A császár én vagyok

Egy grafikus, festő úgy gondolta, hogy most nem „önmagáért”, nem „csupán” a művészetért, az örökkévalóságért, hanem valakiért, illetve valakikért fest. Pontosabban olyanokért, akik a Blaha Lujza téren, aluljárókban, a Király utcai templom oldalában vagy az Andrássy úton laknak. Fedél nélkül.

Kálvin tér. Fent a Ráday utca a jobbnál jobb vagy drágábbnál-drágább vagy sznob és még sznobabb helyekkel, a tér csillogó üvegpalotákkal, hotellel. Az aluljáróban kis bolt, pékség, pénzautomata, kis boltok, és persze a Cha-Cha-Cha. Az aluljáróban emberek, rohannak. De vannak, akiknek kevésbé sietős. Hajléktalanoknak. Itt kicsit melegebb van, s az eső sem szemerkél.

Az említett Cha-cha-chával szemben a falon festmények, illetve annak nyomatai. Egy kiállítás képei, egytől-egyik hajléktalanokat ábrázolnak a volt Sport mozi előtt, az Oktogonon, a Liszt Ferenc téren, a Kertész utcában, a Batthyány téren. Ismeretlen ismerősök, akik mellett nap mint nap elmegyünk. A Festészet a hajléktalanokért egy olyan kezdeményezés, amellyel az alkotó segíteni próbál. A festményeken látható „modellek” önmagukon és társaikon is segítenek, a képeket elárverezik (plaza. velvet. hu), amely november 1-ig tart, s amelyből befolyó összeget a Menhely Alapítvány kapja meg. A pénzt a tervek szerint a Fedél nélkül című újság folyamatosan futó művészeti pályázataira, illetve – ha a befolyó összeg eléri az 500.000 forintot, az azon feletti pénzt – a Kürt utcai nappali melegedő fejlesztésére fordítják. Így a támogatás olyan embereknek jut, akik megpróbálnak helyzetükön változtatni, illetve olyanokon, akinek valóban nincs hová menniük télen. Az akció védnöke Fábry Sándor és Szőke András.

Mint azt a képek alkotója, Tóth Avanti Péter elmondta, egy évvel ezelőtt kezdődött a munka, a „közhasznú festészet” -project, amelyet több civil szervezet is támogatott, állami segítség azonban nem érkezett. A magát „inkább csak grafikusnak” nevező alkotónak négy órája volt, hogy egy-egy festmény a helyszínen a „modellekkel” elkészítse, lehetőség szerint ott festette le őket, amerre nap, mint nap megfordulnak, újságot árulnak, élnek. „Sokáig a budai oldalon, szinte csak négy fal közt dolgoztam, s amikor az a nagyobb munka befejeződött láttam, hogy mi van itt. Az emberekben szerettem volna elindítani valamit, a rendszerint negatív hozzáállást megváltoztatni. Elég, ha mindenki tesz egy apró gesztust, már az is sokat jelenhet a hajléktalanoknak. Apró jelekre van szükségük, hogy ki tudjanak törni, mert sokan vannak köztük, akik már feladták a reményt” – mondja Tóth Avanti Péter. Majd hozzáteszi: azonban szükséges az is, hogy a hajléktalanok is megpróbáljanak mindezért tenni. Ahogyan például a festményeken szereplő „modellek”.

Miközben beszélgetünk, az egyik kép előtt megáll egy férfi. Nézi, majd felmordul. „Rosszul írták a nevemet! Nem Kajzer úr az, hanem K-A-I-S-E-R. A császár én vagyok!” – mondja, majd eltűnik az aluljáró forgatagában.