A tanár úr feltámadása

– Még most is belefáradok, ha arra gondolok, hogy éjjel kettőkor rám tört a szükség. Kábaságom miatt egyáltalán nem volt egyszerű mutatvány elmenni a folyosó végén található mosdóba. Igyekeztem ugyanis daliás testtartással elhaladni a nővérpult előtt, hiszen mégiscsak férfi volnék, aminek az lett a következménye, hogy hol a nővérpultnak, hol a falnak estem – meséli Szabó László. Az Ybl Miklós Műszaki Főiskola tanárát gégerákkal műtötték. Gégéjét és hangszalagjait is eltávolították. A rosszindulatú daganat úgy helyezkedett el, hogy csak sugárzással nem lehetett rajta segíteni.

Korábban diákjaival, a Népi Építészeti Tudományos Diákkör tagjaival Erdély falvait járták, hogy megörökítsék műemlékeit és egyszerű lakóházait. A grafikákon, a műszaki rajzokon és fotókon Erdély tárgyi kultúrája, kastélyok, malmok, boronaházak, templomok és haranglábak elevenednek meg. Az anyag nemsokára a főiskola tetőterében, ősszel a szentendrei skanzenben lesz látható. De mi is történt a műtét után?

– Másnap arra ébredtem, hogy az ágyam végében egy idegen férfi jól érthető beszéddel magyaráz valamit a főorvosnak. A férfi elmondta, hogy tíz évvel ezelőtt őt is hasonlóképpen műtötték. Azóta jól megtanult beszélni, sőt elvégezte a szakmérnökit és ledoktorált. Majd kigombolta ingét és megmutatta a lyukat a nyakán.

Szabó László, bár először sötéten látta a helyzetét, elhatározta, megtanul ő is beszélni. Öt hétig feküdt a kórházban – változó kedélyállapotban. Néha telefonált, valahogy így: tárcsázás után az egy szuszogás a bemutatkozás, kettő az „igen”, három szuszogás a „nem”. Két hete volt benn, amikor egy fiatal orvos odaült az ágy szélére, és azt kérte, tervezze meg a családi házát. Szabó először értetlenül bámult rá, aztán megértette, a doktor bízik a gyógyulásában. Ez a beszélgetés sokat jelentett, akárcsak a látogatások. Igaz, nem mindegyik. Egyik nap fiát várta, aki az ételt hozta. Abban az időben csak az orrán levezett szonda segítségével tudott táplálkozni. Eltervezte, milyen jó lesz meghitten elbeszélgetni a gyerekével, akivel későn találtak egymásra. A hogyan mellékes volt, majd gesztikulálnak, vagy írnak az előre odakészített füzetbe. A fiú meg is jelent, ahogy ígérte, pontban tizenegykor. „Szia apu! Behoztam a kaját, de ne haragudj, most nagyon sietek. Jól vagy? Vigyázz magadra. Anyuék jönnek nemsokára, majd jövök én is. Bocs, de rohanok. Szia!” – hadarta, és elrohant. Apja kiáltani akart, aztán csak hosszan nézte a csukott ajtót.

Felesége cipzáras anorákot hordott akkoriban, és amikor menni készült, rendszerint beakadt a cipzár. – Szégyellem, de örültem, hogy a cipzárral bajlódik, hiszen annyival több időt töltött velem. És jöttek a diákok is, a kollégák és nyolcvanhét éves édesanyja, akivel némán, hosszan ölelték egymást. Az orvosok lassan barátai lettek, a nővérekkel szintén jó viszonyt ápolt. Szabó Lászlót öt hét után hazaengedték, bár még sokáig visszajárt a kórházba beszédórákra. Megtanulta, hogy légcső helyett a nyelőcsőbe kell nyelni a levegőt. (A visszajuttatott levegőt a nyelőcső végében kialakult kis „redők” megrezegtetik, és a megrezegtetett levegő a szájüregbe jutva a hangképző szervek által beszédhanggá alakul.)

Szabó László jövőre tölti a hetvenet. Azóta ledoktorált, és megkapta az Ybl Miklós-díjat. Visszatért a főiskolára, ahol a nagy előadóteremben szinte tapintható a csend, ha ő beszél.