Nos, éppen így vagyok Özpetek filmjével, A szemközti ablakkal. Értem, hogy érti a dolgot, de azt nem értem, miért nem akarja mélyebben megérteni. Mindegy, elmondom inkább, miért jó mégis ez a film.
Két párhuzamos sorsvonal rajzolja ki egymást. Pontosabban: két élet találkozik. Az egyik éppen olyan sorsfordulóhoz, döntéskényszerhez jutott el, amelyen a másik már régen átesett, mégsem tud szabadulni az emlékétől. Forgatja magában. A történet úgy szól, hogy egy fiatal római házaspár az utcán beleszalad egy öregemberbe, aki elvesztette az emlékezetét. A férj, mivel nem venné a lelkére, hogy magára hagyja az öreget, elviszi a rendőrségre. Ott azonban nagy a sor, órákig várnak hiába. Hazaviszi hát a magatehetetlent azzal, hogy majd másnap reggel túlad rajta.
Sejthetjük: nem olyan egyszerű túladni rajta. Az öreg marad. Lassacskán a kezdetben még idegenkedő feleség is megszereti. És egyszer, amikor az asszony éppen valami tortát süt, az öreg kiballag a konyhába, és ontani kezdi a szakszerű tanácsokat. Nem emlékszik rá, de nyilván cukrász volt valamikor. A szeretet a tortasütés aktusában bontakozik ki.
Szükség is van rá, mert a nő nagy döntés előtt áll. A szemközti házban, a szemközti ablakban ugyanis egy megfigyelt férfi lakik. A nő, amikor a napi robot után egyedül marad a lesötétített konyhában, rágyújt egy cigarettára és kiles az ablakon. Nézi titkos szerelmét, akivel soha egy szót sem váltott. Végül őket is az öreg hozza össze. Egy este elkóborol valami parkban, őt keresve ismerkednek meg egymással a titkos szerelmesek. (Mert hogy a férfi is régóta figyeli már a nőt.) Csakhogy a férfi egy hét múlva elköltözik, kinevezték irodaigazgatónak valahová messze. A nőnek döntenie kell: elhagyja-e unalmas életű férjét a csábító idegenért.
A párhuzam, amit fentebb jeleztem, abban áll, hogy az emléktelen ember fiatalkorában hasonló döntés előtt állt. 1941-ben ugyanis egy pékségben dolgozott, és véletlenül kihallgatta, ahogy munkatársai a zsidók néhány órán belül bekövetkező deportálásáról és/vagy kiirtásáról beszélgetnek. Zsidó lévén ekkor a következő döntést kellett meghoznia: szerelméhez rohanjon, vagy mentse meg összes ismerőseit. (Megjegyzendő, hogy a férfi szerelme szintén férfi, ami elég nagy hülyeség, mert semmivel nem meghatóbb egy homokos zsidó története, mint egy egyszerű zsidóé.) És a férfi a sokaság mellett dönt. Meghozza az áldozatot, megment egy csomó embert, viszont szerelmét soha többet nem látja.
A nő végighallgatja a történetet, és már érik benne a döntés: feláldozni szerelmét a családért. Ám a döntés pillanata még várat magára. Az majd akkor következik el, amikor felmegy férfi lakására, és enyelgés közben kinéz az ablakon. Látja, hogy éppen hazajön a férje és őt keresi, látja, ahogy a gyerekek körésereglenek. És az asszony meghozza az áldozatot.
Ebben a filmben az a rossz, hogy a végső döntés valahogy nem elég katartikus. Értem, hogy miről van szó, de nem rohangál a hideg a hátamon. Az viszont jó benne, hogy fölvet egy olyan problémát, amely rávilágít korunk egyik nagy tévedésére. Ez a tévedés abban áll, hogy a fogyasztói társadalom gyermekei gyakran embertársaikat is fogyasztási cikknek, megunható és eldobható tárgynak vélik. És mivel a korszellem mindenütt kényelemről, felszíni életről és annak élvezeti cikkeiről pampog, könnyű azt hinni, hogy az áldozathozatal mára üres fogalommá vált.
Tarkovszkij még tudta, mi az áldozathozatal. Az, amikor egónk burkait lángra lobbantjuk, megteremtve ezzel azt a létteret, amelyet elfoglalva végre önmagunk lehetünk. Az áldozat jelenségszinten így fest: másokért feláldozzuk magunkat. Lényegszinten azonban így: valódi önmagunkért feláldozzuk akárki-önmagunkat. Veszteségről szó sincs. A nő kívülről belát otthonába. Szépen fölöltözik, és hazamegy. Visszatér, mint végül az öreg cukrász emlékei.
(A szemközti ablak. Rendezte: Ferzan Özpetek. Forgalmazza az Odeon Video Kft)
origo.hu
Orbán Viktor a Pride-ról: Mindez nem büszkeség, hanem szégyen
