Bő egy héttel az országgyűlési választások előtt az utolsó olyan közvélemény-kutatási adatok is napvilágra kerültek, amelyeket a jogszabályok szerint nyilvánosságra lehet hozni. Az ellenzék nagyobbik pártja számára nem túl biztató, hogy a két nagy pólusképző erő versenyében valamennyi jelentősnek mondható intézet minimális MSZP-előnyt vagy döntetlen körüli végeredményt jósol.
Az is szerepel az előrejelzések között, hogy az SZDSZ-nek is van esélye az ötszázalékos küszöb átlépésére. Ezzel az eredménnyel a szabad demokraták akár el is dönthetik a kormányalakításért folytatott küzdelmet. Az MDF-nek is maradt némi sansza a végső sikerre. A magyar demokraták már egészen biztosan kiléptek az egyszázalékos törpepárt kategóriájából. A jelenleg három százalék körülire tehető népszerűségi indexük azt jelenti, hogy az a szavazótábor, amelyik az európai parlamenti választáson őket támogatta, most is kész mögéjük állni. A várhatóan jóval magasabb részvételi arány miatt azonban a küszöb átlépéséhez még több tízezer választópolgár bizalmát kellene megnyerniük a hátralévő napokban. Az erőviszonyok ismeretében ez nagyon nehéz, ám ugyanakkor nem teljesen reménytelen vállalkozásnak tűnik. 1998-ban a MIÉP, 2002-ben pedig a Centrum párt toporgott hasonló támogatottsággal a háta mögött a parlamentbe jutás kapujában. Nyolc éve a Csurka István vezette pártnak sikerült is a hőn áhított mandátumszerzés. Amennyiben nem lett volna 2002-ben olyan kiugróan magas a szavazási kedv, talán a Centrum sem bukik el. Az MDF könnyen döntőbíróvá is válhat. A közvélemény-kutatók szerint még megfordulhatnak a pillanatnyilag az MSZP-nek kedvező
erőviszonyok, amennyiben negyedik pártként a fórum is beverekszi magukat a törvényhozásba. Rögtön adódik persze a kérdés, hogy mi történik, ha az MDF a mérleg nyelveként mégis a baloldali koalíciót tartja hatalmon? Az elmúlt hónapokban a két ellenzéki párt között fokozatosan elmérgesedő ellentétek miatt előfordulhat ez a verzió is. A döntés előtt azonban nem árt majd végiggondolni, mi történt a rendszerváltás óta azokkal a pártokkal, amelyek segítséget nyújtottak a szocialisták hatalomra jutásában.
Az egyik ilyen támogató, az SZDSZ 1994 és 1998 között elveszítette a szavazóbázisa több mint kétharmadát, miközben sírba került a korábban nem kevés sikert – például az 1990-es helyhatósági választások megnyerését – produkáló liberális politikai szövetség. A szabad demokraták támogatottságának bizonytalanságát kiválóan szemléltette az a sápadt és ideges arckifejezés, amellyel Pető Iván és Kuncze Gábor figyelte a képernyőket a 2002-es választások első fordulójának estéjén. Sokáig ugyanis öt százalék alatti szavazatszámot jeleztek a monitorok az SZDSZ neve mellett.
A másik MSZP-mankó az ígéretesnek tűnő Centrum párt volt. Ez a
szerveződés négy esztendővel ezelőtt a két választási forduló között – szakítva az addig hangoztatott középutas taktikájával – nyíltan Medgyessy Péter mellé állt, és állva maradt jelöltjeit is a baloldali pártok javára léptette vissza. Mindenki előtt ismert, hogy a Centrum ezt követően rövid idő alatt darabokra hullott. Az egykori tagszervezetei manapság a Fidesz vagy az MDF táborában sorakoznak, esetleg életképtelen törpepártokként próbálják felhívni
magukra a figyelmet. A Kupa Mihály vezette tömörülés a 2002-es
önkormányzati választásokon is katasztrofálisan szerepelt. A saját
szekértáborát elhagyó, szavazóit becsapó, és az ellenfeleivel lepaktáló pártokat eddig mindig utolérte a választópolgárok haragja. Ez a megállapítás érvényes volt az Új Baloldal nevezetű, szociáldemokrata programot meghirdető képződményre is, amelyik szintén csúfosan leszerepelt a négy évvel ezelőtti megméretésen.
Az MSZP ölelése mindegyik partnere számára halálosnak bizonyult. Az egykori állampárt demokratikus mezbe öltözött utódszervezete azért lett egyeduralkodó a baloldali térfélen, mert még a kétpólusú politikai erőtér kialakulása előtt fölfalta a hozzá hasonló szellemiségű kis pártokat. A baloldali politizálás kriptájában olyan sírok sorakoznak, mint a már az első szabad választások előtt szétrombolt, mély történelmi gyökerekkel rendelkező Szociáldemokrata Párt, az egy időben a liberalizmussal is kísérletező Agrárszövetség, vagy az a Köztársaság Párt, amelynek több prominense az MSZP holdudvarában kötött ki
(gondoljunk Bárándy Péterre vagy az időközben elhunyt Veér
Andrásra). Az 1994-es választásokra létrehozott MSZP-MSZOSZ
megállapodás – amelyet menetrendszerűen megújítanak minden
választás előtt – eközben még a lehetőséget is elvette a hazai munkásságtól, hogy hatékony, a politikai pártoktól független
érdekvédelem alakulhasson ki Magyarországon, mivel ettől kezdve a szakszervezetek is a szocialisták szatelitszervezeteivé váltak.
A baloldali térfél már 1994 óta egyenpirosban pompázik, míg a
jobboldal egészen az Orbán-kormány időszakáig mélységesen
megosztott volt. Ráadásul az antikommunista szavazóbázis egy nem csekély hányadát a Torgyán József, illetve Csurka István vezette, Európa műveltebbik felén régóta szalonképtelennek számító pártok sorakoztatták fel maguk mögött. A rendszerváltozás óta két jobboldali kormány (az Antall József és az Orbán Viktor vezette koalíció) bukásában is közrejátszott, hogy a parlamenti többség biztosítását csak a radikális politikai erőkkel történő tartós vagy átmeneti együttműködéssel tudták fenntartani. Azóta megváltoztak az erőviszonyok, visszavonultak vagy perifériára szorultak a radikális szerveződések vezéralakjai, és amennyiben a választópolgárok úgy akarják, néhány hét múlva olyan polgári kormány alakulhat Magyarországon, amelynek országgyűlési többsége nem függ a szélsőséges pártoktól.
Az egység megteremtéséért azonban nagy árat fizethet a Fidesz.
Hiába hozta létre a térség legerősebb és legszervezettebb konzervatív szövetségét, és tartott életben olyan – sokáig önsorsrontóan politizáló – pártokat, mint a KDNP vagy az FKGP józan és higgadt képviselőiből megalakult Kisgazda Polgári Egyesület, ám közben az ellenségei is szép számmal szaporodtak. Éppen az előző két választáson még természetes szövetségesnek számító MDF szállt szembe a legnyíltabban a Fidesszel, nem kevés támogatást kapva a Dávid Ibolyát mindig álszent mosolyokkal dicsérgető baloldali médiától. Tény, hogy a Fidesz és az MDF közötti viszony megromlásában a nagyobbik párt sem teljesen vétlen, ám ne feledjük, hogy a fórum hanyatlásának első számú okozója az 1996-os pártszakadás volt. A Fidesz ezt követően két cikluson át egyfajta politikai lélegeztető géppel tartotta életben a rendszerváltoztatás első számú főszereplőjét.
Már-már hisztérikus tagadója lett Orbán Viktor politikájának a korábban a polgári oldalhoz kötődő Debreczeni József is. A mostanában Gyurcsány Ferenc udvari életrajzírójának elszegődött Debreczeni az értelmiség „ájulásáról” szóló okfejtésében csupán azt felejtette el, hogy kizárólag az általa oly bőszen támadott Fidesz-stratégia volt alkalmas arra, hogy megszabadítsa a magyar politikai életet Csurka István és Torgyán József kísértetétől. Arról sem igazán olvasni publicisztikai írásaiban, hogy a rendszerváltás óta mindössze egyszer fordult elő, hogy egyes ellenzéki pártok – semmibe véve a parlamenti demokrácia szabályait – puccsszerűen előtörő utcai mozgalmak támogatásával akarták megdönteni a legitim kormány hatalmát. Ez az 1990-es taxisblokád volt, a „barikádokon” álló Demszky Gáborral és az alkotmányos hatáskörét túllépő Göncz Árpáddal színesítve. A Fidesz sem akkor, sem azóta nem tett lépéseket, hogy törvénytelen eszközöket felhasználva destabilizálja az ország belpolitikai viszonyait.
Ezzel szemben kormányzó pártként és a hatalom birtokosaként minden esetben biztosította a sajtó- és szólásszabadságot, annak ellenére is, hogy a „szabadon szóló” balliberális média az előző ciklusban aztán végig össztűz alatt tartotta az övön aluli ütésektől sem visszariadva. Amennyiben a jelenlegi baljós előjelek ellenére mégis sikerülne kiütni a nyeregből Gyurcsányt, és megalakulna egy újabb Orbán-kormány, akkor bízvást kijelenthetjük, hogy a sajtószabadságot és az összes többi szabadságjogot a későbbiekben sem fogja fenyegetni semmilyen veszély. Ahogyan az egyes embereket, úgy a politikai pártokat is a tetteik alapján kell megítélni és nem néhány szerencsétlenül megfogalmazott, a szövegkörnyezetéből kiragadott kijelentésből.
Akadnak, akik kormánypártokként 2002 óta megállás nélkül a
demokráciáról és a jogállamiságról szónokoltak a nyilvánosság előtt, ám a hatalomgyakorlásukat mégis betiltott ellenzéki tüntetések, a fehérorosz viszonyokat felidéző rendőri demonstrációk és az alkotmánybíróság sorozatos intői kísérték. Április kilencedikén arról is dönthetnek tehát a választópolgárok, hogy mennyire adnak hitelt a hamisan csengő szavaknak és fogadkozásoknak? Vajon elhiszik-e hogy a harmadik köztársaságot egy olyan párt fenyegeti, amelyik a kormányzati hatalom uraként is meggyőződéses demokrataként tűrte el a Kende Péterek, a Ron Werberek és a Gyurcsány Ferencek ténykedését?Eltűrte bizony, mert nem akkor vált meggyőződéséve a parlamentarizmus és a szabadságjogok tisztelete, amikor a KISZ utódszervezetének feloszlásával megnyílt az út a vadprivatizációra és a politikai összeköttetések segítségével megszerzett mesés vagyonok felhalmozására. Ennek ismeretében kell tehát kimondanunk: az április kilencedikén voksolóknak nagyon nagy felelősség lesz a kezében.
origo.hu
Újabb fordulat jön az időjárásban a hét elején
