Orbán Viktor ünnepi beszéde

Különös menet haladt Budapesten az aradi vértanúk kivégzésének napján. 1956. október 6-át írtunk. A néhány éve saját elvtársai által kivégzett Rajk László temetésére figyelt az ország. Azt hiszem, vagyunk itt jó néhányan, akik vettünk már részt újratemetésen. Különös és hátborzongató érzés, amikor valakit visszahoznak a sötétség birodalmából, hogy másodszor is eltemessék. Visszatérő motívuma ez a magyar történelemnek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Ünneplő Gyülekezet, Barátaim a Szabadságban!

Az újratemetés mindig azt bizonyítja, hogy az adott történelmi korban valami végzetesen nem volt rendben. Ilyenkor a hatalmasok lelkét – hiába vannak felül – valami bűn és félelem nyomasztotta. Hol a kivégzés tényét, hol az időpontját, hol a legyilkoltak elhantolásának helyét akarták titokban tartani. Féltek. Hol a legyilkoltaktól, hol a túlélőktől, hol mind a kettőtől egyszerre. Mindhiába. A titkolózás sohasem segített. Előbb vagy utóbb eljött a pillanat, és a bűnt bűnhődés követte.

Az egyik túlélő így beszélt a koporsónál 1956. október 6-án: „Amikor százezrek vonulnak itt el, nemcsak az áldozatoknak adják meg a végső tiszteletet, de szenvedélyes vágyuk, hogy egy korszakot temessenek el.” Nem temetés volt ez valójában, hanem beismerő vallomás. Az ország vezetői beismerték, hogy nem mondtak igazat, bevallották, hogy az igazság más, mint amit ez idáig mondtak az embereknek. Az újratemetés világossá tette, hogy az igazságot meghamisító rendszernek meg kell buknia. Ez volt a jel, hogy elérkezett a változás ideje.Először – mint oly gyakran történelmünk során – a fiatalok mozdultak meg. Szegeden megalakították saját szervezetüket, melyhez még október 23-a előtt számolatlanul csatlakoztak az ország fiataljai. Független szervezeteket alakítottak egy országban, ahol semmi sem lehetett független a Párttól. Hozzáláttak saját életük újjászervezéséhez. Nemcsak az újratemetés ismétlődött meg egy emberöltővel később, 1989. június 16-án, de ’56-hoz hasonlóan ismét a fiatalok vállalták az igazság kimondásának történelmi küldetését. Úgy tűnik, hazánk történelme úgy van megírva, hogy először a fiataloknak kell fölismerniük a sorsunk horizontján felbukkanó jeleket. Így esett 1848-ban, 1956-ban, és ez történt a kommunizmus végóráiban, 1990-ben is, amikor az ország vezetői beismerték, hogy a kommunista gazdaság megbukott, s hazánk az összeomlás szélére sodródott.

Mindig a fiatalok lendültek mozgásba elsőként, de az érdem mégsem csak a fiataloké. Az érdem talán inkább azoké, akik felnevelték az ’56-os ifjúságot, felneveltek minket, akik a diktatúra fojtogató, szűk hétköznapjaiban is a szabadság szeretetére és az igazság tiszteletére neveltek bennünket. Mondjunk köszönetet szüleink és nagyszüleink sokat szenvedett nemzedékének, akik tartották a lelket a nemzetben évtizedeken keresztül, s olyan ifjúságot neveltek, amely megértette az idők jelét. Ők neveltek olyan ifjúságot, amelynek lett hite, ereje és bátorsága, hogy a tegnapból átlépjen a holnapba.

Mert valójában ez történt 1956 októberében. Magyarország két nap alatt átlépett a jövőbe, s magával vitte egész Európát. Először fordult elő a kommunizmus történetében, hogy egy nép nyíltan fellázadt az önkény ellen, s bár győzni akkor nem tudott, de gyógyíthatatlan sebet ejtett a legpusztítóbb zsarnokság testén. A vén kontinens szeme kipattant, mint egy súlyos kór lázálmából ébredő betegé. Szempillantásnyi idő alatt megvilágosodása támadt. A kommunista diktatúrával együtt élni nem lehet. A kommunizmus javíthatatlan, mert bajait nem beteges kinövések, hanem eredendő szervi elfajzások okozzák.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A ma élő legidősebb magyaroknak, a mi nagyszüleinknek, elmondhatatlanul kemény próbákat kellett kiállniuk. Átélték a világháború után a reményt és a csüggedést is. Tanúi voltak, amikor a polgári fejlődés kisiklott, és betuszkoltak bennünket az ázsiai zsákutcába. Mi, magyarok, gyakran kényszerültünk eltűrni a megszállókat, de az ritkán esett meg velünk, hogy saját honfitársaink egy válogatott csapata a megszállókon is túltegyen kíméletlenségben. Az 1956-ot megelőző évek ilyenek voltak. Tűrtünk, mert a magyar ember nem szeret asztalt borogatni. Talán őseink is saját természetüket követték, amikor olyan földet választottak, amelyre nem jellemző a szélsőségesség. Mi nem egykönnyen veszítjük el a fejünket. Meg tudjuk várni, amíg betelik a pohár.

Ám a kommunisták olyan szerkezetet fabrikáltak, amelyik, ha egyszer megreped, akkor végighasad. Meg lehet próbálni javítgatni, de akkor meg szétesik. A kommunisták zárt világgá, elszigetelt térré szűkítették a szabad és sokszínű magyar életet. Lefojtott indulatok, letaposott akaratok, füstölgő elégedetlenség a levegőtlen, mérgező gázokkal teli szobában. Ha ide egyetlenegyszer betódul a friss levegő, lángra kap a hazugság függönye, és meggyullad az egész berendezés.

Rajk László temetése volt az ablaknyitás. A pillanat, amikor a maga mosdatlan pőreségében tárult fel, milyen romlott is a ránk kényszerített világ. Amikor a gyilkosok mondják a búcsúbeszédet. Amikor ugyanaz a kéz írja alá a halálos ítéletet, akasztja a kivégzendő nyakába a kötelet és dobja a virágot a koporsójára. Talán azon az estén fogant meg az elszánás. Azon az estén milliónyi magyar otthonban biztosan nem a szegényes vacsorára, nem a gyerek kopottas ruhájára és nem a hideg lakásra gondoltak, hanem inkább az egész életre, a megcsúfolt, becsapott és megalázott életükre.

Azt mondják a nagy napok még közöttünk élő szemtanúi, hogy a hatalom őszintétlenségét, hamisságát, hazugságait a magyar ember hosszú ideig elviseli. Ami elviselhetetlen lesz számára, az az, ha az ország vezetői azt akarják, ne csak elviseljük, de el is higgyük a hazugságokat. S mi, ma élő magyarok, megértjük az akkoriakat. Megértjük, hogy ők csak egy rendes, átlátható, a hazugságok hálójából kiszabaduló országot akartak 1956 októberében. Egy kitartóan és biztosan fejlődő, magyarságát soha meg nem tagadó országot akartak; egy tetterős és emberséges hazát. Azt akarták, hogy az ország élén választott államférfi álljon, és ne politikai kalandor. Azt akarták, hogy Magyarországon a magyar ember legyen a legfontosabb. Azt akarták, hogy a szív diktálja a tapsot, és ne a politikai karmesterek. Hogy nyíljanak ki a megtévesztettek és becsapottak szemei. Ezt akarták, és mi megértjük az akkori magyarokat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyarok képesek sokáig magukba zárni a mégoly feszítő elégedetlenséget is. Legyűrjük valahogy, attól félünk, hátha egyedül maradnánk ezzel az érzéssel. Inkább mentséget keresünk, sőt, még mentegetjük is a felelősöket. De egy idő után, amikor feltűnik a jel, ránézünk a másikra, pillantást váltunk a harmadikkal, a negyedikkel, a szomszéddal, a munkatárssal, s látjuk, neki is az van a szemében. És akkor valahol valaki csöndesen megszólal. Két szót mond csak. Elég volt! Ebből elég volt! Most már ebből elég volt! Elég volt azokból, akik már az összes játékukat eljátszották velünk. Vonuljanak el, mert vesztésre áll az ország, s ebben nekik oroszlánrészük van. Így gondolták 1956-ban.

S akkor hiába a hatalom magabiztossága, lekezelő, kioktató pökhendisége, a mézes ígéretek garmadája, hiába az őket szolgáló sajtó, a teljes állami gépezet, hiába a számolatlanul sorakozó pénzes zsákok, mindez hiába, mert akkor az addig szétforgácsolt, megszégyenített, elbátortalanított magyarok összekapaszkodnak, felemelik a fejüket, és bátorság, halált megvető bátorság költözik a szívükbe. És akkor karmester nélkül is egy ütemre kiáltják: nem vagyunk mi elvtársak! Egyszerre gyűrik fel az ingük ujját, és egymást biztatva belevágnak a változtatásba.

Belevágtunk a változtatásba, és szempillantás alatt bebizonyítottuk, hogy maradt bennünk elegendő elszántság és tetterő. A sok-sok év után felszabadult életöröm végighullámzott városokon és falvakon, utcákon és tereken. Volt, aki sírt; volt, aki nevetett. Volt, aki kiállt az erkélyre, és meglengette a nála is magasabb zászlót.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mi, magyarok, nem szeretjük a bizonytalanságot, s ha egy mód van rá, nem is csinálunk felfordulást. A magyar nemzet mindig józanul, megfontoltan és békésen akart változtatni. Így akart ’48-ban, ’56-ban és 1990-ben is. Az emberek, amint kezükbe vehették saját sorsuk irányítását, minden apparátusnál gyorsabban és sikeresebben oldották meg az élet újjászervezését. A változás ’56-ban nem fejetlenséget, nem felfordulást hozott, hanem rendet és biztonságot. Nem álltak le az üzemek, nem alakult ki áruhiány, nem zártak be a boltok. Az élet ment tovább, csak a kilátástalanságot váltotta fel az életöröm, és a kiszolgáltatottság tehetetlen gyengeségét a tetterő. Vidéken, ahol a népnek még fegyvere sem volt, egyik pillanatról a másikra győzött a polgári forradalom. Sorra hozták létre az önkormányzatokat. A vidéki Magyarország négy nap alatt a többpártrendszer mellett az alulról építkező, önkormányzatokra támaszkodó államot is megteremtette.

A forradalom után kivégzettek listája mutatja, hogy az újjászületésben az igazi baloldali emberek is részt vettek. Az ő világuk, a valódi munkásbaloldal világa mérföldekre esett a Csajkákon parádézó, elrabolt villákban pöffeszkedő és a szegényekre hivatkozó luxusbaloldal világától.

Az 1956-os forradalomban a forradalomban részt vett és ezért életével fizető valódi baloldaliak példája tartja bennünk a reményt, hogy életünk fontos kérdéseiben lehetséges a teljes összefogás, igenis lehetséges a magyar nemzet egysége. A magyar nemzet 1956-ban, tisztelt Hölgyeim és Uraim, három tárgyból kitűnőre vizsgázott. Érettségből, tetterőből és emberségből. Erre mindannyian büszkék lehetünk. Ez az, amit érdemes megtanulnunk: érettség, tetterő, emberség.

Az ’56-os forradalom lassan betölti ötvenedik életévét. Mint amikor sokszor olvasunk újra egy-egy súlyos irodalmi művet, letisztul, kikristályosodik jelentése, egyre érthetőbbé válik üzenete. Minden ősszel újraolvassuk ’56-ot. Közben ráébredünk, nem csak a mű üzenete válik egyre érthetőbbé, mi magunk is egyre érettebbé válunk. Egyre érettebbé válunk, és az ’56-os kötetből lassan megértjük, hogy a változtatásnak is megvan a maga tudománya. Változtatni is tudni kell. Amikor változtatásra készülődünk, világossá kell tennünk, hogy vannak hibák, amiket többször nem akarunk elkövetni. És vannak dolgok, amiken nem érdemes, nem szabad változtatni. A biztonság az egyik legfontosabb dolog az életben, ezért ami jó, azt meg kell őrizni, függetlenül attól, melyik történelmi korszakhoz, melyik kormányzathoz kötődik. És végül, vannak dolgok, amelyeken gyökeresen és mielőbb változtatni kell. Józanul, megfontoltan, de mélyrehatóan.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Ünneplő Gyülekezet, kedves Barátaim!

Mindennek rendelt ideje van – a változásnak is. A nekünk szánt jel megérkezett. Hazánk ismét bajba jutott, a hamisság ismét lelepleződött. Mint 1956-ban, ismét le kellene zárnunk egy korszakot, és át kellene lépnünk a tegnapból a holnapba. Itt az idő, ismét tehetünk azért, hogy felszabadultak, reménykedők, egymással türelmesek, megértőek legyünk, és bizalommal fordulhassunk egymás felé. A tegnap vitáit le kellene zárni, és ki kellene nyitni a holnap ajtaját. Ki kellene nyitni, mert ott vár bennünket az életöröm, a bizalom és a remény korszaka. Ne féljünk letörni a lakatot, hiszen 1956-ban bebizonyítottuk, hogy a magyar embernek helyén van a szíve és az esze. Ha változtatni kell, mi tudjuk, mit csinálunk.

A tegnap persze mindig maradni szeretne, ragaszkodik a pozíciójához, szinte mindenre képes érte. Ilyen a természete. Ezért mindig udvariatlannak tartja a holnapot, hiszen már puszta létezése is sértő számára. Nem várhatjuk a letűnőfélben lévő tegnaptól, hogy megértse a készülődő holnapot. Régi történet ez, kedves Barátaim! A tegnap halogatni próbálja a távozást; ilyenkor illemtanárt játszik. Arra int: ne siessünk, hanem kopogtassunk. Csak szépen, halkan, hogy senki meg ne hallja… S akkor zárva maradhat a holnap ajtaja.

De, kedves Barátaim, ha Edison megfogadta volna ezt a tanácsot és csak halkan kopogtat, talán még ma is petróleumlámpával világítanánk. Ha Einstein csak tétován kaparászta volna az ajtót, ma nincs relativitáselmélet és atomfizika. Ha Árpád vezér csak halkan kopogtat Európa kapuján, ma talán Ázsiában élnénk – vagy ott sem. És ha Széchenyi megfogadta volna a tanácsot és csendesen kopogtatott volna, ma nem lenne se Lánchíd, se Tudományos Akadémia.

A holnaphoz nem a semmibe kanyargó, zavaros és számolatlan ígéretek ösvénye vezet, hanem a tettek és az elszántság. Magyarországnak új gazdaság, új állam és új politika kell. A jó dolgokat megőrző, de mélyreható változásra van szükségünk, hogy helyükre kerüljenek a dolgok. 1956-ban sem akartunk többet, mint hogy végre kerüljenek helyükre a dolgok. Az orosz katonák Moszkvába, a kommunista párt a süllyesztőbe, a bebörtönzött ártatlanok szabadlábra és a bűnös országvezetők pedig a cellákba. Ezt akartuk ’56-ban.

Ma, tizenöt évvel a rendszerváltás után is csak annyit szeretnénk, hogy kerüljenek végre helyükre a dolgok, épüljön föl az emberhez méltó élet Magyarországon, s aztán az egész Kárpát-medencében. Az emberhez méltó élet, ahol a gyermek nem teher, a hit nem szégyen, ahol a nyugdíj nem segély, ahol a munka nem alamizsna, az otthon nem vágyálom, a tanulás nem kiváltság és ahol nem dönthetnek rólunk a megkérdezésünk nélkül.

Kedves Barátaim! Minden nemzetnek megvannak a maga súlyos, bőrbe kötött könyvei a saját történelméről. Most is íródik a soron következő kötet. A mi életünk írja. Egyszerre vagyunk tanítványok és példaadók. Mi az ’56-osok tanítványai vagyunk, példát pedig a gyermekeinknek fogunk adni. Adjuk hát bizonyságát, hogy megértettük 1956 mára egyetlen, felszabadító, örömteli és erőt adó gondolattá sűrűsödött üzenetét: a változás jó. Változtatni jó. És mi, magyarok, tudunk változtatni. Készüljetek hát!

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

(Forrás: hirtv.hu)