Csoóri Sándor beszéde

Tisztelt Nagygyűlés! Honfitársaim! Kedves Barátaim!

Semmitől sem viszolygok annyira, mint a választási kampányok napjaitól, heteitől. A politikai szereplők mind a négy égtáj felől verik a dobokat, s már kora hajnalban véreres szemek jelennek meg a csillagok helyén, s minden pislantásukra száz és száz ígéret potyog elénk a magasból. Akár ha ezüstbe csomagolt húsvéti nyuszikák potyognának.

Mostanában már robbanó aknácskák is szóba jönnek, elvégre a diktatúra néhány varázslata nincs olyan nagyon messze a látszatdemokrácia módszereitől. Ajándék és megfélemlítés együtt? (...)

Örültünk, mert győztünk. Örültünk, hogy nekünk lett igazunk, s ebbe kissé korán bele is nyugodtunk. Holott már akkor tudnunk kellett volna, hogy az igazságot egyetlen választáson se lehet soha megszavazni, csak nehéz munkával lehet később megteremteni.

Ha létezne igaz politika, az ország kormányzásához elég volna néhány száz okos ember, és még demokráciára se lenne szükség. Engedjék meg, hogy személyes példával érzékeltessem a mára már történelmivé vált együgyűségünk kudarcát.

1957-től kezdve engem besúgók figyeltek. Nem olyan régen tudtam meg, hogy hatvannál is többen. A Történeti Hivataltól két éve megkaptam a jelentések egy részének a másolatát, körülbelül ötezer oldalt. A jelentések oldalszáma semmivel sem volt kevesebb, mint Tolsztoj Háború és béke című regényének a terjedelme. A megfigyelőimről tudtam, de nem gondolkodtam róluk politikusan. Csak amikor egy szép napon ránk köszöntött a demokrácia, akkor ijedtem meg tőlük. Sajnos ez a demokrácia nem olyan Messiásként lépett közénk, hogy előbb igazságot teremtett volna köztünk, és csak azután adta volna meg minden embernek az egyetértés és a különbözés jogát. Nem, nem. Ellenkezőleg, olyan Messiás érkezett közénk, aki nem ismeri a történelmet, a matematikát, a stílust, mert az első szabad választáson lelkiismeret-furdalás nélkül az én kedves besúgóimnak Bocskai ruhás feljelentőimnek ugyanolyan jogot adott, mint nekem, az arány tehát 60 az 1 ellen.

A magyar demokrácia ilyen alapokra épülve hordozza magában eredendő bűneit, gyászos paradoxonként mondhatom, hogy ő maga lesz örökös ellenfele önmagának. Ez a meghasonlás átitat mindent. A gazdasági életet, az egészségügyet, az ország igen megviselt jellemét, sőt megrontja nyelvünket is. Emlékezzenek csak egyik volt külügyminiszterünk legendás jóslatára, Kovács Lászlóéra, aki a határon kívül élő magyarok jobb sorsát segítő státusztörvény ellehetetlenítése miatt azt jövendölte hideg vérrel, hogy 23 millió román munkavállaló érkezik Magyarországra. S amikor ez a rémlátomásos mondat még egy kísértetmesébe se illett volna már bele, megkérdezték a nagy demokraták, miért mond ilyet. A válasza az volt, hogy aggodalomból. Van-e még egy másik cifra ország a Földön, ahol a hazugságot aggodalomnak nevezik, az igazságot meg receficének.

Tisztelt nagygyűlés, van a Himnuszunknak két félelmetes sora, a hetedik szakaszban, amely így hangzik: S ah szabadság nem virul a holtnak véréből.

Történelmünk azt bizonyítja, hogy nemcsak szabadság, de demokrácia sem virulhat.

Négy esztendővel ezelőtt, amikor ugyanide, ugyanerre a térre sereglettünk több százezren össze, ugyancsak Orbán Viktor hívására, Széchenyi István egyik legfélelmetesebb és legeredetibb gondolata ébredt fel bennem: a magyarokat újra vissza kell magyarosítani, lélekben, belső tartásban, jellemben egyaránt. Mert mindig méltó feladat megmenteni egy nemzetet önmagának és az emberiségnek. Mindnyájan, akik itt vagyunk, tudjuk, hogy most 2006 tavaszán mi a dolgunk.

Hajrá, magyarok! Hajrá, barátaim!