A halál szele

A japánokban mindig lehet bízni. Ez, a borítóján horrornak aposztrofált film simán nézhető művészfilmként is. Nem mondom, hogy Tarkovszkij, de ha olyan filmklubot, vetítéssorozatot szerveznék, amelynek közös címe az áldozathozatal lenne, ennek a félhorrornak helye volna ott.

Ha optimista volnék, még abban is bíznék, hogy a bevásárlóközpont DVD-konténerében turkáló leharcoltabb kortikális szerveződésű fogyasztóröfi — aki, mint tudjuk, lágy, szőke, másfél mázsa — is megvilágosodhat a néztén. No de ad absurdum nem viszem a derűlátást.
Japán család hazafelé autózik. Anyu vezet, kislány unatkozik, apu laptopon a karrierjét intézendő épp elküldene egy e-mailt, amikor elszáll a térerő. Kérdi nejét, nem látott-e valahol egy telefonfülkét. (Japánban ugye a köztelefonokba be lehet dugni a laptopot.) Láttam, feleli amaz, de nem fordulunk vissza. A karrierista könyörgésre aztán meglágyul. Jó, visszafordulunk, de csak akkor, ha addig velünk énekelsz. És a család rázendít: „Szöcskék vígan ugrálnak, lassan itt az ősz”.
Ez a mottó. Mert a vidám ugrándozásnak csakhamar valóban vége. Hősünk boldogan álldogál a telefonfülkében, a gép tölti az üzenetet. És ekkor megpillant egy összegyűrt újságlapot. Kihajtogatja, és döbbenten olvassa kislánya halálhírét. „A gyerek az autóban ült, amikor abba egy kamion nagy sebességgel belerohant.” Fölnéz. Feleség és gyerek az autóban ülnek. „A baleset este nyolc felé következett be.” Órájára néz. Nyolc óra van. A feleség közben kiszáll a kocsiból, átmegy a túloldalra a fülkéhez. Együtt olvassák a rémületes, érthetetlen hírt. Ekkor érkezik meg a kamion. Dörrenés, és a kocsi már lángokban áll.
Néhány év múltán látjuk viszont hőseinket. Már külön élnek, de még mindketten a megmagyarázhatatlan látomás súlya alatt. A nő egy, a természetfeletti jelenségeket vizsgáló team tagja. Éppen egy médiumot vizsgál, aki elmondja neki, hogy amit a férjével láttak, az nem látomás volt, hanem valóság. Van ugyanis egy könyv, a félelmek könyve, amelyben meg van írva előre minden, ami majd bekövetkezik. (Ez ugye érthető fordítva is, és úgy olvasva már szinte ontológiai igazsággá nemesedik: amitől félünk, az mindig bekövetkezik.) Néhányan megkapják a természettől azt a képességet, hogy belepillanthassanak ebbe a könyvbe. Általában mind gyanús körülmények között pusztulnak el.
A férfi és a nő a rettegés előterében újra összetalálkozik. És a férfi, akinek megadatik a sors újrajátszásának képessége, visszapörgeti az életorsót, és kipróbál mindent, hogy megmentse a lányát. A vége mindig ugyanaz: a tragédia, ha kicsit másképp is, de mindig bekövetkezik. Hosszú — és olykor már-már fárasztó — huzavona után világosodik meg emberünk: egyetlen megoldás létezik. Hogy ő marad bent, ő ég el a kocsiban. A film utolsó képsora hősünk halálra szánt arcát mutatja, míg robog felé a kamion. Boldog. Áldozathozatal. Ez az a tett, ez az a szó, amit a fogyasztásra, élvezésre, kényelemre, létérzéketlenségre kondicionált, bevásárlóközpontban turkáló lények lassan már értelmezni sem tudnak.

(Előérzet; japán horror; hossza 91 perc; forgalmazza a Budapest Film)