre vonását követelte, amiért kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából (MDP), s a Corvina Kiadónál lett fordító. A Nagy Imre körül szerveződő csoport egyik legradikálisabb tagjává vált, antisztalinistának vallotta magát, s elutasította az egypártrendszert. 1956 nyarán visszavették az MDP-be, 1956. október 23-án Nagy Imrével ellentétben üdvözölte a fegyveres felkelés kitörését. Először a Szabad Nép székházában dolgozott, okt. 27-én megjelentette Kende Péterrel a rövid életű Magyar Szabadság, novemberben stencilezve az Október Huszonharmadika című lapokat. A szovjet csapatok november 4-i bevonulása után nem ismerte el a Kádár-kormányt és sztrájkokat szervezett ellene. December 5-én letartóztatták, a Nagy Imre-per harmadrendű vádlottjaként a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és egyéb bűncselekmények vádjával halálra ítélték és kivégezték.
forrás: Magyar Életrajzi Lexikon, mek.oszk.hu
origo.hu
Tömegbaleset miatt lezárták az M5-ös autópályát
