Gyurcsány Ferenc miniszterelnök évértékelő beszéde

Mélyen Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim!

Elszámolni és értékelni jöttem. És azért, hogy beszéljek a jövőről: arról, hogy miként tehetjük erősebbé és sikeresebbé Magyarországot, sikeressé a magyarokat, valamennyiünket. Mire is kaptunk megbízást négy évvel ezelőtt? A választók arra szavaztak, hogy nyújtsunk szociális kárpótlást mindazoknak, akik a rendszerváltást követő 12 évnek nem voltak a nyertesei, hanem azok közé tartoztak, akikkel szemben az országnak, a nemzetnek sok adóssága halmozódott fel. Azt vállaltuk, hogy mindezt úgy fogjuk megtenni, hogy eközben csökkentjük az emberekre és a vállalkozásokra nehezedő terheket, csökkentjük az adókat, azért, hogy könnyebb legyen élni az embereknek, könnyebb legyen dolgozni a vállalatoknak. Azt is vállaltuk, hogy minden korábbinál gyorsabban és minden korábbinál hosszabban építjük az autópályákat, felújítunk kórházakat és iskolákat, felújítunk városközpontokat, rendbe tesszük a lakótelepeket.

És azt ígértük, hogy erősítjük a demokratikus működés feltételeit és normáit, helyreállítjuk a társadalmi párbeszédet, és javítunk a civil szervezetek működésének feltételein. Ez utóbbiak körében a kormányzás első pillanatától azt támogattuk, és azt igényeltük, hogy a parlament nyerje vissza korábbi erejét és hivatását, ülésezzen hetente, hogy a parlament tartsa tiszteletben az ellenzék jogait. Megalakítottuk a Gazdasági és Szociális Tanácsot. A GSZT-re vonatkozó törvény ma már – több év működésének tapasztalata alapján – itt van a Ház előtt. Mi több, az elmúlt napokban az Országos Érdekegyeztető Tanács valamennyi oldala elfogadta azt a törvényt, amely az OÉP működéséről szól, vagy az ágazati párbeszéd bizottságok működéséről szól. Egy demokratikusabb, a kormány ellenőrzésére jobban képes parlamenti, társadalmi működés kezdődött el.

Közeledik a négy év vége. Az a dolga a kormánynak, hogy elszámoljon. Az a dolga, hogy elmondja, mi az, ami sikerült, és mi az, ami nem, miben látja a négy év működésének sikerét, hol látja a gondokat és a bajokat. A parlamentnek felelős kormánynak, és a kormányt vezető miniszterelnöknek az a dolga, hogy eljöjjön a parlamentbe, és itt, a parlamentben, a képviselők előtt – természetesen vitahelyzetben – számoljon be arról, hogy mi sikerült, és mi nem sikerült. Mi, liberálisok és szocialisták, büszkék vagyunk arra, hogy az elmúlt négy év célkitűzései alapvetően, a fő irányokban és fő tartalmakban sikerültek. De hozzá kell, hogy tegyem: mindeközben, persze, új feszültségek és új kihívások is keletkeztek, amelyekkel szembe kell majd néznünk. Hadd adjak egy rövid áttekintést, egy olyan leltárt, amely csak felvillantja, hogy milyen is lett Magyarország az elmúlt négy évben. Hogy melyek azok az intézkedések – az elmúlt négy év szociális kiigazításának legfontosabb intézkedései –, amelyek úgy hagynak nyomot Magyarországon, hogy az emberek többsége azt érezheti, hogy fontosabb lett az élete, hogy nagyobb megbecsülést élvez ma a munkája, a tehetsége és a szorgalma, mint korábban. Hogy jobban tartja őt a közösség mindenkit elérő keze, hogy lehet számítani Magyarországra, lehet számítani erre a befogadó és szolidáris nemzetre. Mi más érdekelné elsősorban az embereket – és ez így van rendjén –, mint hogy hogyan alakultak a jövedelmeik az elmúlt négy évben.

Tisztelt Országgyűlés!

Nyugodt szívvel tudom Önöknek mondani – ha úgy tetszik: jelenteni –, hogy 2006 elején az átlagos jövedelmekből egyharmaddal többet lehet vásárolni a boltokban, egyharmaddal több szolgáltatást lehet kapni ma Magyarországon, mint 2002-ben. Igazuk van, hogyha azt mondják, hogy az átlag sok mindent elfed: van, akinek ennél több, van, akinek ennél kevesebb jutott. De a jövedelmek eloszlását illetően azt látom, hogy a jövedelmeknek az elmúlt évtizedekben soha nem tapasztalt arányú növekedése elérte Magyarország túlnyomó többségét.

És egyetlenegy pillanatra hadd álljak itt meg! Van két olyan nagy foglalkozási csoport, amelynek a jövedelem-felzárkóztatása különösen fontos volt. A rendszerváltást követő első 12 évben az egészségügyben és a szociális területen dolgozóknak a jövedelme messze elmaradt a vállalatoknál dolgozók átlagjövedelmétől. Így volt ez a pedagógusokkal is. Mi történt az elmúlt négy évben? Az történt, hogy ennek a két nagy foglalkoztatási csoportnak – annak a két csoportnak, amely jelentős mértékben segíti, hogy Magyarországon nyugalomban, biztonságban éljünk – a jövedelme elérte a vállalatoknál dolgozók átlagjövedelmét, mi több, az oktatásban dolgozók esetében ezt még meg is haladja. Ugyan sokan gondolják azt, hogy ennél még több kellene – és ez így van rendjén –, mégis büszkék vagyunk arra, hogy ma Magyarországon tanárnak, pedagógusnak, szociális munkásnak és orvosnak lenni nem jelent olyan fájdalmas áldozatvállalást, mint a mi kormányzásunkat megelőző években.

A nyugdíjak vásárlóértéke ugyanebben az időszakban – nyilván azért, mert bevezettük a tizenharmadik havi nyugdíjat, nyilván azért is, mert kárpótoltuk a nyugdíjasokat azért a nyugdíjkiesésért, amely őket a megelőző időszakban érte, és nyilván azért is, mert újra beevezettük a méltányossági nyugdíj intézményét – ma egynegyedével ér többet a boltban, mint 2002-ben. Amikor azt mondom, hogy többet ér valami a boltban, hogy többet lehet érte vásárolni, akkor azt mondom, hogy a jövedelem, a nyugdíj növekedése messze meghaladta az árak növekedését, s hogy az árak növekedését követően 25 százalékkal több jutott a nyugdíjasoknak. Azoknak a nyugdíjasoknak, annak a 3 millió embernek, aki egy életet ledolgozva méltán várta azt, hogy a törvényben rögzített jussát megkapja, és méltán várta, hogy jönni fog egy olyan kormány, amely nem azt keresi, hogy hogyan lehet kibújni a törvény teljesítése alól, hanem éppen ellenkezőleg: azt keresi, hogy hogyan lehet többet tenni Magyarországért, hogyan lehet többet tenni a nyugdíjasokért.

Átalakítottuk a családtámogatás teljes rendszerét, és jelentősen megnöveltük az egy gyermekre jutó gyermektámogatás összegét. Igen, ebben a kérdésben nagyon jelentős társadalompolitikai különbség is van a parlamentet alkotó pártok között. Mi azt gondoljuk, hogy a gyermektámogatás fő eszköze a mindenkit elérő családi pótlék kell, hogy legyen. Azért, mert az adókedvezményekre épülő családtámogatás lényegében adótámogatás, amely annak tud többet adni, akinek magasabb a jövedelme. Mi pedig azt gondoljuk, hogy nem az a dolga az államnak, hogy növelje a piacon létrejött különbségeket, növelje az egyébként is meglévő, és bántóan nagy jövedelemkülönbségeket, hanem éppen fordítva: hogy csökkentse azokat. Mert minden gyermek egyenlő. Ezért az új gyermektámogatás nem egyszerűen többet nyújt a gyermekeknek – átlagosan 10 helyett 14 ezer forintot –, hanem ezt igazságosabban is osztja szét.

Ennek a rendszernek az utolsó lépése a babakötvény bevezetése 2006. január 1-jétől. A babakötvényben egyszerre két szándék testesül meg: az egyik, hogy az állam valóban ismerje el azt az elvet, hogy a születés pillanatában mindenkinek egyenlőnek kell lennie. Ezért mindenki, függetlenül attól, hogy milyen a család jövedelmi, vagyoni helyzete, kap 40 ezer forintot. De ezt követően már azt mondjuk: ahol nagyobb a szükség, oda többet kell, hogy adjunk. Ráadásul azt mondjuk: azt kérjük, azt igényeljük, hogy ti, szülők, ti, családok is nézzétek végig, hogy hozzá tudtok-e járulni a gyermek jövőjéhez? Ha igen, akkor azt, amit ti hozzátesztek, mi ki fogjuk egészíteni. Azt szeretnénk, hogyha Magyarország értené, hogy államnak és családnak egyaránt van felelőssége a felnövekvő gyermekekért, és ezt a közös felelősséget kell egyesíteni a babakötvényben.

A reáljövedelmek és a társadalmi juttatások értékének növekedése mögött ott van az a tény, hogy az elmúlt huszonegynéhány évben tavaly és idén a legalacsonyabb az infláció. Magyarországon eljött a forint stabilitásának az időszaka. Most, januárban – hosszú-hosszú évtizedek után először – már nem csak az volt a kérdés, hogy minek emelkedik az ára, hiszen a legfontosabb közszolgáltatásoknak nem emelkedett az ára. S már az is kérdés volt, hogy minek csökkenhet végre az ára, azt követően, hogy 25 százalékról 20 százalékra csökkent az általános forgalmi adó.

Azt vállaltuk, hogy csökkenteni fogjuk az adókat. Azt mondtuk, hogy több mozgásszabadságot, több levegőt kell adni a magyar gazdaságnak, és kisebb terhet kell az emberekre rakni. Az átlagkeresetek adóját 26-ról 21 forintra csökkentettük. Tegyünk hozzá még valamit! 2002-ben, ha egy vállalkozásnak, egy vállalatnak összességében, minden teherrel együtt 100 forint munkabért kellett fizetni, akkor 2002-ben ez úgy oszlott meg, hogy 55-56 forint jutott az államkasszába, és a maradék 45-44 került a dolgozóhoz. Sokszor kritizáltuk ezt az állapotot. Hozzáteszem: ez a 2002-es szám 1 forinttal magasabb, mint a négy évvel korábbi. Ma, 2006 januárjában a hatályos jogszabályok alapján 56 forint helyett 50 forint 80 fillér jut az államnak, és 49,20 a dolgozó embernek. Azaz sajnos még mindig ott tartunk, hogy az állam egy kicsivel jobban jár, és kevesebb jut a dolgozók zsebébe. De mára már majdnem egyenlő ez a pozíció, lényegesen megváltoztatva az örökölt, 2002-es állapotokat. És igen, csökkent a mindennapok adója, az általános forgalmi adó, és kétfajta módon is csökkent a társasági adó: mindenkinek 16 százalékra csökkent, és most január 1-jétől az első 5 millió forint a magyar kis- és közepes vállalkozások esetében még alacsonyabb kulccsal, összesen 10 százalékkal adózik.

Közben átalakítottuk a lakástámogatási rendszert, mert nem értettünk egyet azzal, hogy a lakástámogatás helyett ingatlan-beruházásra fordítunk nagyon sokat az adófizetők pénzéből. Ma van olyan család, amely 30 millió forintos kamatmentes, vagy kedvezményes kamatozású kölcsönt vett fel, s ez minden alkalommal és mindegyikünknek havonta 200 ezer forintjába kerül. Mi azt mondtuk: ha van pénz otthontámogatásra, ha van pénz otthonteremtésre – márpedig négyszer annyit költünk erre, mint négy évvel ezelőtt –, akkor ezt nem azoknak kell adni, akik 50-60 millió forintos lakásokat tudnak megvenni, hanem azoknak, akik az első lakással indulnának el. Azoknak kell adni, akik az első lépést akarják megtenni. Ezért indítottuk el a rendkívül sikeres Fészekrakó programot.

És építettük az autópályákat, ahogyan ígértük. Európában egyetlenegy ország van, Magyarország, amely egy időben öt autópályát épít. Azért építjük ezeket az autópályákat ilyen tempóban, mert azt gondoljuk, hogy közelebb kell hozni egymáshoz Budapestet és Szegedet, Csongrád, Szolnok és Békés lakosságát, hogy el kell, hogy érjen az autópálya Miskolcra, hogy Miskolc, Ózd és Borsod-Abaúj-Zemplén megye az emelkedő térség szinonimája legyen. Hogy idén év végére az autópálya jusson el Nyíregyházára és Debrecenbe. Hogy az autópálya menjen végig a Balaton déli oldalán. Év végére összesen 30 kilométer fogja megakadályozni azt, hogy az Adriára igyekvő százezrek végig autópályán közlekedhessenek. És mindeközben decemberben átadtuk az M0-nak azt a szakaszát, amely végre kikerüli Vecsést. Nagyon-nagyon sokan mondhatják azt, hogy valami megmozdult Magyarországon, hogy nemcsak ígérték a kormányon levők, hogy közelíteni fogják az életet a Budapesten, a nagyvárosban élők és a távoli megyékben élők között, hanem megtették.

Közben kétszer annyi jutott a gazdák támogatására. Ma egy átlagos gazda 2 millió forint támogatást kap a négy évvel ezelőtti 1 millió forinthoz képest. Tízezrek számára nyújt többletlehetőséget a Földért életjáradék program, ahol nem a föld, a mezőgazdasági termelés kockázata az, amely havonta kopogtat az ajtón és az ablakon, hanem a postás, aki hozza a havi 30 ezer forintot. És új földprogrammal indulunk, hogy azoké legyen a föld, akik megművelik – legyenek ők állattartók vagy árunövényt termelő gazdák.

És mindeközben felújítottunk iskolákat, kórházakat. Megújult, és reményt keltően működik Zala megyében Csapi település kollégiuma és felzárkóztató iskolája. A Győr megyei Nyúl községben – ami összesen 4 ezer főt számlál – 133 millió forinttal újítottuk fel a községi óvodát és a napközi otthonos iskolát. Szabolcs megyében, Nyírparasznya általános iskolájában tornaterem épült és komplex óvodai beruházás történt. Vagy Sáránd községben az általános és művészeti iskolát újítottuk fel. Ma nincs olyan egyetemi központ, ahol ne folynának építkezések – előadótermek, könyvtárak és kollégiumok épülnek.

Ebben az időszakban 44 egészségügyi intézmény rekonstrukciójára került sor. Ezek között volt 9 megyei kórház felújításának befejezése. És például megújult a városi kórház Berettyóújfaluban, Dorogon, Kalocsán, Kazincbarcikán, Komlón, Vácon, Nagykanizsán, Dombóváron, Kisbéren, Marcaliban, Mezőtúron, Szegeden és Zircen. A fővárosban indul a Bajcsy-Zsilinszky Kórház rekonstrukciója, és folyamatban van a beruházás Győrben, Zalában és a Szabolcs Megyei Kórházban. Ezt tesszük Balassagyarmaton és Baján. Új mentőállomást kapott Szombathely, Dunaújváros, Őriszentpéter, Záhony és Budaörs.

Több mint 100 ezer panellakás felújítása indult el, és fejeződik be 2003 és 2006 között. 2001-ben és 2002-ben együttesen 17 ezer panellakást újítottunk fel. Mindeközben Székesfehérváron ebből a felújítási programból majdnem 13 ezer lakást újítanak fel, Pécsen majdnem 10 ezret, Győrben 5700-at, Nyíregyházán 4500-at, és 3–4 ezer lakás fog megújulni Dunaújvárosban, Veszprémben, Budapesten, Szegeden és Kecskeméten.

Befejeztük a Fővárosi Hulladékhasznosító Mű rekonstrukcióját, amelyet elődeink félkészen leállítottak. Hejőpapiban, Kétpón, Szolnokon a szelektív hulladék válogatására új csarnokot és átrakóállomást építettünk, Győrben szennyvíztelep épült. Ugyancsak ez épült Pécsen – és folytathatnám a sort.

És ha még hozzáteszem azt is, hogy mára a közháló elért minden településre, hogy a közösségi internetpontok száma – mely 2002-ben talán 500 volt – mára közel 3 ezer lett, akkor azt tudom mondani, hogy bármerre megyünk az országban, egy olyan világot látunk, ahol, ha komoly erőfeszítéssel is, de épül ez az ország. Azoknak az embereknek a teljesítményéből épül, akik sokszor talán nem bennünket hallgatnak, mert jobban hisznek a szemüknek, mint a politikusoknak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindezzel egy időben, miközben Magyarországon egy élhetőbb életet, egy igazságosabb Magyarországot kívánunk megteremteni, eközben átalakult a világ körülöttünk. Tagja lettünk az Európai Uniónak, elismert és javuló partnerséget alakítottunk ki a nagyhatalmakkal, a korábbinál lényegesen aktívabb lett a külpolitikánk a távoli térségekben, Délkelet-Ázsiában. Stabilizáló erőként léptünk fel ebben a régióban, Közép-Kelet-Európában, aktívan segítjük a balkáni rendezést, és részt vállalunk a globális biztonsági kihívások kezelésében és megoldásában.

Büszkék vagyunk arra, hogy megmozdult az ország, hogy százezreknek és millióknak adtuk vissza a reményt, hogy lehet egy jobb, egy igazabb életet élni itt, Magyarországon. Hogy miként a 100 nap politikája milliók számára a szociális kiigazítás széles lehetőségét teremtette meg, úgy a 100 lépés politikája megmutatta, hogy nemcsak többet, hanem igazságosabban is lehet adni millióknak. Hogy van az országnak egy cselekvőképes kormánya, amely tudja, hogy az a legfontosabb, hogy ha nem is tud minden igényt kielégíteni, de meg tudja mutatni, hogy érti és hallja az emberek hangját, és kész részt vállalni egy igazságosabb Magyarország megteremtésében.

A 100 lépés azzal, hogy öt évre előre tervezett, stabilitást és tervezhetőséget teremtett. Még hogy tervezett! Törvénybe foglalta a programját! Törvénybe foglalta az ötéves adócsökkentési és járulékcsökkentési programot. Törvénybe foglalta a nyugdíjkorrekciós programot, amely történelmi igazságtalanságokat fog kezelni. Mi több, először a rendszerváltás után, három évre előre többlépcsős minimálbér-növelési programot fogadott el. Közben elindult egy igazságos és hatékony egészségügyi rendszer kialakításának előkészítése. Itt vagyunk az egészségügyi reform előszobájában, átalakítottuk a szociális rendszert, átalakítottuk a munkaügyi ellátást, és a korábbinál nagyobb védelmet nyújtunk azoknak, akiknek nehéz, sokszor kiszolgáltatott sorsát fekete- vagy szürke munkára való kényszerítéssel használják ki a vállalkozók.

Reménykedő és bizakodásra okot adó változások ezek. De hadd álljak meg egy pillanatra! Mert miközben büszkék vagyunk mindarra, ami itt az elmúlt időszakban teljesült, és miközben nyugodt szívvel mondhatom, hogy igen, amit ígértünk, azt megcsináltuk, aközben azt kell mondjam Önöknek: tudom, hogy melyek azok a területek, ahol további adósságok keletkeztek. Tudom, hogy hol keletkeztek új feszültségek, és milyen új kihívásokkal kell szembenézni.

Hadd mondjam el ezek közül azt az ötöt, amelyeket a legfájóbbnak tartok, és amelyekre a leginkább kell koncentrálnunk a következő kormányzati ciklusban. Az első a szociális kiigazítások egy része, és a fejlesztéseknek, az autópálya-építéseknek, a kórház-rekonstrukcióknak, iskola-felújításoknak jelentős része. Ezt bizony közösen felvett hitelből finanszíroztuk. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy ebben az időszakban egy sor fejlesztésre már nem jutott a közös költségvetésünkből, ezeket már csak hitelből tudtuk finanszírozni. Mégis, éppen azokkal egyetértésben, akik ennek a kiigazításnak a haszonélvezői, a kedvezményezettjei, éppen azokkal, akik azt mondják, hogy még tovább kell menni az úton, és akik látják, hogy miért kellett felújítanunk iskolákat és kórházakat, hogy miért kellett építenünk autópályákat, azt tudom mondani, hogy mindez befektetés volt a jövőbe. És jó gazdaként, előrelátó gazdájaként az országnak, a jövőbe akkor is be kell fektetni – mint ahogyan teszik ezt egyébként a magángazdák és a családok –, hogyha erre hitelt kellett felvenni. Ha kellett, ezért megküzdöttünk saját ellenzékünkkel, ha kellett, megküzdöttünk a jegybankkal. Tudjuk, hogy megérte hitelből autópályát építeni, kórházat felújítani, iskolákat felújítani, és szociális nyugalmat teremteni ebben az országban, mert ez így lesz egy élhetőbb ország, és így lesz Magyarország olyan, hogy millióknak az lesz az élménye, hogy a rendszerváltás nem önmagáért, hanem értük volt, egy jobb, élhetőbb, igazságosabb és erősebb Magyarországért. Természetesen látom ennek a politikának a korlátait és a kihívásait. Látom, hogy hitelből fejleszteni akkor szabad, hogyha az helyes és igazságos, és a jövőbe mutató célokat szolgál. Ezt szolgálja az autópálya-építés és ezt szolgálta a szociális kiigazítás. De tudni kell, hogy mára éppen ezért kisebb a mozgástér, mint jó pár évvel ezelőtt volt.

A második: az elmúlt években 350 ezer új munkahely jött létre. Mindeközben olyan mértékű és mélységű átalakulás ment végbe a gazdaságban, amelynek nyomán közel 280 ezer munkahely szűnt meg. 2002-től napjainkig a létesülő és a megszűnő munkahelyek egyenlege összesen 76 ezer. Többen dolgoznak ma, mint korábban, de látom, tudom, és hallom, hogy többen keresnek munkát. És ez akkor is igaz, hogyha igazán sokat tett azért ez a kormány – például a Start Kártya bevezetésével, a munkaügyi ellátás teljes rendszerének átalakításával, a legnehezebb helyzetben lévő munkavállalói csoportok társadalombiztosítási járulékának csökkentésével –, hogy könnyebb legyen munkát találni, hogy növeljük az alkalmazók, a munkáltatók érdekeltségét. Csökkentettük a minimálbért, annak érdekében, hogy csökkenjen a feketemunka. Szeptember végéig átfogó értékelést és elemzést nyújtottunk be a parlamentnek arról, hogy hogyan lehetne továbbmenni, mit lehetne még tenni. Azt tudom mondani, hogy amíg van egyetlenegy ember, aki dolgozni szeretne, és nem talál munkát, addig a kormány nem lehet elégedett, addig tovább kell menni ezen az úton. De úgy kell továbbmenni ezen az úton, hogy lépéseinkkel egyszerre szolgáljuk a szociális biztonság fenntartását, és a gazdaság működőképességének fenntartását. Csak az a megoldás jó, amely egyszerre és okosan, jó kompromisszumokkal szolgálja mind a két irányt.

A harmadik megjegyzésem: miközben novembertől hatályos az új közigazgatási eljárási törvény, amelynek eredményeként a hivatalok sokkal inkább szolgálják a polgárokat, mintsem ők ugráltatnák az őket megkeresőket és náluk kérvénnyel jelentkezőket, miközben megteremtettük – nagy viták közepette – az önkéntes haderőt, miközben – ugyancsak sok vitát folytatva – átalakult a felsőoktatás, és új távlatokat nyitva elindult a kistérségi együttműködés, vagy éppenséggel befejeztük a ’98 után félbeszakított igazságszolgáltatási reformot, és négyszintű lett a magyar igazságszolgáltatás, el kell fogadjam azoknak a kritikáját, akik szerint egyre fájóbb, hogy 1997-et követően egyetlenegy kormány sem – beleértve a magunkét is – indította el az állam működésének és szerkezetének átfogó reformját. Teljesen világos, hogy a következő kormányzati ciklus egyik legfontosabb feladata – már nemcsak részterületekkel, hanem az állam működésének egészével foglalkozva –, hogy egy jobban működő, igazságosabb, hatékonyabb, az embereket jobban szolgáló állami működést kell teremteni, az igazgatástól az egészségügyig bezárólag.

Negyedsorban: ma már a független intézetek is azt mondják – merthogy mérik –, hogy a szegénység szorítása picivel kisebb, mint korábban, hogy a legjobban élő egymillió és a legnehezebben élő egymillió között csökkent a távolság. De az az igazság, hogy lehet, hogy már könnyű ezt mérni, lehet, hogy ez kimutatható, de nem lehet nem észrevenni, hogy százezrek vannak, akik azt mondják, hogy nehéz és reménytelen az életük. Ez a kormány büszke arra, hogy megfordult egy trend. Hogy valamivel csökkent az egyenlőtlenség, hogy picivel kisebb a szegénység. De amíg egyetlenegy ember van, akinek a hónap végén azon kell gondolkodnia, hogy befizeti-e a gyereknek a szakkört, vagy inkább kifizeti a világítást, amíg kiszolgáltatva érzik magukat a munkát keresők ezrei, tízezrei vagy százezrei, addig bármennyire is el lehet számolni azzal, hogy – nyilván az intézkedéseink hatására is – picivel kisebb a szorítása a szegénységnek, azt kell, hogy mondjuk: rengeteg itt még a teendő. Azt látjuk, hogy csak olyan politikát lehet folytatni, amely szolidaritás alatt azt érti, hogy azoknak kell nyújtania a kezét, ahol nagyobb a szükség, és nem azoknak kell nyújtania a kezét, ahol több a lehetőség. Ezt a politikát fogjuk folytatni.

Ötödsorban: nem lehet nem észrevenni, hogy az országban sokan csalódottak. Csalódtak abban, hogy hogyan mennek ma a közügyeink. Csalódtak abban, hogy milyen a politikának a hangulata, a hangneme. Sokan érzik úgy, hogy ők és a közügyek távol kerültek egymástól – és azt hiszem, hogy itt nem az emberekkel van a baj. Sokan fordították el fejüket a közügyek gyakorlásától, érzékelhető egyfajta csalódás, egyfajta kiábrándultság.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mélyen Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Tisztelt Parlament!

Az elmúlt 16 évben politikai, gazdasági és jogi tekintetben megtörtént a rendszerváltás. Mégis: az ország jelentős része, ha eszével el is fogadja, szívével, lelkével nagyon sokszor hadakozik e bonyolult, új Magyarországgal. Mintha lélekben még most is két világ határán állna. Mintha tétovázna, hogy merre induljon: előre, vagy talán hátra, a kilencvenes évek előtti világba. Szeretnék világosan fogalmazni: nincs út vissza a szocializmusba, és nincs út előre, a polgári szocializmus fából vaskarika rendszerébe sem. Magyarországon szociális piacgazdaságot szeretnénk teremteni. Egy olyan országot, amelyben közös teljesítményünket, a gazdaság teljesítményét éppen arra használjuk, hogy Magyarországon mind a 10 millióan azt érezhessük, hogy van értelme az életnek, és hogy arra használjuk fel közös jövedelmünket, hogy segítséget és lehetőséget nyújtsunk azoknak is, akiknek nehezebben megy a sora, akiknél nagyobb a szükség. Mert a szociális piacgazdaság azt jelenti, hogy közös társadalmi szolidaritással egyensúlyozom ki mindazt a különbséget, ami a gazdaságban létrejön. Ez a megoldás: egy jól működő gazdaság és egy szociálisan igazságos, szolidáris társadalom az, amely előremutat, amely Magyarország legtöbb kihívására képes válaszolni, és amely a biztonságot nem a múltba való visszafordulással, hanem bátor, jövőbe mutató politikával, okos kompromisszumokkal találja meg.

Erős Magyarországot szeretnék. Erőset a jogok tiszteletében, az intézmények működésében, a más országokkal és régiókkal vívott versenyben, és erőset az ország polgárainak védelmében.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Már eljutottunk oda, hogy nem lehet nem meghallani a köztársaság hangját, amint azt mondja: csak akkor tudok jobban vigyázni rátok, ha ti is jobban vigyáztok rám. Világosan szeretnék beszélni: a köztársaság ereje és cselekvőképessége a polgárok hozzájárulásán múlik. Nem tud többet tenni értünk az ország, mint amennyit mi teszünk érte. A nemzetet csak polgárai tehetik erőssé: munkával, tanulással, tehetséggel, szorgalommal és szilárd erkölcsökkel. Erőssé kell tennünk az országot, hogy védhessen és óvhasson bennünket. Aki felteszi azt a kérdést, hogy ő mit kap az országtól, annak azt is fel kell tennie, hogy vajon ő maga többet tud-e tenni Magyarországért? Mert mi vagyunk Magyarország!

Tisztelt Honfitársaim!

Muszáj kimondanom, hogy azonos hosszúságú sort kell képeznünk a személyes jogok és kötelességek, valamint a felelősség és kötelezettségek asztalánál. És ebben a sorban azt, hogy ki kerül előre és hátra, nem az dönti el, hogy ki az erősebb és ki a gyengébb. Sőt, azt kell mondjam, hogy a lehetőségek sorában azokat kell előreengedni, akiknél nagyobb a szükség. A felelősség sorában pedig azoknak a jobb módúaknak, azoknak a tehetőseknek kell elől állni, ahol nagyobb a lehetőség.

Az erős Magyarországhoz nem vezet az út az adófizetők kontójára vállalt, féktelen ígérgetésen keresztül. Ez nem erősíti az országot, éppen ellenkezőleg, gyengíti. És gyengíti azokat is, akik ma azt hihetik, hogy ők lesznek egy ilyen politikának a kedvezményezettjei. Mert mi egyszerre adófizetők és az adóforintokból részesedni akaró polgárok vagyunk. Öncsalásból, önbecsapásból pedig nem épülhet sikeres, erős Magyarország.

Tisztelt Országgyűlés!

Én nem vagyok hajlandó erre az útra lépni. Nem kívánom gyengíteni a köztársaságot csak azért, mert balga módon azt hihetnénk, hogy a felelőtlen ígéretek hátán keresztül fel lehet kapaszkodni a hatalomba, vagy meg lehet tartani azt. Az állam tartalékai nem az állam költségvetésében vannak. Az állam költségvetése így is túlságosan sok terhet cipel. Nem lehet a közös terhére radikális ígéreteket tenni. Nem lehet, mert az állami bevételek radikális csökkentése veszélyezteti a szociális biztonságot. És nem lehet, mert a kiadások súlya alatt már ma is nyög a költségvetés.

Igen, változásra van szükség. Vagy ha úgy tetszik, és úgy pontosabb: változtatásra van szükség. Változtatásra abban, hogy miként tekintünk Magyarországra: akként, hogy Magyarország az egyéni igények kielégítésének végtelen forrása, vagy akként, hogy Magyarország a polgárok felelős, cselekvő közössége, olyan polgároké, akik értik, hogy az ország csak annyit tehet értük, amennyit ők tesznek Magyarországért. Ez utóbbi az, amely biztosíthatja sokak felemelkedését, az összetartó, együtt maradó Magyarország megerősödését.

Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Elnök Úr! Tisztelt Parlament! Hölgyeim és Uraim!

Magyarország megerősödésének három olyan forrását látom, amelyek az adófizetők forintjaitól eltérően nem szűkösen, hanem széles lehetőséget biztosítva állnak rendelkezésre. Az első ilyen forrás az állam és intézményei működésének átalakításából fakad. Igen, azt gondoljuk, hogy átfogó működési és igazgatási változásokra van szükség. Ezekre készülünk. A cél, hogy jobban és igazságosabban szolgáljon minket ez az állam. Igen, szükség lesz – ezeken dolgozunk, ezeket készítjük elő – átfogó átalakításokra az igazgatásban, az egészségügyben, a kistérségi együttműködésben. Ezek lesznek a következő kormányzati időszak legfontosabb feladatai. De nem kívánunk addig várni, mert több a felelősség, és nagyobb a cselekvés lehetősége. Az államnak határozottabban kell védeni a gyengét, és utat kell nyitni a leggyorsabban haladóknak, azoknak, akik kockáztatnak, és vállalkoznak, nemcsak a maguk, hanem a haza haladásának érdekében.

Két példát fogok mondani, amellyel azt szeretném bizonyítani, hogy bár könnyű számolatlanul, mindenkinek több pénzt ígérni, de nem mindig a legcélravezetőbb megoldás. Mert van bár egy bonyolultabb, de a célhoz mégis közelebb vivő ajánlat is Magyarország számára: egy olyan kormányzati magatartás, amely védi a polgárokat, és úgy teremt lehetőséget, hogy az összességében időnként talán többet is ér, mint a szűkösen rendelkezésre álló, az adófizetők által összerakott költségvetési támogatás.

Az első példa: Magyarországon munkások és alkalmazottak sokasága érzi úgy, hogy a ma hatályos jogszabályok jobban védik a vállalatok mögött álló pénzintézeteket, üzleti partnereket, mint őket, az alkalmazottakat és munkásokat. Nem normális az, hogyha több joga van egy banknak, több joga van egy szállítónak, mint magának a munkásnak. Ha valaki nem fizeti ki időben a bankját vagy a szállítóját, akkor ott, bizony, késedelmi kamatot kell fizetni. Ugyanezt a késedelmi kamatot nem követelheti a munkás, ha neki később fizetik a bérét.

Rajtunk múlik. Olyan, a munkásokat védő jogszabályokat fogunk megalkotni, amelyek azt mondják, hogy a munkáltató, ha késve fizeti a munkás, az alkalmazottja bérét, akkor a jegybanki alap kétszeresét köteles kifizetni. És hogyha nem tud megállapodni a dolgozóival, az alkalmazottaival, akkor, bizony, ezek az alkalmazottak gyorsított eljárásban a társaság felszámolását kezdeményezhetik. A legnagyobb súllyal nehezedhetnek rá a saját alkalmazójukra, annak érdekében, hogy tisztességgel, és jogszerűen bánjanak velük.

Mi több: valamennyi alkalmazott számára, valamennyi munkás számára olyan biztosítást kötünk, hogy ha egy vállalat igazán nehéz helyzetbe jut, és mindenki sorba áll a pénzéért, akkor ne az önmagát védő munkásember legyen a legvédtelenebb, a leggyengébb, hanem a munkásember helyébe az állam lépjen, amely a biztosítás eredményeként ki fogja fizetni a munkás járandóságát, és majd köztartozásként, kellő erővel és hatékonysággal be fogja szedni azt, ami jár a munkásembernek, és ami innentől kezdve jár az államnak.

De a munkabarát politikának együtt kell járnia a vállalkozáspárti politikával, mert középtávon csak akkor van elegendő munkahely, hogyha közben fejlődnek a vállalatok – elsősorban azok a hazai kis- és közepes vállalatok, amelyek kulcsszerepet játszanak a magyar foglalkoztatásban. A sikeres hazai és közepes vállalatok alkotják ma a foglalkoztatás, a biztos munkahelyteremtés gerincét. Az elmúlt négy évben a liberálisok és szocialisták kormánya nagyon sokat tett azért, hogy több jusson a magyar kis- és közepes vállalkozásoknak. Négy számot mondok: a 2002-t megelőző négy évben összesen 18 ezer hazai kis- és közepes vállalkozás kapott állami támogatást, az azt követő időszakban több mint háromszor ennyi, 62 ezer. Mi több, ezek a vállalkozások a korábbi időszak 71 milliárd forintjával szemben tőke- és hiteljuttatásként, pályázati forrásként nem 71 milliárdot kaptak, hanem hatszor ennyit, 421 milliárd forintot. Ez nem kevés pénz, igazuk van, mégis úton és útfélen azt lehet hallani, hogy az elégedettség mellett ott van az elégedetlenség is. Ha pedig ez így van, akkor ez nagyon jól mutatja, hogy egyszerűen csak pénzzel, csak több forrással a hazai kis- és középvállalkozások fejlesztését nem lehet megoldani. Itt mással is baj van.

Baj van például azzal, hogy éveken keresztül ahány kormány volt, annyi intézményt alakított a hazai kis- és középvállalkozások működésének segítésére. Ember legyen a talpán, aki ebben az intézménydzsungelben eligazodik! Amikor elkezdtük számba venni, hogy hány ilyen intézmény van, egy kezünkön nem tudtuk megszámolni. Az egyik regionálisan működik, a másik a megyében, a harmadik a kormányhoz tartozik, a negyedik pedig, mondjuk, a fejlesztési bankhoz. Ezért úgy döntöttünk – és holnap erre vonatkozóan a kormány formális döntést is fog hozni –, hogy a hazai kis- és középvállalkozások segítése érdekében, annak érdekében, hogy az állam által biztosított lehetőségek, források és eszközök együtt álljanak rendelkezésre – hitelek, tőke, kamattámogatás, garancia, európai pénzek –, létrehozzuk a Magyar Vállalkozások Bankját. Ebben a bankban valamennyi olyan intézmény együtt lesz, amely ma szétszórtan, sok esetben nem összehangoltan működik, és – sok esetben csak bosszúságot okozva – arra készteti a hazai kis- és közepes vállalkozásokat, hogy bolyongjanak ebben a rengetegben. Mi nem Ábeleket szeretnénk a rengetegben, hanem sikeres hazai kis- és közepes vállalkozásokat, amelyeket most már a Magyar Vállalkozások Bankja fog kiszolgálni. Valamennyi ehhez szükséges jogszabályt, az arra vonatkozó javaslatunkat február végéig elkészítjük.

Magyarország megerősödésének második forrása az ország átfogó fejlesztése. Mi úgy gondoljuk, hogy a beruházás és az építkezés az, amely lendületet ad ennek az országnak. Mi azt gondoljuk, hogy az a több ezer milliárdnyi fejlesztés, amelyért ez az ország megküzdött, mi több, amelyért ez a kormány Brüsszelben és az európai fővárosokban oly derekasan helytállt valamennyi vitában, hogy ennek a vitának a végeredménye, hogy annyi építkezés, annyi beruházás történhet meg Magyarországon a következő hat-hét évben, amennyit utoljára a dualizmus korának boldog békeidejében látott Magyarország. Ez utak, városok, iskolák, kórházak, szennyvízvezetékek építését jelenti: összességében több ezer milliárdos beruházást. Ez az, ami fellendíti majd Magyarországot. Ez az, ami lendületet fog adni neki. Ez az, ami új lehetőséget és új munkát fog adni a magyar vállalatok sokaságának. Ez lesz az a hatalmas fejlesztés, amely vagy 200 ezer új munkahelyet fog teremteni. Én abban hiszek, hogy Magyarország fejlesztésének a magyar vállalkozások számára kell lehetőséget teremtenie, és általuk a magyar munkavállalók is lehetőségekhez jutnak. Mert azt gondolom, hogy a radikális adócsökkentés és járulékcsökkentés, mint eszköz, ebben az esetben nem alkalmas. Az nem megmozdítja a gazdaságot, hanem növeli a szociális bizonytalanságot és a szociális kockázatokat.

E helyett azt mondom, hogy Magyarországot hazai erőből, tehetségből, hazai munkaerőből és vállalkozásokkal építsük. Alakítsuk át a magyar ipart, legyen ennek a fejlesztésnek az a 150-200 ezer hazai kis- és közepes vállalat a haszonélvezője, amelyek – most már a Magyar Vállalkozások Bankjával partnerségben – a következő hónapokban 650-700 milliárd forintnyi új forrást kaphatnak, kifejezetten fejlesztésre. Ebben a fejlesztésben látom a munkahelyteremtés programját. Ebben a fejlesztésben látom egy új Magyarország felépítésének a lehetőségét: iskolától kezdve, kórházon át, utakon keresztül. Egy sokak számára lehetőséget, munkahelyet teremtő, fejlett, épülő Magyarországban.

Végül hadd beszéljek a legfontosabb forrásról. Arról a forrásról, amely nélkül hiába tesszük meg az előző két lépést, az mit sem ér. Arról a tehetségről és arról a szorgalomról, amely révén Magyarországon sikeresek tudnak lenni az intézmények, a vállalatok, a falvak és városok százai, melyeket olyan emberek vezetnek, és ezekkel a vezetőkkel olyan partnerségben működő, támogató csapatok, kollegák működnek együtt, akik tiszteletet érdemelnek. 15 évvel a rendszerváltás után érdemes visszahelyezni jogaiba a siker megbecsülését. El kell ismerni mindazt az erőfeszítést, amelyet Magyarország száz és száz pontján tesznek tehetséges emberek, annak érdekében, hogy egy jobb, élhetőbb Magyarországot teremtsenek. Annak érdekében, hogy az ország ne egyszerűen sokunk álmainak vágya legyen, hanem hogy képes legyen beteljesíteni ezeket az álmokat, és képes legyen beteljesíteni ezeket a célokat.

Olyan embereket hívtunk itt ma meg a parlamenti ülésterem páholyába, akik azt bizonyították, hogy bár a feltételek nem könnyebbek náluk, mint máshol az országban, de mégis képesek voltak sikerre vinni a saját ügyüket, és képesek voltak sikerre vinni a saját intézményeiket, falvaikat és városaikat. Egyetlenegy kivételével nem ismertem korábban ezeket az embereket, nem találkoztam velük. Repa Imre az egyetlen, aki sok évvel ezelőtt Kaposváron, egy orvosi vizsgálaton az orvosom volt. A többieket sem politikai szimpátiájuk, sem politikai aktivitásuk tekintetében még csak nem is nagyon tudom hova tenni. Azt látom: sikereikben nincs döntő része annak, hogy így vagy úgy gondolkodnak a rivális pártokról, így vagy úgy gondolkodnak a versengő politikai értékekről. Mert Magyarországnak nagyon fontos, hogy a politika hódító világa ne kényszerítse olyan választásra az országban nyugodtan élni akarók sokaságát, amely választás csak rossz lehet. Mert intézményt vezetni, iskolát igazgatni, kórházat vezetni, s ezt sikerrel tenni nem úgy kell, hogy valamelyik párt, valamelyik politikai törekvés közvetlen közelségét keresem, hanem éppen hogy a nagy tisztelettel viselt függetlenséggel és szakértelemmel, és azzal a tudással, azzal a vezetői képességgel, amely megmozdít vállalatokat, csapatokat és intézményeket. Sok ilyen ember van Magyarországon: nemcsak ezt a termet tölthetnénk meg velük. Miközben egyik oldalról látom, hogy mennyi a baj, hogy hányan mondják azt, hogy nehezebben élnek, vagy mondják azt, hogy reménytelenségben is élnek, muszáj együtt látnunk a kettőt. Muszáj látni és hallani azokat, akik azt mondják, hogy nehezen jutunk egyről kettőre. De Magyarországnak meg kell értenie, hogy ha vágyja és akarja a sikert: itt vannak közöttünk azok, akik bizonyítják, hogy alkalmasak arra, hogy sikeresek legyenek. Muszáj együtt látni mind a két oldalt.

Muszáj, hogy ezek az emberek és az ő teljesítményeik például szolgáljanak. Azé a Repa Imréé, aki professzor Kaposváron. Egyszerre dolgozik a felsőoktatásban, és egyszerre orvos. Úgy vette át a térség egyik legfontosabb egészségügyi intézményét, hogy tele volt gonddal-bajjal. Természetesen, ahogyan lenni szokott az egészségügyben, gazdasági gonddal és bajjal is. De 2004-ben nekiállt, és rendbe tette. És nem egyszerűen csak rendbe tette, hanem azt mondta, hogy abból még nem lesz fejlődés, ha rendbe teszem. Elindult egy tudatosan vállalt fejlesztési program mentén, és mára ő és a kollégái onkológiai központot és sürgősségi betegellátó-központot működtetnek. Ugyanabban az egészségügyben éri el ezt, amellyel ezernyi bajunk van. De mit mutat az ő példája? Hogy tehetséges vezetőkkel, tenni akaró és tudó kollegákkal és alkalmazottakkal, nem csak panasszal, hanem cselekvéssel és bátor döntésekkel, ebben a magyar egészségügyben nemcsak hogy sikeresnek lehet lenni, hanem még lehet fejlődni is lehet, s egyről a kettőre lehet jutni.

Pető Zoltán nevét sokan hallhatták: Tarnabod polgármestere, a befogadó falué. Azé a falué, amelyik azt vállalta, hogy tíz-húsz hajléktalan családot fogad be a faluba. És láss csodát: ez a hétköznapi szolidaritás azt bizonyította, hogy nem egyszerűen csak tíz-húsz családnak lett jobb a sorsa – ezek közül két család mára már házat vett magának –, hanem megmozdította a falut is. Ebben a faluban filmklub működik. Ebben a faluban pékség fog elindulni, és egy új üzem nyitja ki a kapuit a következő hónapokban. Azt tudom mondani, hogy látok falvakat és városokat hasonló körülmények között, egymástól sokszor 10-20 kilométer távolságra – az egyiknek sikerül, a másiknak nem. És amikor megnézem, hogy mi a különbség, kiderül, hogy egy dolog: az egyik faluban van egy ember, máshol meg négy-öt, akik tudják, hogy hogyan lehet egy falut megmozdítani. Akik nem várnak, akik ugyan mindig rettegnek a holnaptól, de mindig legyőzik a holnapot. Miért tudta megtenni a polgármester? Mert vannak segítői. Ez a párszáz lelkes falu értette, hogy mi a dolga. Nem beszélt a szolidaritásról, hanem gyakorolta, és kiderült, hogy nem egyszerűen csak betettek a közösbe, hanem a végén ők maguk is részesedtek az előnyeiből. A falu be akarta fogadni a munkanélkülieket, be akarta fogadni a hajléktalanokat, és kiderült, hogy azok nem terhei lettek ennek a falunak, hanem építői és gyarapítói. Azért, mert volt egy polgármester és volt egy közösség, akik nem beszéltek, hanem cselekedtek. Innen üdvözöljük ezt a fantasztikus falut, amelynek volt bátorsága megmozdulni.

Igen, ők is Magyarország, akik tudják, hogy mi a dolguk. És Magyarországot jelenti az a Bóbics Antal is, aki 1990-ben Zala megyében egyszemélyes vállalkozással indult el. Egyedül volt, mint a kisujjam. Mára azt mondja: 200 alkalmazottam, de nem is alkalmazottam, hanem kollégám és partnerem van. Nem ismerjük a nevét, pedig meg fogjuk ismerni, mert ma övé a Nyugat-Dunántúl egyik legsikeresebb közepes vállalkozása. Nem dörgölődzött politikusokhoz. Az ő kedvéért is mondtam el külön azt, amivel kezdtem a beszámolómat: fogalmam sincs, hogy mit gondol a politikáról, hogy az ellenzéket vagy a kormányt támogatja – mert nem ezzel foglalkozott. Azzal foglalkozott, hogy 200 családnak adjon munkát, és mára a világ egyik legbefolyásosabb vállalata tüntette ki, a General Electric, mert ő az egyik legjobb európai beszállítójuk. Versenyben győzött – legyőzte először önmagát, a kishitűséget. Lehetőséget teremtett, élt ezzel a lehetőséggel, virágzik, a maga javára, természetesen. Meg annak a 200 családnak a javára, amely megcsinálta. És muszáj látni az ő sikerét és a kollégák sikerét is, mert az ő sikeréből épül Magyarország, az ő sikeréből épül Zala és Nyugat-Dunántúl.

Szakács Roland tiszadobi agrárvállalkozó édesapja mellett kezdte. Mára, sok év után, mintha neki erősebb és nagyobb befolyása lenne a vállalkozásra, mint édesapjának. 150 hektáron gyümölcskertészettel foglalkoznak: fejlesztenek, és előrejutnak. Sikeres sportember volt. Megtanulta, hogy a tartós sikerhez a fair play, a tisztességes verseny szabályait be kell tartani. Betartja a vállalkozásában is, betartja otthon is, és azt mutatja a példája, hogy a generációk összekapaszkodása, egy új, tehetséges agrárvállalkozó réteg megjelenése meg tudja újítani Magyarországot. Ők azok az agrárvállalkozók, akik azt mondják, hogy mi az európai uniós csatlakozásnak a nyertesei vagyunk. Mert soha ennyi lehetőséget, soha ennyi támogatást, soha ilyen szabályozott viszonyokat nem kaptunk volna, ha nem ez történik velünk. Tudomásul veszi, majd nekiáll dolgozni. Ha kell, a kereskedelemmel foglalkozik, ha kell, a fejlesztéssel. A maga ura, de igazából tehetségével sokunk iránymutatója. Ő Tiszadobon a nem panaszkodó, hanem cselekvő agrárvállalkozó. Szakács Roland.

Amikor a múlt héten fölhívtam Farkas Zoltánnét Gyomaendrődön, aki a Rózsahegyi Kálmán Iskola igazgatója – mert azt mondják róla, hogy amit ott csináltak, az valami egészen kivételes, és nem tud róla az ország –, azt mondta: örömmel megyek, de szeretném magammal vinni az elődömet, mert én csak három éve vagyok igazgató. Elhozta Ladányi Gábornét, aki ott ül mellette, s aki igazából megcsinálta ezt az iskolát. Aki 12 éven keresztül Gyomaendrődön, az endrődi városrészben – egy olyan városrészben, ahol nagyon sok a nehéz sorsú gyermek, ahol minden második gyermeke az iskolának hátrányos helyzetű – azt mondta, hogy olyan iskolát fogunk csinálni a magunk erejéből, ahol a tehetősebb családok nem fogják elvinni a gyerekeiket innét. Lehet, hogy épült egy új iskola itt, mellettünk, ami szép, ragyogó és tiszta, de mi jobbak leszünk. Mi olyan iskolát fogunk csinálni, ahol az érték bennünk lesz, a tantestületben, nem pedig a csillogó iskolaépületben. Nekiálltak, és egyetlenegy tanulót sem vesztettek el. Felújították az iskolájukat, mára színháztermük van, drámapedagógia van, külön diákotthonuk van a nehéz sorsú gyermekeknek, könyvtáruk van, és tanítanak nyelvet, tanítanak multimédiás eszközhasználatot. Békésben, Gyomaendrődön, egy olyan iskolában, amely kívülről olyan, mint az összes többi. Mert a titok nem az iskolaépületben van, hanem ebben a két fantasztikus asszonyban, és az ő kollegáikban, a tantestületben. Akik rájöttek, hogy az iskola igazából a pedagógusok lelkében, és a tanárok és a tanítványok között kialakult fantasztikus viszonyban rejlik. Ők megcsinálták ezt a fantasztikumot.

Hat hétköznapi ember, de nem mindennapi emberek. Akik nem azért járnak el gyűlésre, hogy elmondják, hogy mitől nehéz, hanem azért, hogy megkérdezzék és megtudják: hogyan lehet még többet és még jobbat elérni. Akik pontosan tudják, hogy az építkezésben és a fejlődésben van Magyarországnak a sorsa.

Mi ilyen országban hiszünk. Abban az országban hiszünk, ahol együtt látjuk a nehézségeket és a kihívásokat. Látjuk mindazt, ami nem sikerül. Látjuk a megépült kórházakat, utakat és iskolaépületeket. És észrevesszük a tehetséget, és merünk büszkének lenni a sikerükre. És nem titkoljuk el az ország elől, és nem mondjuk azt, hogy minden vagy csak fehér, vagy csak fekete, hogy minden vagy jó, vagy rossz. Mert Magyarország nem ilyen. Magyarország szenvedélyesen hisz a sikerében, nekünk, politikusoknak pedig úgy kell viselkednünk, és úgy kell vezetnünk ezt az országot, hogy azt mondjuk nekik: messze jutottunk, de még nem elég messze. Tudjuk, hogy mi a dolgunk, de csak akkor tudunk messzebb jutni, hogyha megbecsüljük azt a tehetséget, szorgalmat, ami ebben az országban van. És nem vesszük el az ország kedvét, lelkét, helyenként szenvedélyét abban, hogy lehet csinálni ebből egy jobb országot. Mert igenis, ezt az országot 10 millió ember fogja megcsinálni a határokon belül, és 15 millióval együttműködésben a határon kívül.

Ez az ország akkor lesz sikeres, hogyha megérti, hogy szükség van erre a 10 millió emberre, hogy muszáj erőssé tenni a köztársaságot és Magyarországot. Hogy muszáj összekapaszkodni. És nem igaz, hogy ez az ország olyan, ahol csak egyetlenegy szó van: az önzés, a középszer szava, egyetlenegy követelés van: hogy mit lehet elvenni. Mert van még egy: mit lehet hozzátenni a közöshöz, hogyan lehet erősebbé tenni ezt az országot, sikeressé tenni a Magyar Köztársaságot.

Magyarország akkor erős, ha minden polgára dolgozhat. Én a munkahelyteremtés fő eszközét az építkezésben, az építkező, sikeres emberekben és az azt segítő, szolgáltató államban látom. Nem támogatok olyan politikát, amely radikális adó- és járulékcsökkenéssel fenyegeti a szociális biztonságot. Én a radikalizmust, a felforgatást hibának látom. Veszélyes hibának. A radikalizmus helyett nyugalomra van szükség. A ma nyugalmára és a holnap biztonságára.

Igen, változásra készül az ország. Igen, választásra készül az ország. Sportszerűséget kérek, és sportszerűséget ajánlok. Személyes, személyeskedő csaták helyett felelősségversenyt. A választás egyben valóban döntés is lesz. Abban, hogy mi a változás tartalma: előremegyünk, vagy visszafordulunk. Én azt javaslom: menjünk előre. Menjünk előre egy olyan úton, amely az összekapaszkodásnak, a közös munkának, a közös felelősségnek az útja, a siker megbecsülésének az útja, a nyugodt, bátor és okos kompromisszumoknak az útja. A pártcsatározásokba ugyanis belefáradt az ország. Ez nem lehet a célunk. Mi nem fáradt köztársaságot, hanem erős Magyarországot szeretnénk.

Legyen közös nevezőnk, hogy az életminőség tekintetében Magyarországot – a sokszor konkrét földrajzi tartalmától elvonatkoztatott, jelzőként használt szóval – nyugati országgá tesszük. Nyugati országgá, az életminőség tekintetében. Olyan országgá, amely ugyanakkor őrzi és védi nemzeti múltját, kultúráját, amely erős nemzeti öntudattal készül arra, hogy sikeres és erős legyen. Ebben a sikerben védje polgárait, nyújtson kezet a leszakadóknak, nyújtson kezet a szükségben szenvedőknek, és nyisson utat az elöl haladóknak.

Olyan országot szeretnénk, ahol van munka, van tisztességes bér, és a hónap végén nem kell a szomszédba szaladni kölcsönkérni, ahol a gyermekvállalás nem hosszú összeadás és kivonás kérdése, ahol nem egyszerűen csak színes álom a nyugodt otthon, hogy legyen családi autó, vagy ha van, azt háromévente le lehessen cserélni. Hogy nyáron egyszer el lehessen menni nyaralni, és a végén még valamennyit meg is lehessen takarítani. Magyarország legyen olyan hely, ahol egyre nehezebb leszakadni, és egyre könnyebb felemelkedni. Ehhez ajánlok programot Magyarországnak, az erős Magyarországért és a büszke köztársaságért.