Magyar Nemzet könyvek

Kételyek könyve

A bölcs nem feltétlenül boldog. Túl sok benne a kétely. Hasztalan invitálják mindenféle tekintélyes tanácsba más vénséges megfontoltakkal együtt, a kollektív kételkedés nemhogy nyomtalanul felszívódna, inkább alattomosan összeadódik. Sok bölcs egy rakáson: maga a kritikus tömegű tanácstalanság.
Az emberi civilizációt mégis indokolt afféle parttalan bölcsek-tanácsának elképzelnünk. Olyannak, amelyben nemcsak a metszett élű gondolatok, hanem a tompa ösztönök is minduntalan összeszikráznak. Ráció és emóció, értelem és érzelem: a két örök-haragos ikertestvér. Elektromos évődéseikből zseniális idea is születhet, de akár a rejtekadó erdő is porig éghet. Mégsem választhatjuk csak az egyiket vagy a másikat: mind a kettő test a testünkből, vér a vérünkből. Magunkat csonkítjuk, ha merő szeszélyből vagy botor érdekből bármelyiknek oktalanul kedvezünk.
A bölcsek tradicionális műfaja a kinyilatkoztatás. Külső ismertetőjegye: a kijelentő mondat. A bölcs, aki felkiált, legfeljebb poéta: gyönyörködteti bár a lelkünket, ám az adrenalinszintünket érintetlenül hagyja. A bölcs, aki óhajt, az lehet sima szavú és állhat elénk báránybőrben – de talán titkon a farkasvicsorú szellemi diktatúrák szálláscsinálója. A bölcs, aki felszólít, az már-már politikus, netán maga a potenciális zsarnok. Az a bölcs pedig, aki kérdez, első pillantásra már nem is olyan bölcs. De mitévők legyünk, ha megalapozott gyanúnk szerint nem vagyunk elég bölcsek a monoton sorjázó kijelentő mondatokhoz? Van-e akkor jogunk és lehetőségünk kérdezni? Észjárásunk talpkövévé avathatjuk-e a kételyt? S képesek vagyunk-e szembeszállni a vulgáris váddal, hogy aki kérdez, az hátráltat; s mivelhogy hátráltatja a kételyek nélküli építkezést, ezért voltaképpen a rombolás ügynöke?
A humán kultúrával az a legnagyobb baj, hogy reménytelenül ragaszkodik a formához. Nem a formulához, mint a logikahívő természettudományok, hanem a dolgok és jelenségek porhüvelyéhez. Vigasztalanul emberközpontú ez a megközelítés: csalhatatlanul megmondani, mi a szép, mi a magasztos, mi az érdekes. Emberek vagyunk, tehát az emberi test esztétikus. (Főleg a nőké; noha a férfiuralom enyhültével ez a közvélekedés is fellazulóban van.) Az emberi test esetlegességeit pedig hajlamosak vagyunk az otthonadó univerzumra is kiterjeszteni. Miért volna természetes, hogy szemet, szájat és orrot rajzoljunk a Napnak? S kinőjük-e halálunkig óvodás krikszkrakszainkat? El tudnánk-e magyarázni bármely földönkívüli intelligenciának a virtuális égi ábrát, amit saját használatra egyezményesen Göncölszekérnek nevezünk? Vagy elégedjünk meg annyival: a költészet még a magunk számára is elmagyarázhatatlan?
A forma a mi porhüvelyünk. A vélünk azonosítható lelket hordozó tartály, a megfoghatatlan helyett a megfogható. Abba kapaszkodunk, abban létezünk, az szolgál számunkra a szabott élet kerete gyanánt. Voltak szélsőséges esztétikai irályok, amelyek a formát az alkotás céljaként tüntették fel. Nyilván túloztak, de nem állítható, hogy valótlant mondtak volna. Mint ahogy az elszánt formatagadók sem mentek semmire ama tartály nélkül. A formátlanság maga is forma; a formanélküliség nonszensz fikció. De miért tagadjuk olyan eltökélten a körülhatárolt űrtartalmat? Miért szégyelljük a lelket, illessük bárminő álnévvel is?
A kétely a lélek természetes állapota. A hit és a meggyőződés az ideális végpont, a lélek vívódása az oda vezető út, amit sohasem érhetni el. Mint a geometriai görbe, ami mindinkább odahajlik az egyeneshez, de mennél közelebb megyünk hozzá, mennél miniatürizáltabb nagyítást készítünk e reménybeli randevúról, annál reménytelenebb, hogy összesimuljanak. Epszilon sugarú környezet – mondják a feloldhatatlant lezserül áthidaló matematikusok: józan ésszel felfogni nemigen lehet ugyan a dolgot, de műveleteket egészen jól végezhetünk ezzel a körmönfont fogással.
Lehet-e érdekfeszítő az a lélekállapot, az a gondolati fázis, aminek esélye sincs a tökélyre? Csak az lehet számunkra az érdekfeszítő. A magába záruló forma csupán illúzió, s nincsen helye benne az emberi esendőségnek. Ami antropomorf, az az átmenetiség, a folyamat, a törekvés. A tökély érzéklete, ugyanakkor elérhetetlenségének tudomásul vétele. A hiányérzet, szomorúság, olykor pedig dühös indulat, ami ezzel a kénytelen tudomásulvétellel jár. Meg az illúzió, hogy vannak áthidaló megoldások: léteznek epszilon sugarú környezetek, amelyek legalább az életünkkel végzett műveleteket megnyugtatóan lehetővé teszik.
Az epszilon sugarú környezet a halandóság tudásának ideiglenes kiiktatása, a forma dicsérete az örökkévalóság vigaszt nyújtó kultusza. Isten létezik, mert muszáj léteznie. Igaz, léteznie kell az ő létezésében kételkedő tamáskodásnak is. Ugyan az Isten biztos-e az ember létezésében? Vajon ha rajta múlik, leíratna-e akár egyetlen betű is a Kételyek Könyvéből?



Változatok apaságra
(Ábel fiam születésekor)

Ha az embernek lánya van, örök szerelem az élete. A nap minden percében dédelgető kísértésnek van kitéve: csendes cirógatások, cuppanós puszik körül járnak a gondolatai. Új értelmet kap számára a féltés és a féltékenység: a régi tiszta képlet, amely a dolgok kezdetén a határtalan szenvedély érzetével töltötte be, lassan, de biztosan elbonyolódik. Úrrá lesz rajta a közgazdaságtan alapigazságait meghazudtoló tapasztalás: hiába osztja többfelé a szívét, egyre tágasabb benne a hely.
Ha az embernek fia van, letisztul benne, ami korábban elbonyolódott. Megvilágosodása éles és illúziótlan, mint a révült szentek hajszálpontos extázisa. Helyére kerül a kísértés, a féltés, a boldogító féltékenység. Meglepve konstatálja: ennek az ócska, elhasznált apai szívnek még mindig vannak ismeretlen, pókhálós zugai.
Ha az embernek lánya van, övé a világ. Elnyeri értelmét a női univerzum megannyi haszontalannak vélt kacatja és ékessége: a csatok, a hajgumik, a lemosható tetoválások. Lelkéhez férkőznek a felnőttes erotikát hazudó buggyos blúzok, a fodros szoknyácskák. Rajtakapja magát: olykor megáll olyan kirakatok előtt is, ahol komoly férfiúként elvileg semmi keresnivalója nincs.
Ha az embernek fia van, egyszer s mindenkorra vége az öncélú gyönyörködésnek. Nem nyugtatgathatja tovább magát azzal, hogy az élet értelme voltaképpen az esztétikum, illetve annak létrehozása és befogadása – különben is, temérdek még az idő, hogy érdemi munkába fogjunk. Ha fia van az embernek, soha nem lehet elég korán hozzákezdeni.
Ha az embernek lánya van, önfeledten beletemetkezik az anyagi valóságba. Birtokolja a színeket, az illatokat, a tapintás gyönyörét. Elhiszi, hogy feloldódhat az érzékek és érzékletek szimfóniájában. S mert elhiszi, fel is oldódik: lebeg, mint a fürdőző a Holt-tenger színén.
Ha az embernek fia van, jobb, ha felfrissíti úszótudását. Ajánlatos ügyelnie a haszontalan részletekre, a fenyegető körülményekre. Tudnia kell, mi mire való; a kétkedés pedig kötelező – egyszer ugyanis mindent számon fognak kérni rajta.
Ha az embernek lánya van, hajlamos elfeledni, hogy múlik az élet. Kimerevíti a pillanatot, tartóztatná a semmi kis élményeket – s csodálkozik, ha a jóéjt-puszit egyszer csak szégyenlősen oldalra csúsztatva kapja. Belé nyilall, hogy egyszer ezeket a tündéreket el kell majd engednie, jó képet vágva hozzá, hogy annak rendje és módja szerint felszarvazzák szemtelenül életerős fiatalemberek. Ilyenkor végtelenül szerencsétlennek és boldogtalannak érzi magát; programozott baleknak az örök szerelemben.
Ha az embernek fia van, mindez nem érdekes. A fiú akkor is itt lesz, ha elmegy – talán akkor ér haza igazán. Szemtelenül életerős fiatalember lévén – annak rendje és módja szerint – más apák szívét töri össze. Hát persze, hódító legyen, s ne áldozat. S adassék meg neki a tudás, a lehetséges teljesség: milyen az, ha az embernek lánya meg fia van.
(Magyar Nemzet, 2000. május 8.)


A mi Trójánk: Magyarország

Gyermekkorom kedvenc felfedezője – talán meglepő módon – nem Kolumbusz, Magellán vagy valamelyik másik nagy fanatikus hajós volt. Nem minden nemzeti elfogultság nélkül rajongtam Telekiért és Magyar Lászlóért, s jó eséllyel harcolt az első helyért az elképesztő amundseni produkció is – a képzeletbeli dobogón mégis egy régészt helyeztem legfelülre. Schliemannt, Trója újrafelfedezőjét. Az Íliász olyan volt számomra, mint egy párhuzamos világmindenség – tömörítette mindazt, amiért kamaszként érdemes élni: kalandot, szépséget, ideát, emberszabású szakralitást, férfiak és nők életre-halálra való egymásnak feszülését. Nem nyugodtam bele, hogy Trója – miként a legendák Atlantisza – nyom nélkül elsüllyedhet az idő homéroszi óceánjában. Trója kiásásának krónikáját tehát olyan étvággyal faltam, mintha egy új kontinens felfedezéséről volna szó – s érettebb fejjel azt kell mondanom: nem is csalt meg a szellemi vadászösztönöm. Schliemann produkciója ugyanis – midőn hét várost tárt fel egymásra rakódva, míg az eposzok Ílionjához eljutott – épp olyan emberpróbáló teljesítmény, mint a fehér foltok makacs és módszeres eltüntetése a világtérképről. Aprócska, s nem igazán lényegbevágó különbség, hogy azok a felfedezők, akikről az utókoruk földrészt, várost, tengerszorost vagy éppen vulkánt nevezett el, horizontálisan, a bolygónk felszínén kalandoztak – míg Schliemann vertikálisan, a föld és az idő mélységeibe hatolóan.
Szükséges volt ez az elementáris élmény is ahhoz, hogy a maga teljességében értékelni tudjam a Földgömb szerkesztőinek törekvését: a magyar millennium kapcsán feltárni „a mi Trójánkat”, az el nem süllyedt, ám többrétegű álcahálót öltött Magyarországot. A honfoglalás-korabeli, a középkori és a kapitalista átalakuláson átesett Kárpát-medence egyszerre, s mégis szinte láthatatlanul van jelen ezredeleji mindennapjainkban: ezekre a köztes rétegekre épp úgy rárakódott az idő és a por, mint a kis-ázsiai példázatban. S gyanakvást keltően szépen lekerekített is a kép: olyan volt – ilyen lett; csakhogy a kerek évszámokra fittyet hányó történelemnek korántsincs vége, mint egyes fantáziátlan történészek hirdetik. Aligha vitatható: az idő és a por akkor is szitál, ha mi már nem leszünk. De mit talál vajon a jövendő korok régésze, geográfusa vagy kultúrantropológusa, ha a mi rétegünkig leás?
Ami a természetes környezetet illeti, talán előbányássza azt a kartotékadatot, hogy az uniós csatlakozás előtt Magyarország még tízszer annyi érintetlen, ipari szennyezéstől gyakorlatilag mentes tájjal rendelkezett, mint a szomszédos, néhány éve már uniós tag Ausztria. Aligha arról van szó, hogy a Monarchia keleti társállamában lágyszívűbben osztogatnák a természetvédelmi területeket meg a nemzeti parkokat kijelölő diplomákat – inkább az az eltérő gazdasági életút van e különbség mögött, amelyet a vasfüggöny fölött egymással farkasszemet néző két „sógorország” a XX. század második felében külön-külön befuthatott. Hiába tartjuk vaskornak a létező szocializmus erőltetett, kampányszerű iparosítását, ha a fejlettebb technológiát használó Nyugat a környezetszennyezést is nagyságrenddel fejlettebb szisztéma szerint művelte. A relatív elmaradottságunk a termelésben, a jóléti javak előállításában egy új globális szituáció körülményei között paradox módon erénnyé nemesülhet: amit Nyugat-Európa legfeljebb rehabilitálni, vagy sok esetben már csak mesterséges úton rekonstruálni képes, az még nálunk többé-kevésbé a maga valóságában, naturális skanzenként rendelkezésre áll. Az ország területének tíz százalékát is elegendő jellegadóan megőrizni ahhoz, hogy ezt a természeti karaktert legfeljebb egy-másfél százalékban óvó uniós átlagot messze túlszárnyaljuk.
Ugyanakkor – botcsinálta futurológusként – mégsem tudjuk pontosan elképzelni, milyen küllemet ölt száz év múlva a sokat látott Kárpát-medence. Lehet, hogy az Alföld kiszáradási folyamata kritikusan felgyorsul, s a mai hivatalos „félsivatagból” visszavonhatatlanul sivatag lesz. Kivételt csupán az árterek jelentenek, ahol évente egyszer, olykor pedig többször is monszunszerű áradat hömpölyög végig, hiszen a kárpáti erdők módszeres kiirtásával a természeti egyensúly, a csapadékháztartás akkorra visszafordíthatatlanul megbomlik. A Kárpátok karéja némely helyeken az erodált Dinári-hegységre hasonlít majd (az ottani erdők kölcsönözték egy történelmi emberöltővel előbb Velence cölöpeit), s az ország nagy része is közelebb kerül a mediterrán világhoz. Ez a tájék mégis paradicsomi körülményekkel kecsegtető „ígéret földjének” tűnhet a feltartóztathatatlan migrációs hullámok százezreinek szemében. Ezek a vándorok immár nem csupán Keletről, hanem Nyugatról is megindulnak Közép-Európa felé: a globális felmelegedés okozta óceánszint-emelkedés nemcsak a szociális menekülteket, hanem a tőkeerős, ám az európai miliőhöz mégiscsak ragaszkodó tengermellékieket is a Kárpát-medencébe vonzza. Csillagászati összegekbe kerül a föld és a víz. A domborzat mint árfelhajtó tényező játszik szerepet: a mai balatoni régió akár az egész Dunántúlra kiterjedhet; az északi megyéket a módosabb európai középrétegek vásárolják fel, alapvetően megváltoztatva
a máskülönben történetileg erős asszimilációs képességgel rendelkező vidéket; míg a szerényebb anyagiakkal bíró „őslakosság”, valamint a kvóták alapján befogadott közép-ázsiaiak és harmadik világbeli telepesek az alföldi részeken tömörülnek. A mintegy húszmilliósra dagadt populáció komoly kihívást intéz a terület népességeltartó képességéhez és a befogadó (magyar) kultúrához egyaránt. Az alapvető élelmezés a genetikailag manipulált (akkorra már konszenzussal elfogadott) növények intenzív termesztése, illetve a célirányosan „feljavított” állatok tömegtenyésztése révén megoldható ugyan, a mai értelemben vett természeti örökség azonban rezervátumokba szorul vissza. Az ökoéletmód kevesek kiváltsága lesz, a „nosztalgia-natúra” tematikus parkok pedig a mai városi zöldterületek szerepét veszik át, a japánkertek enyhe kimódoltságával. Keményebb dió a kulturális offenzíva: a recepciós közeget ugyanis egyszerre bombázza az uniós uniformizáló és a multikulturális olvasztótégely-hatás. A feltorlódó etnikumok és kulturális nívók között össztársadalmi minimálkompromisszumra lesz szükség, amely egy némileg keményebb és következetesebb, ám a mainál mindenképpen átláthatóbb és rugalmasabb demokráciamodellel meg is valósítható. A természet esetében azonban a kiüresedő fogalommá váló „fenntarthatóság” édeskevés lesz: a rezervátumokon túli szisztematikus zöld térhódítás nélkül az urbanizáció felfalja saját éltető környezetét.
S itt tűnik a képbe az épített környezet, ahol még nagyobbak a kérdőjelek. Akkorra bizonyára létezik már használható technológia a Le Corbusier-i lázálom, a panelhalmok kezelésére. Ám