Kristóf Attila: Némiképp elment a kedvem

Kristóf Attila: Én nem tudom, miért, de úgy érzem, mintha némiképp elment volna a kedvem. Eddig se sok volt, de most szinte lehetetlennek vélem, hogy újra elkezdjem mondogatni azt, amit az elmúlt tizenhat esztendőben körülbelül kétezerszer elmondtam, s képviseljem újra és újra azt a véleményt és világszemléletet, amelyről a magyar populáció fele nem vesz tudomást. Minek kerteljek: nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzeltem tizenhét esztendővel ezelőtt; szabadságunk, erkölcsiségünk, bátorságunk, hitünk, jólétünk, egészségünk, munkakedvünk, politikai judíciumunk egyre sötétebb régiókba ereszkedik, s így az az érzés tér vissza belém, amely végigkísért életutamon: eltévedtem, nincs otthonom és nincs hazám. Mentségem sincs erre a szomorúságra és szorongásra, hiszen keresztény vagyok, s tudva tudom, hogy az, amit az életemnek érzek és nevezek, nem csupán erre a világra szól, s a lelkem mélységes bánata talán-talán nem távolítja el tőlem a világosságot, s azt, amit – bár semmit sem értünk belőle – igazságnak nevezünk. Nem tehetek mást, lemondok az igazság jogáról, ami része ugyan az emberi akaratnak, de az én részem belőle rendkívül csekély.

(Magyar Nemzet, 2006. május 16.)