Magyar Nemzet könyvek

A dióagy gondolatai

Vak dióként dióba zárva lenni – írja Babits. Aranydió, mogyoró, így a karácsony. Kemény dió – mondja a probléma. Diótörõ – sóhajt a balerina. Bizony mondom én, hogy minden dió mélyén egy vegetatív csipkézettségû emberagy lakik. Valamely trópusi pillangó szárnyára egy ottani majomfaj kifejezõ fizimiskáját fújta rá hímporsprayjel a láthatatlan graffititerrorista. Ha lehet majompofájú egy pillangószárny, miért is ne lehetne kis emberagy a dióbél?
Engem egyébként, ha már itt tartunk, érdekel, hogy mit gondolhat. Vajon mire gondolhat a diómagagy, és minek képzelheti magát? Ha jómagam a cserebogarak halhatatlanságára gondolok, minden valószínûség szerint költõ vagyok. Ha a világegyetem térfogatára, akkor csillagász. Ha az egyenletek szimmetriájára, feltehetõleg matematikus. Ha viszont véletlenül Napóleonnak képzelem magam, akkor holtbiztos, hogy õrült. Arra gondolni, amik nem vagyunk, fantázia dolga. Annak vélni magunkat, amik nem vagyunk viszont: téboly, de kérdem én, õrült-e a dióagy, ha egy nap fának képzeli magát? Õrült-e vajon az ígéret, ha idõ elõtt beteljesültnek véli s láttatja magát? Ha azt állítja magáról, hogy eljött, bár csak jövendõ?
Emlékszem, egyszer Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárs deklarálta a Szovjet Kommunista Párt valahányadik kongresszusán, hogy ez mostantól fogva már a fejlett szocializmus korszaka. Eljött hát. Mi volt vajon e pillanat? Téboly? Õrület? Avagy egyszerûen csak tudatzavar?
Az eljövetel: misztérium. Ki tudja, mikor mi jön el? Barokk homokórák a megmondhatói, hogy hány bölcs értekezett ezerötszáz és ezerhatszáz között a halál órájának bizonytalanságáról. És hány világháborús veterán hord a lelkében besült golyó gyanánt egy pillanatot, amikor már majdnem, de mégsem…
Párszor aludtunk csak a mostaninál kevesebbet, s olybá tûnt, hogy itt az „új gazdaság”. A New Economy. New Age? Happy New AIDS? Szentül hittük, hogy ez most már itt valami új. Valami gyökeresen más. Hogy eljött. Hogy mától kezdve csak virtuálisan s holnaptól fogva mindenki. Most pedig, mint új forintkor a tegnapi pengõt és újév napján a szilveszteri trombitákat, söprik össze a dot-com cégek immár semmis részvényeit. A medve ez egyszer ismét önnön bõrére ivott, a dióbélagy ez egyszer ismét fának, a Tóth Árpád-féle nyúlánk láng ez egyszer ismét tûzvésznek s a jövõ ez egyszer ismét jelennek képzelte magát. Jelenések könyve. Téboly. Õrület. Tudatzavar. Hasonlóképp jártunk az ûrkorszakkal is. Jött, láttuk, majd szem elõl vesztettük. El mégse ment. A rejtélyes el nem jövetelek nagy titka, hogy el mégsem mennek. Hisz vannak mûholdjaink. Van COBE-program s Hubble-teleszkóp. Alfa ûrállomás. De tegyék a szívükre a kezüket: vajon nincs-e ma messzebb a Földtõl a Hold, mint volt az Apollo-program idején? Eltávolodott a Hold a Földtõl, s változatlanul messze ringó a Mars. Igaz, globalizálódott közben a Föld, ami új fejlemény. Jön is, megy is. Jut is, marad is. Vesztegelünk. Akkor most tulajdonképpen mi van?
Hogy hány az óra, vekker úr, az még csörgéssel csak-csak megválaszolható, de hogy az idõ mikor jön el, hogy mikor minek van itt az ideje, ahhoz már nem ért a számlap. Kilenckor a jókedvûek így szólnak: még gyerek az idõ. De sohase mondják késõbb lerészegedve, hogy most már felnõtt.
Az evangélium arról ír, hogy közel az igazság órája. Közel az ítéletnap, amikor valamennyien a végsõ Mérõ elõtt megítéltetünk. A feltámadás közelinek látta a végítéletet. Onnét még látszani tetszett. Most, kétezer év múltán a feltámadás adott, az ítélet mégis késik, – az éji homályban – távoli, akár az ember nem
látogatta Hold.
Az éréshez idõ kell. Mi kell ahhoz, hogy megérjék az idõ? Egy óra múlva itt vagyok… Láng Vince? Ki az? Mikrosütõben a bor nem aszúsodik. Lehet, hogy a penészgombákat kellene vallatóra fogni?
„Én maradok: magam számára börtön” – írja Babits. Kitörni a börtönbõl annyi, mint beteljesíteni a lakót. Kitörni a börtönbõl annyi, mint kihozni a lakóból a benne lakót. A benne lakozót. Bennem lakozik régóta már az a bizonyos enciklopédia. Hírét keltettem ezerszer, ígértem fûnek-fának, Amazóniának és Ázsiának, ígértem kétezerre, változtattam háromezerre, volt sokszor majdnem kész, szinte egész, s lett még többször belõle újfent rész, kérész. Szeretném, ha mint éjszakai bénultakat a rejtélyes kicsik, egyszer amúgy istenigazából meglátogatna. Szeretném, ha eljönne értem, elrabolna. Szenvedéllyel kikényszerítené magát. Szeretném, ha úgymond bejönne. Mert szó se róla, õ volna az én nagy dobásom, Szentkuthyra hajazva: a várva várt Catalogus Rerum, az Opus Magnum, igen. Elsõ és egyetlen szavam, az utolsó szó jogán elmondva, ómegám és alfám. De most itt, ebben a minutában, amikor 2001. október hatodikát sugalmaz a jelen idõ, még nincs enciklopédia. Mert amíg csak ennyi meg ennyi van belõle, addig nincs. Az anya sem szokta publikálni a hatodik hónapban a magzat kisujját. A teremtés fekete-fehér, igen-nem játék.
Feledkezzünk meg hát ez egyszer az Enciklopédia kétezerrõl, s maradjunk meg emlékezetben ideig-óráig az Enciklopédia énezernél. Nem tudom, hogy az Enciklopédia énezer gátolni vagy épp segíteni fogja-e az Enciklopédia kétezret. Fogalmam sincs, hogy mikor jutok el oda, ahová szeretnék, s mellkasom elég erõs lesz-e majd a célszalag átszakításához, vagy a célszalagot elérve ahelyett, hogy átszakítanám, íjként visszalõ oda, ahonnét jöttem.


Buzogány

Nemrég a kenesei napok egyik spirituális attrakciójaként a balatonkenesei könyvtárban adtam elõ és írtam alá, minekutána a könyvtár vezetõjétõl, meghívómtól, Gy. T. Hajnalkától emlékbe kaptam egy buzogányt. A buzogány: a szebbik nád. A „csúnyábbik nád” valahol a kalászosokra emlékeztet, a „szebbik nád”, a buzogány viszont minden további nélkül akár szobadísznek is tekinthetõ. Én is annak tekintettem, az alkalmon kapva. Bizony-bizony, ahogy a farkasból kutya lett, a párducból macska, úgy válnak szobadísszé a lélekgyanús karéjozottságú kavicsok, a termetesebb fenyõtobozok s a gyalulhatatlanul strukturált fatönkök. Közébük illik a buzogány is, a maga furcsa, barna testével. A kreacionista ilyenkor boldog, s az evolucionista kissé húzza a nyakát, hisz nehéz elképzelni, hogy egy természet-adta dolog miképp lehet ennyire tárgyszerû, szinte dizájnolt, megtervezett.
Ha tárgy jön a lakásba, hát az körülbelül annyi, hogy tiszt a fedélzeten, a tiszteletére fölállunk, s keressük meg együtt, hol is van a helye. Lelje helyét a világban. A buzogány végül is az íróasztalon talált magának helyet. A sok tompa barna közt jól mutatott a növényi barna. Illett oda.
Ímé, hát ismét gazdagodtam valamivel. Többé lettem valamivel. A reménytelenség és értelmetlenség ellen óvó tárgyi falanx tovább gyarapodott egy aprósággal, egy említésre sem érdemes érdekessel. E jelben hajtottam álomra buksi fejem, és ne tudjátok meg, mire ébredtem.
A buzogány reggelre szabályszerûen felrobbant, kiszabadultak belõle a kicsi pihemagok. Szaporodni mert szegény. Nem tudta, hogy ez nem a Balaton, hanem egy humanizált, emberi szoba. Nekem pedig lelkifurdalásom támadt, amiért természetvédõ létemre képes vagyok ennyire félreérteni. Lelkiismeret-furdalásom támadt azért, amiért a mérhetetlenül sok pihe-puha magonc a szoba vonatkozásában számomra nem nádjövõ, hanem piszok. Eltakarítandó szemét. Ám ha már így esett, mit volt mit tenni, hozzáláttam a mûvelethez, takarítani kezdtem. Tudjuk Micimackótól: minél inkább havazik, annál inkább hózik, nos, minél inkább takarítottam, annál több lett a kósza pihe. A buzogány írmag sec perc alatt meghódította, beivarosította az egész szobát. Ráadásul felizgatta a tüdõm. Jelentkeztek az allergiás asztma tünetei. Köh-köh, kuc-kuc. Micsoda abszurd helyzet. Megalázó emberre és természetre nézvést egyképp. Abban a helyzetben éreztem át, hogy allergiásnak lenni mennyire természet elleni dolog.
Allergiásak-e, kérdem én, a nádpihére a szitakötõk? S köhögnek-e tõle a vízibolhák? Hány allergiás vadkacsát, kócsagot, édesvízi sirályt látott, uram? És hány allergiás békát? Kuc-kurutty. Abban, hogy tüdõm kikészült a nádpihe nyomán, nem a nád, hanem az abszurd helyzet volt a hibás. A természet lényegének félreértése. Itt a bibém. A bugám, babám. Vajon nem hasonló félreértés húzódik-e meg az immár össznemzeti patológiává fajult parlagfû-hisztéria mögött?
A legutóbbi, kemény pénzekért elkészült parlagfû elleni televízió- és reklámklip hõse egy buszsofõr. A parlagfû-allergiás buszsofõr. Ez legalább olyan jó, mint a katalizátoros gépfûrész. A parlagfû-allergiás buszsofõr, aki szájából kilógó cigarettával épp elakad a Kossuth téri dugóban, lila szmog hatol be a vezetõfülkébe, s köhögni kezd. Mi miatt is? Hát a szabad mezõkrõl idetévedt parlagfûpollen miatt.
Mondják, a parlagfû nem õshonos, tájidegen elem, csak úgy bejött, ezért irtandó. Oké, de akkor irtsuk elõbb ki a kukoricát, mert az is bejött – éspedig elég messzirõl, Ámerikából. Mesterségünk címere stílszerûen: kukoricacímer. Hektárok százezrein nem õshonos növényeket termesztünk, másfelõl a természet egy folyamat és nem egy status quo. Ráadásul a parlagfû a gyakorlatban nem parlagfüvet jelent, hanem mindent, ami nõni mer a saját jogán. A parlagfû valójában a természet szimbóluma. A gyomirtás és a parlagfûirtás: természetirtás. Mindaddig, amíg faji diszkriminációs alapon közelítünk a növényvilághoz, illúzió természetvédelemrõl és a biológiai sokszínûség tiszteletérõl beszélnünk. A vadkender legalizálásáért sohase fogok küzdeni. A parlagfû legalizálásáért viszont igen. Legyöngült immunrendszerünkben, elhibázott életvitelünkben nem a parlagfû a hibás. Ha rátüsszentesz, akkor igaz.


Arc-asszociációk

Jó arc volt, megcsináltuk. A feljegyzések tanúbizonysága szerint így összegezte Linya, miután elmentem, a személyemmel a Házban, abban a bizonyos házban eltöltött idõt. Jó arc volt, megcsináltuk. Mármint hogy amúgy szimpatikus ember volt ez a Sebeõk, mellesleg pedig sikerült túlélni.
Tíz éve valószínûleg így hangzott volna ugyanez a mondat: jó fej volt, kibek-keltük. Érdekes észlelni, amiként lekörözi egyszer csak hovatovább az arc a fejet. A szleng, az argó, a jassz elõször a fejért nyúlt, most már az arc is kell neki. Vajon erre gondolt-e Nagy László, amikor az ötszáz esztendõ múlva esedékes emberiségnek üzenve így szólt: „Ha lesz emberi arcuk, csókoltatom õket.”
Van-e arcunk? Arculatformázó cégek foglalkoznak az arccal, és gondoskodnak az arcról. Az év arca. Ugyanakkora tolongás van a nem szebbik felén, vagyis a nõi nem sorai között e címért, mint az év szépe vagy a hónap szépe címért.
Bokszrajongóként mindig is gyötört a lelkiismeret, hogy valami olyan ragad meg, mely épp az arcon hagyja olykor a legnemkívánatosabb nyomot, lásd: Klicsko arca, de ha mûvészettörténész volnék, meglehet, akkor is lelkiismeret-furdalás gyötörne, mert a szépség ugyanúgy nem méltó egy archoz, mint hogy megütve legyen. Szépség és erõszak egyként semmibe veszi az embert, ám mindkettõ menthetetlenül emberi. Dramaturgia és esztétika nélkül az ember nem közelíthetõ meg, igaz, csak e kettõ által elérhetetlen is marad.
Szembe rózsám, ha szeretsz, mondta Csipkerózsikának az álom, és úgy hívták, hogy tükör. Aki borotválkozáskor szembenéz veled, az dupla zárójelbe teendõ, vagy õ az igazság órájának fia, kit sajátodként vállalni kell? Arcpakolás, arcszesz. A bûnözõrõl fantomkép készül, a hasonló technikával elõállított õsembert vajon miféle bûncselekmény miatt körözhetik?
Fej vagy írás? Én író fej vagyok. Akkor mi? Tán írófejedelem? Sorsközelbe hozva a fej: halál. Halálfej. Eszerint akár jó fej is lehet a halál. Keep smiling, mosolyogj – tiszta Amerika. Fiatal halottra irigykedik az élõ vén: odaadhatná a fogait. Ilyen fogakkal meghalni, micsoda dolog. A hamuhoz képest a halálfej maradványsugárzás, kobakhoz képest viszont maga a sötét. Rövid az éjszaka, ne menjünk még haza. Tehát. Sorsközelbe hozva a fej: halál. És sorsközelbe hozva az arc: vonal. Arcvonal. Az arcvonal a tömegsír kontúrja. Kontúr, kentaur – ez meg egy rím, avagy, miként Madách mondaná: az agy hagymázos gõzölése.
Arc, fej, agy, egyén. Arcok és vallomások. Minden arc egy leleplezõ önvallomás. 1942: arcvonal. 1946: arccal a vasút felé. 1956. november 4-e: arcpirító. 1958. június 16-a: arcképcsarnok. 1968: arccal a falnak. 1989: arcmasszázs. Az arc olyan, akár a kutya. Valamikor farkas volt. Vagy olyan, akár a mackó. A játék mackó. Medve volt valamikor. Vagy, mint a nõ, ki nõstény volt valamikor. Ábrázatunk a legfelvilágosodottabb, amióta kevésbé majomszerû.
Nem tudom, honnét jött belénk a szelídség, finomság és kifejezõképesség, amire képes az arc. A saját arcommal se tudok mit kezdeni. Olyan õ, akár az iráni felnõtt sziámi iker. Engem hordoz, nálamnélkül nem élhet, ám nem én. Amen.


Nyílt törések

Egyedül vagyok-e – mint 1941-ben az az ukrán asszony, aki még mindig a vonatra várt a porig bombázott kijevi fõpályaudvaron – azzal, hogy még mindig várok Antinori professzor klóncsecsemõire? Antinori professzor bõ másfél éve kürtölte világgá, hogy megfogantak, tehát uszkve kilenc hó múlva várható világra jövetelük – a klónok támadása. Passz, azóta se cáfolat, se hír. A többi néma csönd. Ismét egy elvarratlan szál, a párkák nagyobb dicsõségére.
Szakmai ártalom, túlzott igényesség, meglehet, fogjuk rá, de én szeretem, ha egy történet: kerek. A pre-kompakt Magyar Hírlap történetében is az idegesített leginkább, hogy nem kerlûhetett a történet végére pont. Csak Pont. Micsoda különbség. A televíziós sorozat is úgy ér véget, hogy egyszer csak nincs következõ rész. Félbehagyott szakrendelés. Nincs következõ beteg. A következõ beteg haljon meg.
Valaha volt kezdet és vég. Volt alfa és omega. Ma csak alfa van. Csak belekezdünk, aztán félbehagyjuk valahol. Gyerekek kezdenek öröknaplóba így, újévi esküvõk fognak valami nagy hosszúba így. Görbüljünk meg így? Végigvitel helyett elfeledkezünk róla. Megoldás helyett hagyjuk szétoszlani. Ha egy ideig nem beszélnek róla, már nincs is. Talán nem is volt soha. Hol volt, hol nem volt.
A hír mindig felröppen, soha se esik le. Az olim